Közúti felfázás

2001.04.12. 10:07
A 10-15 fok már motoron is kellemes lehet, egyetlen baj, hogy ilyenkor a nap még olyan kis szögben világítja meg a Földet, hogy szinte semmi meleget nem ad. Ha egy kis szellő is lengedez, a 15 fok is szibériai hidegnek tűnhet, a motoron pedig szél van bőven. Délután öt óra felé, mikor a nap kezd ismét a horizont felé közeledni a szél is gyakran feltámad és ha még felhő sincs az égen, borzongatóvá válik a hideg.
 
   
   

A motorokat előzőleg felkészítettük (olajszint, láncfeszesség, guminyomás, fék rendben), így már csak az okozott némi fejtörést, mit is vegyünk fel. Olyat már többször tapasztaltunk, hogy a szobából tavaszinak (vagy nyárinak) tűnő időjárás miatt egy-két réteggel kevesebb ruhadarab volt rajtunk, mikor a motorra ültünk, vagy például május végén az Alpokban hirtelen esni kezdett a hó, miközben Budapesten, induláskor 25 fok volt és nem volt nálunk több pulóver.

Persze a fiúknak eszükbe sem jut, hogy esetleg felfázhatnak, tehát nem is figyelmeztetnek, hogy öltözzünk rétegesen a motorozáshoz (Bocs, tévedtem. Egyszer felszólított a párom, hogy vigyek magammal fájdalomcsillapítót, mert hosszú túrán a lányok fel szoktak fázni!!!), úgyhogy jobb híján, saját kárán tanul az ember lánya.

Két lehetőség volt: vagy "igazi motorosnak" öltözünk (bőrbe), vagy nem fázunk. Mi az utóbbit választottuk, ezért mindketten termo-ruhába bújtunk, és bár ezek a ruhák jól tartják a meleget, különös figyelmet szenteltünk a réteges öltözködésnek. A végső elszámolásnál mindkettőnkön 5-5 réteg volt alul-felül.

 
   
 

Indulás előtt még elfogyasztottunk egy kávét a Cosmóban, ahol a motorom pihent télen. A srácok együttérzésüket fejezték ki, és javasolták egy elmeorvos meglátogatását. Mellesleg én már akkor leizzadtam, amikor a Shadow-t kitoltam a szervizből, úgyhogy külön öröm volt utána motorra ülni. A benzinkutas szintén ellátott jótanácsaival, bár először zokon vette, hogy nem engedtük, hogy ő tankoljon. Miután kisebb kitérőt tettünk a Wekerlén (úgy eltévedtünk az egyirányú utcákban, hogy tíz percbe telt, mire végre újra megtaláltuk a Határ utat), már száguldottunk is

A terv: ne kelljen kétszer ugyanazt az utat megtenni. Azt már tudtuk, hogy délnek megyünk, valahol átkelünk a Dunán, aztán a budai oldalon vissza, de a legközelebbi híd Dunaföldvárnál van, az meg nem fér bele a napsütéses órákba. Viszont Adonyban a benzinkútnál van egy ismerősünk, őt meglátogathatnánk. Ráckevénél átmegyünk a Csepel-szigetre, utána Lórévnél átkompolunk - feltéve, hogy jár a komp - és akkor egyből Adonyban kötünk ki.

Lefelé az út hibátlan. Legalábbis már olyan rég nem motoroztunk, hogy semmi mást nem éreztünk, csak hogy ez mindennél jobb! Aztán mikor Ráckevénél rámentünk a hídra, valami eszeveszett hideg szél kezdte dobálni a motorokat. Ez a néhány perc elég is volt arra, hogy átjárjon minket a hideg, és benn is maradjon a ruhák alatt.

 
   
   

A Csepel szigeten a Lórévig vezető utat nyugodtan nevezhetjük kritikán alulinak, persze az is lehet, hogy direkt enduropályának építették. A kátyúk és a lovas-kocsik közötti szlalomozás még egy videojátékban is technikás pályának számítana, így csak kis mértékben élvezhettük a fővárosi szemünknek már TERMÉSZET-nek tűnő szántóföldek látványát. A Csepel-sziget átszelését rövid pihenővel szakítottuk félbe, amikor a napon melegedve még az ujjaink is majdnem kiolvadtak. Ezalatt egy ismeretlen funkciójú, kilátószerű épület körül fényképezgettük a motorokat.

Lórévnél nagy örömmel tapasztaltuk, hogy a komp jár, igaz, csak egy óra múlva megy a következő. Sajnos a büfé nem volt nyitva (bár a helyi lakosok gyakran be-be tértek egy lakóépületnek tűnő házba), ezért az előtte felhalmozott padok mögé bújva próbáltunk szélárnyékot keresni Cattel.

 
   
 

A kompozás igazi élmény volt. Mindig csodálattal töltött el, ahogy ezzel a teljesen irányíthatatlannak tűnő járművel mindig pontosan a megadott helyen érnek partot. Kár, hogy csak pár percig tartott az egész, és azalatt is leginkább azzal voltunk elfoglalva, hogy a motorokat egyenesben tartsuk, hiszen a szél minduntalan fel akarta borítani őket. Mivel Adonyban nem találtuk a munkahelyén az ismerőst, egyenesen hazafelé vettük az irányt.

A hatos úton az aszfalt elég jó, de a nagy forgalom miatt legtöbbször járhatatlan (persze nem motorral). Ebben az esetben nem ez volt a legnagyobb problémánk, hanem a hideg. Ez tipikusan az a helyzet volt, amikor a motoros gondolkodóba esik, hogy lassan menjen, és akkor kevésbé fázik, vagy gyorsan és akkor kevesebb ideig kell csak elviselni a hideget. Nem volt sok választásunk, ugyanis a szél mindvégig szembe fújt, ezért 70-80 km/h-nál többet nem tudtunk kicsikarni a motorokból.

A Lágymányosi híd és a Hungária körút már igazi felüdülés volt, arról nem is beszélve, hogy a városban érezhetően melegebb van. A garázs előtt eltartott vagy öt percig, mire sikerült lefagyott ujjainkkal előkotorni a kulcsot, és még utána is fizikai fájdalmat okozott, ahogy a meleg kezdte újra átjárni a csontjainkat. Meg is fogadtuk, hogy legközelebb majd csak nyáron motorozunk. Aztán ebből sem lett semmi_