Minden az Opellel kezdődött, legalábbis a modern kori magyar autógyártás kiindulópontját az jelentette, tavasszal meg is emlékeztünk 1992-es születéséről. De abban az évben nemcsak az F Astrát kormányozta le Antall József a gyártósorról, bizony beindult a Suzuki is. Harminc év alatt nekünk is nagyon sok suzukis emlékünk gyűlt össze.
Maga a Magyar Suzuki Rt. már egy évvel korábban, 1991-ben megalakult, meg is írtuk a sztorijukat tavaly, a harmincas jubileumon, az autógyártás azonban csak 1992-ben indult. Elég kicsi voltam még ahhoz akkoriban, hogy egyáltalán ne emlékezzek a hírekre, de az MTI archívumában turkálva azért nagyon jól látszik, mennyire meghatározták azt az időszakot a Suzukiról szóló híradások. Éppen így, augusztus végén számolt be róla a sajtó, hogy elkezdődött a próbagyártás Esztergomban, a fenti, 1992. augusztus 28-án készült képen pedig Lepsényi István vezérigazgató és helyettese, Akira Shinohara avatta fel egy házi ünnepségen az első minta-Swiftet.
Mintát, hiszen afféle előszéria volt ez, élesben csak októberben indult a termelés. Az igazi első, immár tényleges sorozatgyártás keretében elkészült Swift a szélvédőre nyalt matrica tanúsága szerint egésze pontosan ötödikén hagyta el a gyárat. Pár héttel később, 22-én Japánban és Esztergomban egyidejűleg fedték fel az itthon készülő autók árát, kiderült, hogy az ezres, ötajtós alapmodell 730 ezer forintba kerül, míg az 1,3-as 799 ezerért vihető haza. Az MTI korabeli szóhasználatával élve a luxusváltozat 850 ezer forint volt. Minden kivitelhez három év vagy 100 ezer kilométer garancia járt. Amúgy a pénzérték-kalkulátorok szerint a legolcsóbb Swift ára mai értéken mintegy 6,6 millió forintnak felelne meg, ha jók a számítások.
Érdekes módon a gyáravatót csak 1993-ban tartották meg, Osamu Suzuki, a japán anyavállalat elnök-vezérigazgatója vágta át a szalagot Antall József miniszterelnök társaságában, 1994-től exportra is dolgoztak, majd a 2000-es években jöttek az újabb modellek: a Wagon R+, az Ignis, az új Swift, az SX4 és a Splash,, de a közelmúltból az SX4 S-Crossra, valamint a Vitarára is emlékezhetünk. Míg 1992-ben még három napig tartott az első autó legyártása, addig ma 85 másodpercenként gördül le a sorról egy kész példány. Harminc évvel ezelőtt, az indulástól az esztendő végéig összesen ezer darabot sikerült legyártani, tavaly már 700 volt a napi átlag. Amúgy a gyárban is jártunk pár éve. De ez a cikk nem is igazán erről szól most, hanem a személyes élményeinkről.
Lendvai Zsolt
Még bőven általános iskolába jártam, amikor szüleim megvették a család első modern autóját, és az igazat megvallva előtte mindenhol csak a fúj, papírautó, mekkora fos és hasonló rigmusokat hallottam a Suzukiról, kisgyerekként néha ismételgettem is. Egészen addig a pontig, amíg az a bizonyos modern autó történetesen egy 1,3-as, GLX felszereltségű Swift Sedan lett. A Zsiguli után valami csodának tűnt az akkor nyolcéves Suzuki, olyan varázslatos extrákkal, mint a központi zár és az elektromos ablak – meg persze a Clarion rádiósmagnó.
Az előítéletek ellenére sem kellett sok idő, hogy megszeressük. Soha nem romlott el, egész dinamikus volt az addigi szociautóinkhoz képest, és talán ez volt az a kocsi, amelyiknek édesapámmal közösen átalakítottuk tolóajtós garázzsá a ház mögötti, nem is tudom, milyen célú építményt. Aztán a jogsiszerzés előtt sokat gyakoroltam is vele, például a balra előre és a jobbra hátra beállást az említett garázsba. Pont ekkoriban, még a rutin- és forgalmi vizsgám előtt cserélte le a család. Na, mire? Naná, hogy vasaló-Swiftre, ugyanolyan fehér színben, ugyanúgy GLX (plusz ez-az) felszereltséggel. Csak az már teljesen új volt, ropogós devizahitellel – ennek szerencsére hepiend lett a vége, már nincs köze a banknak az autóhoz. Ez az új autó is éppen 15 éves már, közelít a 300 ezer kilométerhez, de még mindig a szüleimé.
Amikor aztán saját autóra kezdtem vadászni 18 évesen, nyilván nem akartam Suzukit a Suzuki mellé, mert majd én azt jobban tudom. Ennek az eredménye lett a borzasztó, rohadó és folyton lerobbanó Fiat Unóm, de talán mentő tényező, hogy Swiftre nem is futotta volna a pénzemből. A végzetet azonban nem lehet elkerülni, két év múlva már egy grafitszürke 1,3-asban feszítettem, és elég sokáig meg is volt: ha a túl szépre megcsinált, ezért alig használt E21-es BMW-met nem számolom, ez töltötte nálam a legtöbb időt, öt évet.
Ráadásul ez az öt év egybeesett a fiatalságom azon szakaszával, amikor még volt idő mindenre, majdnem minden nap bandázni tudtunk a haverokkal, nem szóródott szét a banda a térkép legtávolabbi pontjaira. Éjszakánként krúzolgattunk a városban, figyeltük a csajokat, pörgettük a válogatáscédéket, együtt üvöltöttük Alice Coopertől a Pooojzőőőőnt, kéziféket rángattunk a hóban. De ha úgy adta ki, akkor nyugiban bejártuk a környék kirándulóhelyeit, a behavazott Bükkben gurulgattunk nulla forgalomban. Volt persze, hogy Zalán barátom pár szörp után letaposta az első rendszámot, máskor a kocsma parkolójában egy idegen részeg rányitotta az ajtót.
És akkor kérdezi valaki, hogy lehet szeretni a Suzukit? Úgy, hogy az emlékeid vannak benne! Ráadásul suli mellett, ösztöndíjból meg kisebb munkákból – hohó, akkor már TC-s hétvégi ügyeletekből – simán fenn is tudtam tartani. Amíg nálam volt, talán egy szett fékbetétet, egy világításkapcsolót, meg gumikat cseréltem rajta, baja nem nagyon volt. Pedig amikor megvettem, a kulcs sem akart elfordulni a gyújtáskapcsolóban.
Az ember viszont természete szerint nyughatatlan, mindig keresi az újat, és öt év után én is lecseréltem tágasabbra, erősebbre, kényelmesebbre a Suzkát. A közös útnak mégse lett itt vége, mert amikor négy éve hazaköltöztek Budapestről, úgy jött ki a lépés, hogy az akkor éppen szüleim második autójaként szolgáló ezres, piros Swiftet vettük át a – ma már – feleségemmel, és hónapokig jártunk vele melóba. Képzeljétek csak el a pokoli három henger hangját egy jó morgós sportdobbal! Amúgy az eladás után is egészen váratlan helyeken láttam szembejönni ezt is, és a szürkét is.
Balló Marci
Gyerekkorom jelentős részét a XVI. kerületben biciklizéssel töltöttem. Eleinte még a nagyapám Csepel kerékpárjára eszkábált sámlin ültem, majd a saját cangámon már az öreget követve tekertem. 5-6 éves lehettem, amikor a mátyásföldi Huszár utca/Veres Péter út sarkára tévedve életemben először láttam autószalont (a papa is). Carrarai márvány padlón, újautószagban feszített sok száz Suzuki, mi pedig teljesen lefagytunk. Ma már tudom, hogy a tükörbe burkolt falak és mennyezet verte át érzékeinket, valójában csak néhány autó csillogott a boltban, de sebaj. Ott hirtelen véget is ért korai critical mass forradalmunk, a szédülettől hazafele már csak toltuk a bringákat.
Erőteljes gyűjtögetés után végül sikerült rendelünk egy füstszürke bigblock egyhármast 95 környékén. A kereskedő mindenáron a készleten lévő diszperzit-fehér ezrest akarta ránk sózni, utólag már tudjuk, hogy azért, mert többet már nem rendelhetett a gyártótól. Az átvétel napján ünneplőben a helyszínre érkezve konstatáltuk, hogy a szalon, a parkoló és minden más üres. Mint kiderült, sosem rendelték meg az autót a gyártótól, és már a csődeljárás alatt kötöttek velünk szerződést, de a pénzt azért átvették, és leléptek vele.
A nagyanyám habitusának már akkoriban is nehéz volt ellenállni. Ezt a Soroksári úti, éppen akkor nyílt szalon is érezte, ezért meglepett volna minket egy pirossal még aznap. Gyenge próbálkozás volt részükről, hiszen az már akkor is egy megosztó színnek minősült. A mama tovább verte a döntéshozói asztalt, majd végül csak előkerült egy metálszürke egyhármas Swift, ráadásul a feláras plüss belsővel és szervokormánnyal!
Évekig használtuk, bejártuk vele az országot, majd az utód egy szintén új G Astra lett. Az átvételkor papa még utoljára gondolta, hogy nyom egy kövéret a Ferenciek terén, de így döntött az akkor még létező aluljáróból párhuzamosan felbukkanó Nissan Sunny sofőrje is. A vége egy csattanás lett, aminek következtében a Suzuki elvesztette szüzességét, ajtajai pedig a fényezést. Papa fél órával később már az új autóban ült elégedetten a Balaton felé, a Swfitet pedig átvettük tartalék autónak, és még évekig használtuk némi fényezést követően.
FCW-959 volt a rendszáma. A tulaj jelentkezését várom, ha olvassa! :)
Gajdán Miki
Én egy BMW-t cseréltem Suzuki Swiftre, méghozzá előre megfontolt szándékkal. Nagy öröm volt megvenni 1994-ben az akkor 12 éves E30-as 318i-t, használni sem volt rossz, de a kapcsolódó költségekkel nem voltam megelégedve. Amikor átnéztem a könyvelést, az derült ki belőle, hogy a 27 000 forintos havi fenntartási költségből 20 000 forint ment el szervizre. Úgy tippelem, ez ma alsó hangon 80 000 forintnak felel meg, tehát nem jelentéktelen összeg volt, és az autó nem lett jobb tőle, csak tovább tudtam használni.
Ekkor született meg a döntés, amit feleségem lelkesen támogatott, hogy a használt autó helyett ugorjunk bele egy újba, méghozzá úgy, hogy a 318i árából kijön a kezdőrészlet, a havi részlet pedig legyen éppen annyi, mint a BMW havi szervizköltsége. A 318i-t hajszálpontosan annyiért tudtuk eladni, mint amennyiért vettük, a 400 000 forintos beugró és a 20 000 forintos előirányzott részlet azonban jelezte, hogy Rolls-Royce-ról még csak ne is álmodozzunk. Hamar kiderült, hogy a keretbe csak az akkori magyar népautó, azaz a Suzuki Swift fér be, illetve még az sem.
A részlet összegét végül tudtuk tartani, de a beugrót meg kellett duplázni ahhoz, hogy végül egy vadonatúj, háromajtós Swift tulajdonosai lehessünk. Ötajtós szóba sem jött, csak a kvázi kupé, egyrészt, mert sportosabb a megjelenése, másrészt a rövidebb tengelytáv miatt a karosszériája is merevebb volt, ugyanakkor gyerek még nem volt a láthatáron, így a két hátsó oldalajtó hiánya sem tűnt aggasztónak. (Itt jegyezném meg, hogy a Swift utóda egy háromajtós VW Polo volt, azzal csináltuk végig a gyerekezést, és egy másodpercig sem hiányzott a két hátsó ajtó. Igaz, ehhez kellett az, hogy nem vagyok egy égimeszelő, így az ülést eléggé előre lehetett húzni, továbbá az, hogy a Polónak hatalmas volt az ajtaja. Könnyebb volt így berakni a kicsit a hátsó ülésre, mintha egy hátsó ajtón keresztül kellett volna.)
A kis piros Swift hozta a márkára jellemző formát, azaz sosem volt gond vele, igaz, öt év alatt csupán 15 000 km-t sikerült beletenni, és azt is úgy, hogy abba egy hosszabb németországi utazás is belefért. Az egyetlen, kicsit zavaró hiba az volt, hogy a vezető oldali ablaknak időnként segíteni kellett felhúzáskor. Egyéb meghibásodás nem fordult elő, és akkor én még azzal is elégedett voltam, ahogy az autó ment. Kettesben érte el a 100 km/órát, mint valami sportautó! Németországban, a Romantische Straße nevű, romantikusnak nevezett, egyébként Würzburgtól indulva számos történelmi városkán keresztül Füssenig tartó útvonalat jártuk végig vele, természetesen közben meg-megállva, meg-megszállva, és megszemlélve a helyi nevezetességeket.
Amikor tankolásra került a sor, nem akartam hinni a szememnek, mert kerek 500 km után 15 liter fért a tankba. Úgy, hogy ebbe egy kis autópályázás is jutott, és nem különösebben figyeltem a takarékos vezetésre. Csaknem öt évet töltöttünk együtt, amikor családon belül átvettük a Polót, és eladósorba került a Swift. Egy kollégámnak adtam el, akitől fél éven belül ellopták. Azzal viccelt, hogy biztosan én lopattam el, hiszen nem adtam az autóhoz a második kulcsot. Tényleg nem adtam oda, mert nem találtam meg. Azóta sem mertem neki megmondani, hogy körülbelül öt évvel később, egy fiók aljáról előkerült a második kulcs...
Iván Róbert "Robertó"
Gyerekkoromban autóvillamossági szerelőnek tanultam (sosem hittem, hogy az leszek). Első önálló munkám az lett volna, hogy bekötöm a rádiót a családi 1,3-as kocka Ladába. A mai szemmel hihetetlen lila színe volt annak a Ladának. Szóval amikor felemeltem a gumiszőnyeget, hogy behúzzam a kábelt, egy tenyérnyi lyukat találtam a küszöb mellett. Így aztán a Ladát eladtuk, és lett belőle egy Swift.
De milyen! Metálkék! Háromajtós! Alufelnis! Hátsó spoileres! 1,3-as motorral!!!! A legnagyobb különbség, hogy nagyon könnyű volt tekerni a kormányt, kicsi volt, volt benne KLÍMA, és az Etelka soron bármivel felvette a versenyt.
A legjobb és legrosszabb élményem is egy utazáshoz köthető. Négyen elhatároztuk, hogy elmegyünk a horvát tengerpartra, ki is fizettük a szállást, és az indulás napja előtt derült ki, hogy mindenki azt gondolta, hogy a másik autójával megyünk. Mármint a másik szüleinek az autójával. Végül valahogy a mi Swiftünk lett odaadva. Namost, négy emberrel, tetőcsomagtartó és utánfutó nélkül, azért nem egy Xsara Picasso. A hátsó lábrész ülőlap fölé volt pakolva a cuccokkal. Amikor Szegedről Pécsre értünk, már csak kimászni tudtam hátulról. Ja igen, és akkor még a tengerparti autópálya nagy része nem létezett - bár most megnézve a mai helyzetet, egészen abszurd, hogy a Szeged-Zadar út úgy a leggyorsabb, hogy lentről feljövünk Pestre, hogy aztán lemenjünk megint Zadarba. És mindenki csodálkozik, hogy hogy tele van a nullás.
Szóval ez egy tízórás út volt, hiába váltogattuk, hogy ki vezet, a hátsó sor egy rendes kínvallatószék volt. Viszont mire odaértünk és kipakoltuk a csomagokat, az autó megtáltosodott. Mindenhonnan csikorgó kerekekkel indultunk, és sokkal jobban is ment. Aztán jött egy hét tengerpart, ami elfeledtette az utat. Egészen hazaindulásig, ahol ugyanez a pokol várt ránk, cserébe egy szembejövő, friss jogsis srác letörte a tükrünket, és hazafele beleszaladtunk valami útlezárásba, ahol két órát álltunk egy helyben
De végül hazaértünk, és engem sem öltek meg a letört tükör miatt. Akkor sem, amikor kiderült az ára. Merthogy elektromos visszapillantó volt, csak addig ez nem érdekelt.
Molnár Barbara
Az első autóm egy állólámpás Mercedes volt, amiben messze én voltam a legfiatalabb "alkatrész". (Igazából nem az enyém volt, de én használtam) Szép volt, nagy, kényelmes, az öt pedált (ablaktörlő, kuplung, fék, gáz, kézifék) még Varnus Xavér is imádta volna, a rendőrök meg eleve odavoltak érte, így esélyem volt volt egy közepes útra sem anélkül, hogy ne állítanának meg - a papírokkal nem is volt hiba soha, bár volt, hogy el sem kérték, csak körbecsodálkozták az autót.
Max. százat bírt, úgyhogy a Balatonra lejutni vele egy életnek tűnt, de azért szerethető darab volt. Egészen addig, amíg nem kezdett megbízhatatlanná válni, bár ebben is ott volt a német precizitás, mert kizárólag hajnali 3 és 5 között, szar-szottyos időben hagyott cserben, vidám május délelőtt soha. Ekkor lett állandó tartozéka az autónak a kontaktspray, ami az újraindulás kulcsa volt. Én hiszek abban, hogy az élet kaland, huszonévesen meg pláne, de amikor a hajnali lerohadásokat megspékelte, hogy az autó is elkezdett rohadni, és a gázpedál mellett keletkezett lyuk folyamatosan biztosította a friss levegőt, téli időben meg a teljesen átfagyott lábat, akkor azért kezdett mocorogni bennem, hogy talán más kalandok is léteznek az életben. (Nyilván ezeket olvasva sokan felszisszennek, hogy mindez hogyan történhetett ezzel a csodaautóval, de a saját kezű javítgatásra alkalmatlanok voltunk, a teljes, szakszerű felújításhoz meg pénzünk nem volt.)
Szóval eljött az a pillanat, amikor olyan autóra vágytam, ami elvisz A-ból B-be, fél-egyórás út menti kényszerpihenők nélkül, amiben meleg van, és csak akkor fúj a szél, ha direkt letekerem az ablakot. Ja, meg persze tele tudom tankolni jelzáloghitel nélkül, a karbantartása is minimális költségekkel jár, és mindez megfizethető áron. Akit csak megkérdeztem, mindenki azt mondta, hogy a Suzuki lesz a megoldás, és jött életem első - amúgy eddig utolsó - újautó-vásárlása: a szalonból egy metálkék, háromajtós (színre fújt tükrökkel és úgynevezett sportülésekkel!!!), Swift 1.3 GLS-sel távoztam. Igazából imádtam, tizenhárom évig elvitt bárhova, sok gond nem volt vele, soha nem hagyott ott sehol.
Még azt is jól bírta, amikor egy tavaszi napon letekerve hagytam az ablakot, majd erről megfeledkezve beindítottam mellette a locsolórendszert... amikor egy óra múlva indultam volna munkába, realizáltam, hogy az autóban több a víz a kelleténél. Ennek nagy része távozott ajtónyitáskor, viszont az ülések durván eláztak, de a munka nem várt, el kellett indulni, úgyhogy kukászsákot húztam az ülésre, és egy toccsanás kíséretében elindultam. Tényleg olyan volt, mintha egy kidurrant vízágyban ülnék (még szerencse, hogy egy váltás száraz ruhát bepakoltam.) Az összes ablak lehúzva, igyekeztem kiszárítani az autót, amire a félórás út alatt esély nem volt. A Népligetnél leparkoltam, és otthagytam egész napra. A májusi nap megtette a hatását, amikor este az autóért mentem, olyan páratartalom volt benn, hogy óráskígyó-terráriumnak is megfelelt volna. De aztán pár nap alatt kiszáradt, és egyáltalán nem viselte meg a locsolás.
Lecserélni is akkor kellett, amikor családilag már nem fértünk el benne, és a gyerek is morcoskodni kezdett, mert harmadszorra koccoltam le a fejét, ahogy próbáltam berakni a hátsó ülésre. Úgyhogy megszületett a döntés: nagyobb autót veszünk. A Swift ment, jött egy Citroen Xsara Picasso, és hát van az a mondás, hogy aki egyterűt vesz, az lemondott mindenről...
Sipos Zoltán
Sosem volt Swiftem. Talán még nem is vezettem. Hogy ez hogy tudott megtörténni ennyi év alatt, azt magam sem értem. De ismerősöknek, barátoknak volt, például amikor gimnázium után az Általános Értékforgalmi Bankba mentem dolgozni (csodásan lehetett Doomozni, meg Street Rodozni a félreeső irodában), és Császár Tibi bácsi kollégám megvette a korai eresztésű, hófehér Swiftet, sokáig gondolkoztam rajta, mit jelenthet a felszereltségi szintet jelölő GA. Aztán, amikor kiderült, hogy annyira semmi extrát nem tettek bele, hogy még még kalaptartó sem volt gyárilag, arra jutottam, hogy a gyalulatlan fapados autókra ragasztott GA csak azt jelentheti G..re Alap.
Jut eszembe, basszus, emlékszem, hogy autósboltokban (igen, Budapesten mindenfelé voltak picike kis boltok, ahol Wunderbaumot, fékbetétet, Lada pillangóablak-zárat, műgyantába öntött kisautós váltógombot, nelásskirácsot a hátsó ablakra, meg gyakorlatilag mindent és bármit lehetett kapni, aminek csak egy kis köze is volt az autózáshoz) gyorsan ráéreztek, hogy a Swifteket is ugyanúgy maszekba fogják sokan "felextrázni" mint a Kispolszkikat, meg Ladákat, szóval gyorsan ráálltak a flokkolt kalaptartókra, amik botrányosan rondák voltak, de gyaníthatóan a gyári alkatrész töredékébe kerültek.
Aztán volt szomszéd, aki a pár hónapos korában ellopott hármas Golfja helyett vett egy Swiftet. Ez talán nem volt már alapból teljesen fapad, ráadásul Pongi bácsi klímát is rendelt a kocsiba (a Golfba is csak ezt ikszelte be, mert nyugatról visszatelepült magyarként sokat járt le Dél-Franciaországba, sőt a nyarakat ott is töltötte, így a hűvös autó neki fontosabb volt, mint mondjuk a központi zár vagy a villanyablak). - Itt vetem közbe, hogy áttételesen ugyan, de Pongi bácsinak (mikor Franciaországban tartózkodott, mindenkinek csak Mösziő Nazsi) köszönhetem, hogy egyszer elvittek egy szerpentines veretésre egy Bugatti T35-tel!
És ennek a Swiftnek köszönhetően tudtam meg, hogy még annál is könnyebb egy ilyet feltörni, mint azt elsőre gondolnánk. Szegény Pongi bácsi Golfját is az V. kerületi rendőrség szomszédjából lopták el, a Swiftet is két saroknyira onnan feszítették fel - a szó legszorosabb értelmében: asszem a rádiósmagnó tetszett meg valakinek, ezért aztán rámarkolt az ajtókeretre, és egyszerűen eltépte a karosszériától. Az így keletkezett lyukon (mert az már nem rés volt) nyugodtan be tudott nyúlni, ki tudta nyitni az ajtót, majd vitt mindent, ami csak a kezéhez ragadt. Na ja, a Swift kasznijának merevségével kapcsolatban sosem használták a "mint egy páncélszekrény" hasonlatot.
A kétezres évek közepén már nagyon sok Swift rohangált az országban, sokat használtak futárkodásra is. Az egyik ismerős mesélte, hogy az ő cégüknél dolgozó Swifteknél egész egyszerűen nem cserélnek olajat a kocsikban. Nemcsak azért, mert szinte bármilyen bántást szó nélkül elviselnek a kisautók, így aztán nincsen, ami motiválja a használókat, de annyira olcsón lehetett bontott motorhoz jutni, hogy gazdaságilag is jobban adta ki így a matek. Mondjuk én nem vagyok benne biztos, hogy aki ezt az egyenletet megoldotta, nem keverte össze a műveleteket, mert ugye a motort nem elég csak megvenni, de be is kell építeni. Ez meg ugye munka, ami idő és pénz, illetve ha csak egyszer áll meg az autó olyan helyen, ahonnan kötélen vagy tréleren jut haza, az már többe lesz, mint a legolcsóbb ötliteres kiszerelésű motorolaj.
Régebben egyáltalán nem vágytam Suzukira. Oké, ez így nem igaz, mert Vitarát meg Samurait nagyon is szerettem volna, meg a márka motorjaiból is volt/van egy pár. De Swift sokáig nem szerepelt az "egyszer kéne egy" listámon. Aztán rájöttem, hogy egy összkerekes, 1,6-os szedán nagyon is jó alap lehetne egy titkos projekthez. De félek, ahogy manapság a táblalemez, vascső és egyéb árak kinéznek, sose lesz a közbotrány okozásra alkalmas projektből semmi. Pedig imádnám.
Kelemen Laci
Mi, vagyis a szüleim klasszikus Suzuki vásárlók voltak annak idején, talán csak annyiban nem követték a szokásos sablont, hogy nem szoci autót cseréltek le egy új Swiftre, hanem egy gyönyörű fekete Mazda 323 1.6i GT-t, ami talán még egy régi reklám forgatás szereplője is volt – apum akkoriban filmes körökben dolgozott (1998 környékén járhatunk). Mai szemmel ez egy olyan autó volt, amit mostanság szívesen látnék a garázsomban – 90-es évekbeli kicsi, könnyű, pörgős hot hatch, az ilyet mostanában aranyárban mérik. Egy féltengelytörés és néhány apróbb hiba után bebizonyosodott, hogy az alkatrész-ellátottsága akkoriban nem volt a legjobb, így felmerült, hogy valami racionálisabbra kellene cserélni.
Egy 1,3-as, 8 szelepes, 3 ajtós, csibesárga „Sport” Swift lett ezután a befutó, GYR-912 volt a rendszáma. Méltó utóda volt a Mazdának, egyedül a színe volt akkoriban állandóan téma, sokaknak nem tetszett, tényleg elég ütős volt, de nekünk nagyon bejött. Ahogy nőttem, egyre kényelmetlenebb volt a nagy sulitáskámmal kiszállni hátulról, így egy idő után le lett cserélve egy sötétkék ötajtósra. Ez még szintén 8 szelepes volt, nem is túl jól felszerelve, igazából szegény annyira jelentéktelen volt, hogy hosszas gondolkodás után sem emlékszik senki a rendszámára (talán HOJ-928), még az egyetlen fennmaradt fotón is elmosódott.
Amellett, hogy láthatatlan volt, szerettük, viszont megszületett az elhatározás, hogy lakókocsizni szeretnénk. Irány a szerviz, egy vonóhorgot kérnénk a kék Stiftre. Akkoriban még lehetett új autót venni, sőt az értékesítőkből lettek az ember legjobb barátai, annyira rá voltak pörögve a témára, így szüleim egy faceliftelt, 86 lóerős, 16 szelepes géppel távoztak – vonóhoroggal (IAX-934). Tényleg többet tudott vontatni, és ment mint az állat, azt az autót tényleg nagyon szerettük. Azzal voltunk először külföldön családilag, és onnan indult a lakókocsis pályafutásunk is. Az újautó-vásárlás aranykora volt ez Magyarországon.
Vágás, 2016: egy gyönyörű szép, Farngrün, bézs belsős, sorhatos E46 320i-vel jártam, aminél az Excel-tábla határozottan azt mutatta, hogy lenne racionálisabb döntés is. Az Excel mellett párhuzamosan persze a Totalcar pörgött, ahol Papp Tibi Ignis-tesztjét nézve és olvasva egyből írtam az asszonynak, ez az autó annyira kretén, hogy nekem kell, és ha belízingelnénk, akkor kb. ugyanott lennénk az alacsonyabb fenntartási költségek miatt, mint a BMW-vel, csak egy új autó lenne a popsink alatt. Ez akkoriban azért volt különösen fontos, mert a főbb témánk éppen az esküvő és a gyerekvállalás volt, így a megbízhatóság a dobogó tetején állt.
Aznap délután el is mentünk egy Suzuki-szalonba, ott állt az összes típus, mutattam neki az Ignist, de ő lecövekelt egy másik autó mellett. Na, így lett egy új Balenónk (mert ugye a férfi hordja otthon a nadrágot, csak az asszony mondja meg, hogy milyet). Tagadhatatlanul igaza volt, mert a babakocsi sem fért volna be az Ignis csomagtartójába, emiatt tényleg nem volt vitának helye. Miután használatba vettük, kiderült, hogy a 865 kg és a 90 lóerő rengeteg meglepetést tartogat. Egyrészt, hogy városban 5 literrel eljártunk vele, másrészt, hogy mindezt elképesztő tempóban, ugyanis a kis 1.2-es Dualjet motor szinte Peugeot 205 GTI-t varázsolt a könnyű kisautóból. A Balenóval voltunk nászúton, azzal hoztuk haza kórházból a nagyobbik fiamat, sok szép emlék kötődik hozzá is.
A csavar a balenós történetben, hogy természetesen azonnal elújságoltuk szüleimnek a hírt, hogy új Suzuki tulajdonosok leszünk. Másnap hívtak, hogy ők is rendeltek egyet ugyanott, és elintézték, hogy egymás utáni rendszámokat kapjunk. Így lett hirtelen két új Baleno a családban - PCK-136, PCK-137. PöCöK136 volt a miénk, és egyébként néhány hete botlottam pont bele az Illatos úti Lidl parkolóban, jó volt újra látni.
Sturcz Antal
2010-ben végeztem a gimnáziumban, és mivel nem vittem túlzásba a tanulást, nyilván nem vettek fel egyetemre. Az nem volt opció, hogy nem szerzek diplomát, így nekiálltam készülni a következő év felvételijére, viszont hülyén éreztem magam, hogy otthon fogok ülni egy évet, így elkezdtem munkát keresni. 2008-9 még éreztette a hatását, így jó fél év után az esztergomi Magyar Suzuki Zrt. egyik kiszolgáló cégénél kötöttem ki, a Lagermaxnál. Ez egy szállítmányozó vállalat, az ő feladatuk volt a legyártott autók tárolása, logisztikája.
Így lettem 19 évesen raktáros, ami azt jelentette, hogy a frissen legyártott autókat parkoltam le a telepen, majd pár nappal később ugyanezeket az autókat felvittem a kamionplaccra vagy a vasúti vagonokhoz, ahonnan továbbszállították őket. Nem szépítem, gyászos munkaerő voltam, mert bár az autókat még elkezelgettem, hiszen akkorra második éve volt jogsim, de a monotóniát nem viseltem jól, rengeteget bakiztam. Lehúzva felejtett ablakok, rossz helyre leparkolt autók, benézett sorrendek a vasúti kocsikon, hasonlók. Nem akarok mentegetőzni, hiszen a csapat nagy része hiba nélkül végezte a munkáját, én egyszerűen nem tudtam koncentrálni, amikor napi 80-100 autóval kellett ugyanazokat a feladatokat elvégezni, valahogy mindig ellankadt a figyelmem.
Brigádokban dolgoztunk, 5-6 ember ült egy telepkezelő kisbuszban, amit a csoportvezető vezetett a telepen, ő szedett össze minket az autók lerakása után, vagy ő vitt ki minket a felszedendő autókhoz. Érdekes embereket ismertem meg, fiatal családanyától kezdve a nyugdíj előtt állókig mindenféle arcokkal dolgoztam, és volt pár elég meredek történet, én már attól szerencsésnek éreztem magam, hogy tudtam, tovább fogok tanulni. A bakik ellenére parkolni egész jól megtanultam, és autót sem törtem soha, meg gyorshajtáson sem kaptak. Utóbbi nehéz volt, a teljes telepen 20 volt a megengedett tempó. A régebben ott dolgozók mesélték, hogy a válság előtti időkben akkora volt a pörgés, annyi autót gyártottak egy nap alatt, hogy egyszerűen nem lehetett 20-szal közlekedni, ha minden feladatot el akartak végezni. Mire én odakerültem, pár pörgősebb naptól eltekintve, mindig mindenre volt idő.
Az autókat már akkor is szerettem, és néha be lehetett ülni az akkor új Kizashiba, vagy XL7 hobbiterepjáróba. Ezeken mosolyogtam is, hogy hamarabb vezettem, mint az akkori TC-s újságírók, még ha csak 20-szal is, és csak 1,5 kilométert. Így leírva nem tűnik nehéz melónak, de amikor bejött a meleg idő, és az aszfalt egész nap nyomta a forróságot, azért volt kemény, télen pedig, amikor a nyílt placcon, szélvédelem nélkül fújt a hideg szél, és esett az eső, az meg azért fájt. Összességében minden évben volt 2-2 hónap, ősszel és tavasszal, amikor kellemes volt, amúgy vagy megsültünk, vagy megfagytunk. Nem egész egy év után mondtam fel, szerintem pezsgőt bontottak, amikor leléptem. Jó lecke volt az élettől, hogy mégis inkább megéri tanulni, meg az is velem marad, hogy az egyik telepvezető szerint a siker fokmérője a BMW M6 kabrió és anyósülésen utazó Aleska Diamond.
A harmincéves jubileum alkalmából vasárnap suzukis lapozgatóval jelentkezünk. A cikk kapcsolódó Facebook-posztjában, a Totalcar FB-oldalán a ti emlékeiteket is várjuk!
