Zsiguli? Csak majdnem

Seat 124 D - 1977

2008. március 21., péntek 00:01

Ahogy valószínűleg szinte minden népautóval megtörténik, a Zsiguli is sejtelmesen csillogó legendává érett öregkorára. Férfiak, akik 1973 óta ugyanazt a barkót hordják, letörik a füstszűrőt a Szofiról, és Piramist hallgatnak, egyszerűen meghalnak érte. De még az ennél szofisztikáltabb, ám a modern autók nyűgjeivel, komplikáltságával, műanyagból fröccsöntött karakterével elégedetlen autósok is sokszor már úgy sírják vissza a Zsigát, mintha egyenértékű lett volna egy bárszekrényes, fehérbe bőrözött belű, privát Lear Jettel. Vagy egy Bozsik Yvette-tel töltött forró éjszakával.

Pedig a Zsiguli csak egy szerény sikerű olasz munkásautó ruszki viszonyokhoz igazított, Harkov borotva- és Pitralon arcszesz-kompatibilis változata volt. A Wartburg, a Dacia, a Skoda 100, pláne a Trabant és a Zaporozsec, még plánébb a csúzli-MZ mellé állítva maga volt a gépállatság szobra. De csak vesd össze egy korabeli Kadett C-vel, egyes Golffal, Autobianchi A111-gyel, 02-es BMW-vel, és máris látod, ugyanannyi anyag mennyivel finomabb és élvezetesebb szerkezetet is ki tudott volna adni.

Egyébként a legendák egyik legszebb vonása, hogy nehéz őket logikai alapokra helyezni, sőt sokszor önmaguknak ellentmondó elemeket tartalmaznak – ezért is legendák. Ilyen, saját farkába harapó kígyó fennforgását érhetjük tetten a Zsiguli-misztériumban is. Merthogy a Fiat kommersz, silány, eldobós autó, már a régi barkósok java része is így tartotta, szabad-e vitázni velük? A Zsiguli pedig erős, gördülő bástya, még holt hamvából felcsiklandozva is munkára fogható, örök életű dromedár. És melyik a legjobb Zsiguli? Hát az IH-s, meg az IK-s. No és persze az IR-es, az tényleg nagyon finom cucc volt, olyan "a keresztapámé vitte a 160-at az emhetesen, és 280 ezret ment felújítás nélkül"-fajta. Persze a régi, kis rendszámokról beszélek, tehát az 1972 eleje-vége közötti időszakról.

Foglaljuk össze, miért volt olyan jó a korai Zsiguli. Mert abban még eredeti Fiat-motor volt – zengi a hozzáértők mozgalmi kórusokban érlelt, érces baritonja. A kígyó pedig ezen a ponton már nem is ösztönből sziszeg, hanem mert akkorát harapott a farkába, hogy a vére is kiserkent. Térjünk vissza VAZ 2101-ügyünkre, hirdessünk igét: a Fiatok tehát silányak, a Zsiguli viszont csúcsszuper. És kapaszkodjanak meg: a Fiat-motoros Zsiguli a legeslegszuperebbebb. Ha valaki nem tudná, mire használják az újmagyarban a "lol" kifejezést, hát például erre.

A legnagyobb logikai bukfenc az egészben, hogy Fiat-motoros Zsiguli soha nem létezett. Ezt a fajta, 1198 köbcentis, lánccal felülvezérelt (OHC) motort egyetlen torinói autóba nem tették, csak tervezték, hogy egy kis terepjáróba szerelik. Végül az oroszok kapták meg. Az eredeti olasz blokkos legendát alátámaszthatná néhány, akkoriban "Princ, a katona"-imitátorként ténykedő, IQ-túltengésre hajlamos, AFIT-os szerelő megfigyelése, miszerint a korai VAZ 2101-blokkokban előfordult a fején Fiat-nyomással ellátott csavar, de sajnos csak részben van igazuk. A csavar esetleg tényleg olasz kontingensből származott, ám az eredeti 124-es Fiatba a régi, "fürdőkád" 1100-as nagyobbra fúrt, oldalt vezérelt (OHV) motorját tették. Nem így a Zsiguliba, ami tök más.

Érdekes, hogy hazájában a 124-es Fiat nem vált népszerűvé. Az olaszok már megjelenésekor, 1966-ban is csak a kimúlófélben lévő 1100-as modernizált változataként értékelték, pláne, hogy három évvel később már megjelent a kezesebb, ügyesebb, sokkal-sokkal finomabb, viszont alig szűkebb, elsőkerék-hajtásos 128-as. Hazáján kívül viszont a 124-es mindenütt népszerű lett, ahol csak gyártani kezdték. Ott volt ugye, az olaszoktól az oroszoknak ingyen adott, 1970-ben Európa legmodernebb gyártósorának tartott üzem Togliattiban, amely egész Kelet-Európát ellátta Zsigulival. Aztán a törökök is szépen terítették a Tofas Murat nevű 124-inkarnációt. És persze Spanyolországban is a 124-es volt Az Autó a hetvenes években. Csak ott a helyi produktumot Seat 124-nek hívták.

Kialakulása idején nem értettem a Zsiguli-kultuszt. Tisztában vagyok vele, hogy ezzel a kijelentéssel most egész Magyarországot magamra haragítottam. A szocialista korszak erősen relativizáló optikájú szemüvegén át nézve jópofa autó volt, akadt benne hely, meg nagy csomagtartó, meg sokat bíró futómű, a váltójánál jobbat pedig azóta sem izzadt ki magából az autóipar.

De a kormánya borzalmasan nehéz volt, hátramenetben lényegében egyáltalán nem lehetett tekerni. Az ember kiszemelte a parkolóhelyet, még előrefelé gurulva nagyjából beállította a kormány szögét, utána meg imádkozott, hogy rükiben ne kelljen sokat korrigálni. És a féket is két lábbal kellett taposni, a hátsó rugózás dobált, a motorra pedig mindent lehetett mondani, csak azt nem, hogy finom vagy olaszos.

Az még csak hagyján, hogy sokat zabál, egy olajválság előtt tervezett autónak ilyet elnézünk. De pörgetni sem nagyon lehet. Négyezer fölött a Zsiga-négyhengeres úgy üvölt, mintha a veresegyházi asszonykórust egyszerre akarnák karóba húzni. Az alkatrészek saját hangnemüknek megfelelő szólamban, egymással versengve vernyákolnak, a vezérműlánc csörög, a szívótraktus mélyen búgva fuldokol levegőért, a kiegyensúlyozatlan motoralkatrészek szörnyű vibrációval járulnak hozzá a pokoli élményhez, amit a romantikusok igazi autóhangnak, a reálisabban gondolkodók gépgyilkolásnak neveznének. A gázt padlóra küldő lábhoz tartozó ember szinte retteg, hogy a Zsiguli fényszórói az erőlködéstől, mint valami guvadt szemek, egyszer csak kiugranak a helyükről. Vagy esetleg megpattan valamelyik elöregedett benzinartéria.

A futásteljesítményen is meglátszott a gavalléros használat: aki hajtotta a Zsigaállatot, nyugodtan komolyabb tétet tehetett a 120-130 ezer kilométer előtt bekövetkező generálra. Egyedi élményt ad Togliatti négyhengerese, az biztos, ám az élménynek köze sincs az olasz autókhoz. Mielőtt vita indulna, próbáljanak csak ki egy jó állapotú, korabeli 128-as Fiatot, Lancia Fulviát, Alfa Giuliát. Mindnek könnyű a kormánya, jó a fékje, és szinte magától, a legkisebb tiltakozás nélkül hétezerbe szalad a fordulatszámmérője (128-tulajoknak: már ha van). Nem akartam elhinni, hogy az eredeti torinói is olyan volt, mint a Zsiguli, ezért évek óta vártam, hogy felbukkanjon végre egy Fiat 124-es. Csak picit vezetni, akár egy kilométerre.

Hát nem bukkant fel. Viszont véletlenül az ölembe hullott egy Seat 124. Erről a kocsiról mifelénk tényleg csak az igazi autóbuzik tudnak, meg akik régebben sokat jártak Spanyolországban, ugyanis a típus jó egy évtizeddel ezelőtt már kihalt az utakról. Lám, ha elég nagy elvonások után elég gyorsan beüt a jólét, mindenki hamar kitakarít a háza táján...

Ez az 1977-es autó Ausztriában kezdte az életét, Magyarországra 1999-ben érkezett, mostani tulajdonosánál, az iszkaszentgyörgyi Nyakas Csabánál 2002 óta van. Akkor 100 ezer kilométer volt az órájában, most már bő 300, tehát szó sincs vattába csomagolt, steril, múzeumi példányról. De tény, hogy kímélik, szeretik, gondozzák. Csaba ugyanis Zsiguli- és Polski-szerelő, egy korábbi 125p-jét 720 ezer kilométeren át hajtotta, igaz, azalatt volt benne három motor, rajta három bódé. A Seatot is abból a szervizből ismerte, ahol dolgozik, szerelte is párszor. Neki feltűnt, micsoda finom szerkezettel lett dolga. Akarta nagyon, alkudozott, rábeszélt, végül az övé lett.

Mit gondol, vajon kik akarnak megvenni mostanában egy piros Zsigulinak látszó tárgyat? Kis híján kiderül, ha lapoznak.

Amióta összerakták a gyárban, a Seatnak csupán egyszer kellett megbontani a motorját, akkor is csak hengerfej-felújítás miatt. A hengerekhez, dugókhoz, gyűrűkhöz hozzá se nyúltak még – vegyük észre, hogy egy Zsiguli tipikus futásteljesítményének a kétszeresénél járunk. Az első sárvédők persze már zsigulisztikus elemek, szép feladat is volt beléjük vájni a nagy, szögletes Seat-lámpák helyét. A szín az 1977-es eredeti, ám a gyárinak tűnő állapot ellenére sem lehet veteránvizsgáztatni az autót, mert valaki korábban beleműtött egy kiváló tetőablakot. Gondolom 1986-ban az akkori tulaj nem gondolta, hogy a Seat még húsz évvel később is Európa-túrákra hurcol valami négyfős magyar családot. Merthogy ez történik – nyáron új, járós autó a garázsban lakik, a família a takarékos (7 l/100 km) és csendes Seattal járja a bővebb értelemben vett hazát.

Apró módosítás esett a motoron is: lánc helyett rövid fogazottszíj viszi a vezérlést. Hasonló átalakító szettet minden nyomórudas Fiathoz árulnak Olaszországban, nem kell szégyenkezni miatta, mert ez gond nélkül visszaállítható lenne eredetire.

Egyébként szép az autó, a piroszsiguli-vevőkörbe tartozó alkalmi nepperek gyakran le is intik: nem eladó? Megaláztatás ez mindkét félnek, a vevőjelölt megkapja a millió feletti kalkulációt, s káromkodva távozik, az eladó szerepébe kényszerített, hűséges tulajdonos pedig sötét gondolatokat forgat a fejében, mert megint Zsigulinak nézték a spanyol műszert. Ráadásul kevesebbet sikerült mondania, mint amennyiért odaadná (az Eurotax szerint egy ilyen állapotú Seat 124 valós értéke olyan bő 400 ezer forint körül lehet, de azért ne feledkezzünk meg az érzelmi faktorról se).

Kívülről elsőre csak a nagy fényszórók, meg a maszk a furcsa, illetve a Triumph TR6-oséhoz hasonló fekete fenék, benne a Lego-lámpákkal. De akadnak még apró részletek, például a gumicsíkos ütközők, a Seat-feliratos dísztárcsák, a zárható tanksapkafedél. Bent viszont a kocsi tök más. Hatalmasak, krómkeretesek az órák, korántsem Black Sabbath, sokkal inkább korai Led Zeppelin a stílus. És persze Veglia gyártmányú mind. Magasabb a műszerfal puhája, a Zsigával egyező, forgatható rostélyok ezért mélyedésekben laknak. A kormány az 1500-as Ladáéhoz hasonlít, a műszerfal szélein is vannak befúvók, az ajtókárpitokon pedig krómcsíkos díszítések tekeregnek. Ja, az első ülések is fejtámlásak, ráadásul nem annyira vályogház előtti lóca formájúak, mint az eredeti 124-esé. Vagy éppen a Zsigulié.

Nem tudom, önökkel előfordult-e már, hogy kölcsönkérték volna egy forró éjszakára valamelyik régi barátjuk szeretett, takaros feleségét. Bármennyire szégyellem, én még nem tettem ilyet, ezért Iszkaszentgyörgyön kellett elvesztenem a szüzességemet. Muszáj volt elkérnem a Seatot, pontot kellett tennem a régi, nyomasztó ügyre. De azért még adtam egy utolsó esélyt a fennmaradásának, még egyszer végiggondoltam, mit tudhatok meg.

A motor a Zsigában 60, ebben elvileg 65 lóerős, meg nem érzem a különbséget. Oké, itt hátul is tárcsafékek vannak, meg akad szervó is, nyilván jobban lassít a középső pedál, azért ezt is el tudom képzelni. A kormánymű ugyanolyan globoidcsigás, mint a Zsigulié, hátul ebben is tekercsrugók vannak merev tengellyel, hova erőlködjek? Kis híján lefújtam a dolgot. Aztán győzött az újságírói kötelességtudat, dobogó szívvel erőt vettem magamon – őőőő, hát, őőőő, izé, megkaphatnám-e, őőőő, egy körre a, hátizé, Seatot, khm, de ha nem, hát, izé, igazából úgy is... Csaba már túl lehetett néhány ilyen pofátlan elkérésen, hebegésem hallatán tétovázás nélkül átadta a zsigulisan csilingelő, sok játékkulcsból álló pakkot. Nagyon figyeltem, egyáltalán nem remegett a keze. Még csak rá se gyújtott. Ezt nevezem.

Meleg volt a motor – hiszen egészen addig fotóztuk az autót – ezért rá se kellett készülni a vezetésre. Balra a gyújtáskapcsoló – istenem, ez is ugyanolyan? –, kulcsfordítás, kis gáz, pöccröff, duruzs. Ennyi. És tényleg, már alapjáraton is olyan finom a motor, mint a legszebben beállított Zsigulik. Kuplung be, egyes, a váltó nem rosszabb, kuplung fel, elhajtás. Kuplung le, kuplung fel – nahát, mi is volt olyan furcsa? Ja, tényleg, egyáltalán nem erőlködtem. Közben már robogunk, rájövök, hogy Iszkaszentgyörgyön sem sokkal jobbak az utak, mint Budapesten. Gödör itt, gödör ott, nem vagyok én Bútor Robi, hogy mindet ki tudjam kerülni, nevezzük hát futóműpróbának a bénázást. Az autó kiállta. Ahol a Zsiguli dobálna, ott ez sóhajtva löttyen át, közben finoman riszál, mint valami élemedett flamenco-táncosnő, amikor rég felfalt szerelmeire gondol, Gyulavitéz kedvenc fekvőrendőreire ez az autó szerintem rá se bagózna. Esetleg szellentene egy jóízűt, ahogy átlép rajtuk. Nem Countach ugyan, de kényelmesnek kényelmes, az ziher.

És az a kormány! Fantasztikus, legfeljebb feleolyan nehéz, mint az ugyanolyan ruszki. És rükvercben is lehet tekerni, méghozzá akkor se nehezen, direkt kipróbáltam egy Y-fordulót. És pontos is, egyáltalán nem ismeri a holtjátékot, ami amúgy is elég hülye szó, belegondoltak már valaha? (Kriptában csörögnek a halottak, egymás tyúkszemére taposnak.)

Na meg a fék, sejtettem, hogy jól fog, hát tényleg. A legérdekesebb azonban a motor. Nagyon kihúzatni persze ugyanúgy nem mertem, mint felpofozni a szomszéd gyerekét, de egyetlenegyszer azért megküldtem. Az őrjöngő dongók koncertje elmarad a /min-ek gyarapodásával, a fordulatszámmérő selymesen röppent az ötezerbe, igaz, közben elfogy az erő. Hiába, azért régi blokk ez, középen tol, fent kifullad, nem véletlen, hogy a hetvenes években a Fiat 124 T már fogazottszíjas vezérlésű, DOHC-motorral ment. De a ruszki traktorhoz képest ez itten egy Singer varrógép, amikor extra puha, albán tűvel dolgozik a lyukacsos pakisztáni pamuton. A Seaton tényleg érezni az olasz vérvonalat, a Zsiguli krazos drabálissága elemenként hiányzik belőle.

De mi a különbség a két kocsi között? A Seat nem lehet csupán attól ennyire más, hogy finomabban munkálták meg az alkatrészeit. Még jó, hogy nem kellett eljátszanom Colombót, mert balomon állt a profi szerelő és szerető tulaj, akitől megtudhattam mindent. A kuplung például nem hidraulikus, hanem bovdennel működik, azért olyan finom. Nahát, ettől éppen keményebbnek kellene lennie, de talán az orosz hidraulika más... A féket már tudtam, az a két hátsó tárcsa biztosan sokat nyom a latban. Az első futóműben pedig sokkal kisebbek a kormányösszekötő gömbfejek, a két alsó trapézgömbfej pedig nem csak két, hanem négy irányban tud mozogni – ezért is annyival könnyebb a kormányzás.

Seat 124

És a futómű is más. Ha megnézik a képeket, a Seat láthatóan ül, úgy néz ki, mint egy Zsiguli kinyúlt rugókon. Három évtized után persze megeshet, hogy a spanyol rugók tényleg megereszkedtek kicsit, de a Seat eredetileg sem volt sokkal magasabb. A hátsó tekercsrugók ebben ugyanis kisebbek, ráadásul a lengéscsillapító bennük fut, nem pedig mellettük – állítólag ezek miatt finomabb a futás.

A reveláció megvolt, még ha nem is egy torinói 124-essel, csak a madridi kópiával. Ami, mellesleg, még talán érdekesebb is. Szinte sajnálom, hogy 1945-ben nem spanyol csapatok szabadítottak fel bennünket a német elnyomás alól, hanem szovjetek. Ha máshogy történik, nálunk talán a Seat 124 vált volna népautóvá, nem a Zsiguli. És azóta is magasra tennénk a mércét autóvásárláskor.

A Totalcar címlapjáról ajánljuk

Megjött a Peugeot dácsiája

Megjött a Peugeot dácsiája
Elkészült a Logan első komoly riválisa, a Peugeot a 301-es, amelyet nálunk is kínálnak majd.

Égéstér Mitől prémium? És szerelő-canossa

Ha eddig nem tudta, hogy a Skoda nem Audi között, ha nem jött még rá, hogyan működnek a szerelők.

Motor Dr. A dús keverék kopást okoz?

Trollválasz: hová vigyem a Cougart?

Az internetes közösséghez fordulok, hogy döntse el, mit tegyek az autóval.

Van jobb Porsche a 911-esnél

Az autó, ami kísértésbe visz. Lopnék, csalnék, talán ölnék is érte. Fejben biztosan.

A világ leghosszabb forgalmi dugója

Luxusmárkát alapít a Renault?

Állítólag ugyanaz lesz az Initial Paris a Renaultnak, mint az Infiniti a Nissannak.

BMW-vel a világ végére