Pletykaszinten autót rajzolni

2008.06.24. 03:57

Az autó érdekes dolog, meg a jövő is az. Nem véletlen, hogy a még be nem mutatott típusokról mindenféle kép, információ, rajz izgatja a népet - látjuk mi a statisztikáinkból. Milyen vicces pár évvel később elővenni azokat a régi spekulációkat, és összevetni a kész kocsival...

Őrizgetek egy rakás mindenféle régi, nyugati újságból kanyarított kivágást, gyári diát a polcaimon. Nemrég nagy rendcsinálásba kezdtem, aztán egy egész estén át csak ezeket nézegettem. Lesifotók vannak rajtuk, meg grafikákkal megtámogatott elmélkedések arról, milyen lesz az egy éven belül megjelenő Renault Mégane, Lancia Delta. Nehogy tévedés legyen a dologból: nem új, hanem jó tizenöt éves cuccokról van szó.

A lesipuskás fotó az autóipar tiszavirága: ha még azelőtt elkészül, megtalálja a megfelelő publikációs csatornát, és meg is jelenik, mielőtt a gyár az adott típusról bármilyen hivatalos képet közzéadna, kisebb vagyont ér. De mihelyt a publikum meglátja az autóról készült első hivatalos fotót, az értéke nem lesz több, mint egy menet nélküli hatos anyáé.

Autóbuzi kevés dolgon hajlamos annyit csámcsogni, mint néhány tisztán kivehető, álcázott fotón a leendő új S-Mercedesről, ugyanakkor nemigen akad olyan kép, amire oly könnyedén rányomná a "DEL" gombot a gépén, mint egy évvel később ugyanezekre a vakmerő bátorsággal, kíméletlen profizmussal elkészített fotókra. Tudom, hiszen magam is legalább három gigászi archívumrendezést csináltam végig, és két marokkal hajigáltam a konténerbe az ilyen diákat.

De kellő idő elteltével egészen érdekessé válnak ezek a képek – jöttem rá most, az otthoni rendcsinálás alatt. Egy jól kidolgozott lesipuskás – szakzsargonban scoop (ejtsd: szkúp) – fotókat elemző cikk minimum három elemből áll:

1) a gyakran felismerhetetlenségig agyonmaszkírozott autó képei valahol a sarkkörön túlról, avagy az arizonai Halál-völgy perzselő katlanjából
2) néhány profi rajz, ami a formatervezési fogásokról kiszivárgott hírekre alapozva megpróbálja bemutatni a végleges autót
3) a szöveg, amiben minden, amit abban a pillanatban a leendő típusról tudni lehet, tényszerűen benne van. Írtam már ilyet, jó néhányat, néha két darab információ köré rizsázik az ember vagy háromezer semmitmondó karakternyi szöveget – érteni kell a habosításhoz.

Bár igazi fényképek ilyenkor még nincsenek a kocsiról, az ember azért látja a nagy szalonokon kiállított tanulmányautókon, hogy designban épp merre tart az adott márka. Mindig vannak bennfentes (természetesen német, angol, olasz) újságíróknak tartott bemutatók, ahol e bennfenntesek megnézhetik ugyan a készülő autót, de fotózni tilos nekik. És ha valaki mégis elkattintja a mobiltelefonját, és megjelenteti a képet az újságjában, beperelik, megvonják tőle a tesztautót, hirdetést. és a cégek megtehetik, hiszen ezeket az előautókat mindig magánterületen mutatják be.

Én például már egy évvel az új MX-5-ös Mazda bemutatója előtt láttam a véglegestől csak minimális mértékben eltérő próbakocsit, ezen túlmenően akkor mutogattak még egy valamivel kevésbé kész állapotú, 1:1-es modellt is a CX-7-esről. De hiába vetett szét az információ, mint nagymama kotyogós kávéfőzőjét a gőz egy vasárnap délutáni ÖTYE-partin, nem mondhattam el.

Bezzeg ha lett volna az akkori újságomnak egy jó grafikusa, illetve találtunk volna scoop fotókat a kocsiról! Elmondhattam volna, hogy a kerékjárati ív sokkal nagyobb a régiénél, hogy a hátsó lámpák majdnem ugyanolyanok maradtak, mint a korábbin, hogy a kocsi magasabban van a földtől, és hogy az első fényszórói úgy néznek ki, mint az NA-sorozat helyzetjelzőkkel kombinált indexei, csak sokkal nagyobbak. Valami értékelhetőt biztos tudtunk volna retusálgatni a lesipuskás képekből, hiszen a rajzokat nem tiltotta a Mazda. De se grafikus, se scoop nem lett, életem nagy lehetősége elmaradt. Azóta pedig nemigen láttam közelről embargós autót.

A bennfentesektől származó információk persze szájról-szájra terjednek, és mire a rajzot készítő grafikushoz érnek, csak az eltorzult esszencia marad meg belőlük. Ennek következményeként a keletkező autó kábé annyira hasonlít a valódihoz, mint japán zen-buddhista ábrázolásokban az elefánt az élő állathoz. Mondjuk úgy: nagy vonalakban.

Az elefánt és a japán zen-buddhizmus

A buddhizmus egyik fontos szent állata az elefánt, ez talán közismert dolog, ha nem, hát most mindenki tudja. Japánban azonban a buddhizmus térhódításakor ugyanúgy nem volt elefánt, ahogy plazmatévé sem, de a készülő templomokon mégiscsak ábrázolni kellett valahogyan a szent ormányost. A legszebb elefánt-interpretációk Nikkóban, a Toshoku-szentélyben láthatók: a művésznek nyilván jól elmondta a messzi földről érkezett hírnök meghatalmazottja, hogy egy vastag lábú, nagyon hosszú orrú, lapátfülű állatról van szó. Ám annak, aki életében nem látott elefántot, fogalma sincs róla, mennyire szürreális kinézetű állat ez.

Derék Yoshihiro mester nekiállt tehát egy vastag lábú, hosszú orrú, lapátfülű állat kifaragásának. És keletkezé a leopárdmozgású, kicsit elhízott tigristestű, nagy karmú, turcsiorrú, vicsorgó szörny, a japáni elefánt. Mert nemcsak a mi parasztbácsinknak nincs olyan állat, mint a zsiráf. Hanem Yoshihiro mesternek sem létezhetett olyan szörny, mint az élő elefánt.