Életeken át a végtelenbe – Egy 97 éves bácsi Celicájának története

2019.09.28. 07:48

Magam is alig hiszem el, aminek már nyolc éve a részese vagyok. Egy generációkon átívelő sztori következik, melynek megannyi bekezdése motorolajjal íródott a sors által. Egyik szereplője egy tárgy, ami bár tőlünk térben és időben is távol, japán kezek által készült, mégis igazi hungarikummá vált. Annyira hihetetlen a története, hogy nem tehetünk mást, el kell hinnünk.

A múlt

2009-ben muszáj volt eladnom a Mégane-t, mert túl új volt, vágytam valamire, ami napi használós és a hobbiautó lehet egyszerre. Így került Mohácsról Fehérvárra a jó bőrben lévő 1986-os Celica. Csakhamar szerelmes lettem az autóba, boldogan éltük karbantartós hétköznapjainkat, örömmel használtam hosszabb utakon is, és vidáman tolták be a cimbik, amikor az önindító egyszer ezt kívánta. Már akkoriban sem volt megszokott látvány az öreg Toyota, így meglepetésemre az első években egyre több jel utalt arra, hogy akad egy sorstárs a környéken.

Kollégák és benzinkutasok is jelezték, hogy van egy ugyanilyen autó a városban, az állapota és a színe is ugyanolyan, mint az enyémnek. Elkezdett érdekelni az kocsi, és hogy vajon ki használja, mert érdekesnek ígérkezett a helyzet. Ugyanis sejtettem, hogy nem egy suhanc lesz a tulaj, hisz az egyik kutas egyszer azzal vont kérdőre, hogy ezt az autót amúgy faterom szokta-e használni. Egy ismerősöm pedig az iránt érdeklődött, hogy miért hetvennel megyek az országúton. Sokáig megoldatlan maradt a rejtély, aztán eljött 2011 tavasza.

Az élet egy nagy könyv, mely folyamatosan íródik a sors által. Mindannyiunknak van egy fejezete, kinek rövidebb, kinek hosszabb, az enyém már kis híján harminc éve íródott, amikor ráleltem az autóm klónjára. Épphogy elkezdtem nézegetni egy lakótelepen a parkoló kocsit, mikor lelkesen üdvözölt valaki a harmadikról. Facsarni lehetett az élettapasztalatot a hangból, úgyhogy nem lepődtem meg az ősz halánték látványán. Mikor ott álltunk egymás előtt, akkor döbbentem rá, hogy az én életem története még csak egy nyúlfarknyi bekezdés az élet végtelenül hosszú könyvében, de Dénes bácsi fejezete ekkor már kis híján kilencven éve íródott. És bár az én sztorim sem mentes a kisatírozandó részektől, a háború verejtékkel és vérrel íródott bekezdései nélkül mégis úgy tűnt, hogy illatos tintával írt szöveg vagyok csak egy vakítóan fehér papíron. Két külön világ találkozott, de a több generációnyi távolságot játszi könnyedséggel hidalta át a tény, hogy mindketten szerelmesek voltunk ugyanabba az autóba. A sajátunkba.

Bár két külön autó, mégis tökéletes klónjai egymásnak. Ugyanaz az évjárat, a szín, a felszereltség, és mindkettő ugyanonnan, Svájcból került hazánkba. Nem tudtuk jókedv nélkül nyugtázni a jelenséget, a sokk megannyi formája közül ez a legkellemesebb. Az övé akkor már húsz éve volt a tulajdonában, 98 000 kilométert tett meg a Celica 2011 tavaszára, én pedig csak hüledezni voltam képes azon a körülményen, hogy ősztől tavaszig nem is éri napfény, miközben téli álmát alussza a garázsban. Miközben feleslegesen vetettem hasra magam a jármű mellett rozsda után kutatva, Dénes bácsi elmesélte, hogy zenész családból származott az autó, onnan vásárolta meg. Hogy miért pont ilyet vett? A nézéséből áradt felém, hogy hülye kérdés ez attól, akinek szintén van egy ilyenje, és inkább tiszteletteljesen visszanyeltem a további firtatást. A külső megfog, a belső megtart, ennek lettünk mindketten áldozatai. Hiába, a férfi mindig férfi marad, függetlenül attól, hogy hány kört tett meg a Nap körül. Ettől a naptól kezdve állandó mellékszereplővé váltunk egymás történetében.

Fura egy helyzet, hisz egyikünk sem a parkolóban bandázgatós fajta, mégis összekötöttek minket az autók. Évente egyszer-kétszer mindig beszéltünk telefonon, beszámoltunk a kilométeróra aktuális állásáról, és mindig feltettük a kérdést, hogy mi ment éppen tönkre a járművön, de persze a toyotás gőg ilyenkor elemi erővel tört fel mindkettőnkből. Egyik évben találkoztunk is, csináltunk pár közös képet, megsimogattuk a másik autóját. Egyúttal láthattam, hol alussza téli álmát a Dénes bácsi életét kitöltő öreg jármű, és mindkettőnknek könnyfakasztó fájdalommal járt, amikor láthattuk, ahogy a falról rászakad egy polc a motorháztetőre.

A telefonálások tovább folytatódtak minden évben, a találkozókra azonban nem volt egyszerű sort keríteni. Ahogy az ember öregszik, az idő egyre inkább fickándozó angolnaként viselkedik a kezünkben. Nehéz kordában tartani, ha mégis lenyugszik, őrjítő sebességgel száguldunk vele együtt. Mire felocsúdunk, az élet újabb három bekezdést írt az életünkbe, mi pedig észre sem vettük. Faltam éveken át a kihívásokkal teli napokat, és minden évben új próbatételekről számolt be Dénes bácsi is, sajnos az élet nem pihen. Egyik esztendőben a női testet öltött szeretetforrás, amely megannyi éven át ott volt Dénes bácsi mellett, kiapadt, és ezen körülmény nyilván vastagon íródott bele az idős márkatárs életébe. Egy költözés sem jelentéktelen etűd egy ennyire régóta íródó történetben, hanem kis híján beletörik közben a toll a papírba. Az autók mindeközben továbbra is egykedvűen álltak a garázsainkban, stabil pontként szolgálva az időnként hevesen rázkódó horizonton, ami a jövőt hozta felénk.

Az évenként párszor megtörténő húszperces beszélgetések megmaradtak, miközben az autóink egyre kevesebbet voltak használatban. Nekem hobbijárművé vált, Dénes bácsi pedig már ritkán ült a volán mögé, a telekre járós autó városi cirkálóvá változott. De a jogosítvány szent dolog, annak elengedhetetlen kiegészítőként ott kell lapulni a tárcában, te is tudod, ahogy Dénes bácsi is tudta. 2018 őszén is még birtokában volt, amikor a tavaszra megbeszélt találkozót terveztük. Sajnos már nem történhetett meg, és már soha nem élhetem át az élményt, ahogy mosolyogva meséli, miként nézik meg a népek az autóját. Én pedig nem biztosíthatom arról, hogy inkább a tulajdonosát nézik, jóllehet ez mindig lepergett a szerénységről, amit a kedves, idős emberek felesleges pajzsként hurcolnak magukon mindenhova.

Később Dénes bácsi lánya mesélte, hogy édesapja annyira szerette az autóját, hogy azt az érzését sem titkolta el, hogy ha már nem hosszabbítják meg a jogosítványát, abba talán bele is halna. Úgy alakult, hogy pont az ehhez szükséges orvosi vizsgálatkor derült ki, hogy a Dénes bácsiban oly régóta és oly erősen tündöklő életerő halványulni látszik. A sors végül januárban kérdés nélkül pontot rakott egy kilencvenhét éven át íródott történet végére. De valami még nem engedte, hogy ellapozzon. Megfeledkezett az autóról, egy 1280 kilós vasdarabról, ami bár nem tud beszélni, de úgy alakult, hogy engem mégis megszólított. És sokat mesélt a múltról.

A jelen

Én mit sem tudtam semmiről. Év elejétől fogva olyan érzelmi hullámvasúton ülök, amiből néha ki is esek, a külvilág gyakran csak szűrőn át jut el hozzám, de ha megtalál, akkor mindig nagyot csap az asztalra. Mikor eljött az április, már viszonylagos szélcsend vett körül, de a Dénes bácsival esedékes tavaszi találkozónk még csak elmém egy poros fiókjában hevert. A nem várt hír végül az asszonyon keresztül jutott el hozzám, mert a véletlenek egy újabb ponton kócolódtak össze, Dénes bácsi unokája ugyanis egy ideig a múltban a kis feleségem kollégája volt. Váratlanul az asszony egy telefonszámmal fogadott otthon, hogy az unoka arra kéri, hívjam fel. Nem tehettem másként.

Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen helyzetbe kerülök, hisz Dénes bácsi kérdés nélkül is mondta párszor, hogy az autó majd a családban marad, ha eljön az ideje. Most viszont úgy alakult, hogy ha akarom, megvásárolhatom az autót, vagy ha esetleg ez nem opció, akkor segítsek eladni. Néha az élet bő lére ereszti a meglepő helyzeteket, és nem érdekli, hogy mit okoz ezzel. Mit tegyek? Elmentem megnézni az autót, hátha akkor meglelem a választ.

Hat éve láttam utoljára és nyolc évvel ezelőtt vezettem. Ennyi idő alatt sok új autó is a kukában landol, de ha mégsem, akkor már megetetik vele a kenyere javát. Nem egészen tízezer kilométerrel több élet fogadott a garázsajtó mögött, ahol kissé leeresztett kerekein állt az autó, ami sok évvel hosszabbította meg Dénes bácsi életét a lánya állítása szerint is. Némelyik elem már volt fényezve az idők során, az akkumulátor rég lemerült, fél éve nem is volt beindítva az alig használt 3S-GE motor.

Láttam már ezt a helyszínt hat évvel ezelőtt, de akkor nem tűntek fel dolgok, például az, hogy krétával be volt jelölve a padlón a bal hátsó kerék helye az ideális parkoláshoz. És múltba révedő történetek sem szóltak legutóbb a háttérben, most viszont kiderült, hogy Dénes bácsi télen rendszeresen idejött és beindította a az autót. Nem hagyta csak úgy ketyegni, hanem akkurátusan beült az ülésbe, és nyomon követte a bemelegedés fázisát. Nekem kicsit kalandosra sikerült az autóba való bejutásom a riasztó miatt, de végül elfoglaltam a vezetőülést. Amikor elnéztem jobbra, mintha láttam is volna a mellettem ülő Dénes bácsit, ahogy mosolyogva dől belőle az imádat a „Celika” iránt, miközben megfontoltan mesél annak földöntúli erejéről.

Egy öreg Toyota nem kötekszik, ha arra kérik, hogy induljon be. Miközben mentem pár utcányi kört, és próbáltam átlátni a szélvédőn lévő porrétegen, figyeltem az autó állapotára. A féltengely, ami nyolc éve is jól hallhatóan suttogott, most már ordít. A fékek az én autómhoz képest nem fognak, de erre számítottam, hisz az évek során mindig elújságolta Dénes bácsi, hogy továbbra is a gyári fékbetétek vannak használatban. Sajnos ennyi idősen már olyanok, mint az öreg gumik, nem kopnak, de nem is fognak. Furcsa volt, hogy ugyanannyi idős az autó, mint az enyém, mégis új, hisz minden alkatrésze gyári, egyúttal mindenét átitatta az elmúlás. Sejtettem, hogy lesz vele dolog, ezen az autón továbbra sem sok csavar volt meglazítva, mióta elhagyta a gyárat. De a kérdés az, akarom-e kézbe venni a sorsát? Kértem némi gondolkodási időt.

Az első gond az, hogy nem tudni, mennyit ér egy ilyen autó. Talán már tíz éve nem volt eladósorban épkézláb példány itthon, a külföldi árak pedig nem feltétlenül mérvadók. Felhívtam egy toyotás gurut, aki minden ódon japán autó összes alkatrészének cikkszámát tudja fejből, de nem nagyon jutottunk előrébb. Abban sem tudtunk dűlőre jutni, hogy igazából minek is kéne ez nekem, hisz már van egy, és az sem rosszabb ennél, sőt. De az már volt hegesztve például a hátsó íveknél, fényezésen is átesett, míg a Dénes bácsié egy érintetlen példány. Logikus lépés lenne az enyémet eladni, és ezt léptetni a helyére, hisz ebből lesz igazi érték a jövőben. De az enyém tíz év a saját életemből, ha ránézek, a fiatalabb énemet látom. Mindenesetre felhívtam a Becsületesneppert is.

Az értékét ő sem tudta belőni, hisz ilyen autó gyakorlatilag nem létezik. A végkövetkeztetés így is az lett, hogy ő az enyémet adná el és a Dénes bácsiét tartaná meg. A dolog bennem is eddig a pontig jutott eddigre, nagyon lecsupaszítva pedig odáig, hogy legyen nálam az autó, nehogy valami méltatlan helyre kerüljön véletlenül, a többi meg majd kialakul. Így került a nevemre, elszántságomat mi sem jelzi jobban, hogy még egy garázst is vettem neki, mert az öreg autónak kell a fedett hely. Szinte az összes pénzem feléltem, de éreztem, hogy jól cselekszem.

Elkezdhettem átnézni és kicserélni mindent, amit kell, hogy a Cecíliám helyébe léphessen. Csodás részletek mindenhol, a kihalófélben lévő emberfajta bizonyítékai pedig elhagyatottan hevertek a csomagtartóban. Emelő nem a gyári helyén, hanem rongyba csomagolva, ahogyan minden más is. Harmadik féklámpa házilag készítve, a kivágatlan kalaptartó két oldalán ismeretlen célt szolgáló faszegély. Aki pedig nem tudja, hogy miért volt hajdanán harisnya is a kötelező felszerelések közt, az inkább maga járjon utána, úgy nagyobbat üt az élmény.

Az autó harminchárom év alatt 108 645 kilométert futott, telet az utolsó 28 évben biztosan nem látott. Nyugdíjas bácsi telekre járó autója, ez a mesebeli jármű, amiről mindenki ábrándozik, elvileg tökéletes. A valóság azonban az, hogy ez az autó régóta elkezdett megindulni azon a lejtőn, ahonnan ritkán van visszatérés.

Nem feltétlenül a gazdájától függ egy autó állapota, hanem leginkább a szerelőjétől. Dénes bácsi lelkiismeretesen hordta minden évben szervizbe az autót, olajcserék mindig meg is történtek. Más meg nem. Ezen az autón minden gyári volt, ami csak eszedbe juthat. Például gyári volt az ékszíj, a vezérműszíj, a fékbetétek, a féktárcsák, minden gömbfej és gömbcsukló, sajnos még a hűtőfolyadék is. Úgyhogy amikor elkezdtem kicserélgetni a kopó alkatrészeket és sor került a hűtővíz cseréjére, a próbakör napján ott álltam az út szélén egy csillogó Celica mellett. Akkor még nem igazán értettem, hogy mitől forralta a vizet, azt pedig pláne nem, hogy miért kellett a harmincötös busznak nekimennie a megsegítésemre érkező Carinának, amire épp felraktuk a vontatókötelet. Ott álltam értetlenül két sérült autóm mellett, azt képzelve, hogy a sors valamiért épp a térdét csapkodja.

Kisvártatva rájöttem, hogy a hűtőrendszer teljes felújítás után kiált, mert a gyári sártól eldugult a hűtő és a túlfolyótartály közötti cső, emiatt nem tudta magát rendesen lelégteleníteni a rendszer a vízcserét követően. Új Nissens hűtő rendelése Anglián át Hollandiából, minden cső levétele és elpucolása, másik fűtőradiátor beszerzése, és annak beszerelése. Mint tudjuk, ez az a borzalmas munkafolyamat, ami közben mindenkinek lepereg maga előtt az élete, hisz az egész műszerfalat ki kell bontani.

Összeraktam a hűtőrendszert, közben felsorolni is nehéz, mi minden egyéb került még sorra, többet jártam alkatrészek után, mint haza. Feltölthettem új hűtővízzel a rendszert. Majd leengedtem. Majd feltöltöttem. Majd leengedtem. Sokszori átmosás után kitisztult, és szerencsére nem okozott kárt a motorban az incidens. Azóta már több száz kilométert ment, minden kínzást kibírt, soha nem melegszik, tökéletes lett, pedig ebbe az évbe az is belefért volna, hogy mindent elbukjak.

Jöhetett a futóműben lévő gömbfejek és csuklók cseréje, a beltér kipucolása, a másfél riasztó kigyomlálása, első lengéscsillapítók cseréje, több hónapon át tartó munkálatok. Ide százezer, oda kétszázezer, amoda másik vagyon, a csattogó balos féltengelycsukló kicserélése, hogy hallhatóvá váljon a jobb oldali kattogása. A tizenkét éves gumik helyett ideje volt beszerezni frissebbeket. Csodás tákolást is megfigyelhettem, valaki a közelmúltban szilóval próbálta megoldani a kihajtás tömítetlenségét, majd betöltötte a váltóba a nem bele való olajat. A jobb oldali ablakemelő kapcsolója nem működött, szereztem másikat, hogy rá két hétre ki kelljen cserélni a balt is. Első lengéscsillapítók cseréje után jöhetett a futómű végső beállítása, majd az, hogy elvigyem kedvenc szerelőmhöz, Jóskához, cserélje ki a vezérlést és azzal vége a folyamatnak. Készen áll az autó akár mindennapi használatra.

Ekkor ért a legnagyobb meglepetés.

Tudtam, hogy Jóskának köze volt hajdanán ilyen Celicához, félmondattal szóba is került pár évvel ezelőtt, hogy talán pont ehhez az autóhoz. De amikor kimondta a nevet, ami az otthon heverő szervizkönyvön állt, abba jólesően beleborzongtam. Jóska anyósának az édesapja vette ezt újonnan Svájcban. Ő volt a zenész, akire Dénes bácsi utalt. Igen, az esélyek latolgatása rég feleslegessé válik akkor, amikor egy 97 éves bácsi használ egy Celicát, de arra végképp nem gondoltam volna, hogy a szerelő, akihez öt éve járok, harminc évvel ezelőtt vezette ezt az autót többször Svájc és Fehérvár között. És ismeri az autó első éveit, ami eddig egy feltáratlan időszak volt. Már megszoktam, hogy egyik ámulatból a másikba esek, úgyhogy most inkább csak kérdezgettem.

Az első tulajdonos maga is járt vele Fehérváron, majd amikor elhunyt, akkor Jóska édesapja hazahozta az autót. Eztán többször megtették benne a családdal a Svájc-Székesfehérvár távot, majd úgy alakult, hogy el kellett adniuk az autót. Megvette tőlük valaki, akinél rövid ideig volt, tőle került Dénes bácsihoz. Bárcsak itt lenne még köztünk, hogy ő is megismerhesse imádott autójának eddig ismeretlen előéletét, és megtudhassa, amire rákérdeztem Jóskánál, hogy miképpen tudott egy százezret futott Toyotának ennyire kattogni a féltengelye. Nos, az a féltengely már '90-ben is zörgött, mert a gumiharang kiszakadt, az újnak az ára pedig kéthavi fizetés lett volna.

Kedvenc szerelőm kicserélte a vezérlést, vízpumpát, miazmást, én pedig mentem az autóért délután. Unalmas már egy mesében a nem várt fordulatokon meglepődni, de nem tudtam mást tenni, amikor érkezésem után nem sokkal Jóska megkérdezte, hogy eladnám - e az autót...

A jövő

A terv egyszerű volt. Kivitelezni még egyszerűbb lett volna. Az „új” Celicát megcsinálom tökéletesre, a „régit” pedig eladom. Lendületesen álltam neki a dolognak, többet jártam a Toyotához alkatrészekért, mint az ott dolgozók, izzott ujjaim alatt az ebay és a csavarkulcs, nem sajnáltam sem az időt, sem a pénzt. Azonban időközben közbejött az emberi tényező. Én magam.

Ránézésre azonos a két autó, de teljesen más érzést váltanak ki belőlem. Az egyik kicsit más füstöl beindításkor, már az olajnyomásával sem vagyok teljesen kibékülve, de ha ránézek, tíz évet látok az életemből. Tízévnyi élmény, tízévnyi emlék. A megvétele sem volt eseményektől mentes, majd ezzel voltunk egy háromezer kilométeres túrán az asszonnyal 2012-ben, és ez volt az esküvői autónk 2017-ben, már szinte minden alkatrészét megérintettem az évek során.

A másik autó Dénes bácsi életének 28 évét jelenti. Mióta nálam van, folyamatosan úgy érzem, hogy csak megőrzésre kaptam, hiába szerepel az én nevem a forgalmijában. Bármikor beülök, érzem Dénes bácsi jelenlétét, és bár ezt már talán bemesélem magamnak, de annyit szívatott az autó, hogy úgy érzem, nem igazán szeret nálam lenni. Emiatt már egy ideje egyfajta misszió főszereplőjeként tekintek magamra. Jó pár éve megindult az autó lefelé a lejtőn, de én most lefékeztem és visszatoltam a csúcs közelébe.

Dénes bácsi türelmes, jóindulatú úriemberként nem figyelt fel a változásokra, ha valamit minden nap látunk, egy idő után már nem is vesszük észre, ami pedig működik, az nem lehet rossz. Néhány hónap alatt most már tulajdonképpen tökéletes lett az autó, én pedig minden nap sajnálom, hogy Dénes bácsi már nem vezetheti, kíváncsi lennék, mit szólna most hozzá. Sajnos ez már nem derülhet ki, de arról még gondoskodhatok, hogy jó helyre kerülhessen az autó.

Úgyhogy mikor meghallottam, hogy Jóska érdeklődik iránta, felcsillantak szemeim, megnyugodott lelkem. Az élet csodálatos történetet talált ki, az autó, ami megédesítette Dénes bácsi életét huszonnyolc éven át, rajtam keresztül egy fiatalító kúrát követően visszatalál a családhoz, akik 1987-ben megvásárolták. Konkrétan az első tulajdonos dédunokájához kerülne. Nagyjából bármennyiért is odaadtam volna, hogy ez a történet ilyen körforgásban véget érjen, Dénes bácsit emlékét borostyánba öntve a családban. Megbeszéltük, hogy még dumálunk a dologról pár napon belül. Egy hét elteltével újabb fordulatot vett az élet.

A dédunokának nem tetszik az autó.

Nem volt mit tenni, a romantikus hazatalálás eszméje zsákutcába futott. A gondolat viszont továbbra is idegen, hogy az én Cecíliámat adjam el. Elhatározásra jutottam, meghirdettem Dénes bácsi autóját külföldön, olyan áron, hogy biztos olyanhoz kerüljön, aki nem sajnálna tőle semmit. Ám nem egészen négy nap után levettem a hirdetést, pedig már öten a virtuális parkolójukba tették. Ez egy olyan autó, aminek hiába ível országokon át a története, mindig magyarokhoz volt köze. Dénes bácsinak élete harmadát fűszerezte meg, és sajnálom, hogy nem készíthettük el a fotót, amin százévesen áll az autója mellett, pedig nagyon készültünk rá. Egyszerűen nem volna helyes, ha egy igazi hungarikum elhagyná az országot. Úgyhogy elég fura helyzetbe kerültem, lent áll a garázsban egy jelenség, aminek minden perce ismert, a szervizkönyvén egy honfitársunk neve egy olyan korszakból, amikor pénz és lehetőség híján esély sem volt ilyet vásárolni itthon. És mégsem tarthatom meg, mert valamelyiknek mennie kell, de a másiktól még kevésbé tudnék megválni.

Ha meglátom az autót, lelki szemeim előtt Dénes bácsi kihajtja a minden egyes leparkoláskor behajtott tükröket, és mit sem törődve az életkorával, helyet foglal a földhöz kényelmetlenül közel lévő ülésben. Kérdőre vonna, hogy hova tűnt a riasztó titkos kapcsolója, majd elindulna és hetvennel meglátogatná a telket, mit sem sejtve arról, hogy a nagyotmondó kilométeróra átveri a 90-es értékkel. De ez az annyiszor megtett út már csak a múltba vezet, és a nálam töltött időszak is épp oda tart. A sors komótosan megnyálazza az ujját a lapozáshoz, hogy egy új fejezetbe kezdjen.