Halló, Lambó lakás?

2007.07.26. 08:14
„A Lamborghinihez? Á, nem fog menni” – mondja kiváló angolsággal a bolognai buszpályaudvar jegyárusa, aztán mégis előhúzza az 576-os busz menetrendjét. A járat északnyugati irányban tart kifelé Bolognából, a végállomás Modena, a kettő között pedig egy kisváros, inkább falu, Sant’Agata Bolognese, ahol negyvenöt éve egy dühös traktorgyáros megváltoztatta a világot. Vagy húsz percet maradok Sant’Agatában, vagy lekésem a fél hatos expresszt, amivel el kell hagynom Bolognát. Dilemma!

Bemegyek a gyár kapuján, az ajtóban lebarnult, napszemüveges férfiak beszélgetnek egy járó motorú Gallardo Superleggera előtt. Sötét csatahajószürke, az autó, a felnik, a motor mögül kinövő szárny, minden, vészjóslóan morog. A V10 disszonáns, nem V8-rákkendroll vagy V12-szofisztikáció, szőrös mellű, reszelős hang.

Tizenkettő

Élőben elég nehéz lebébilambózni a Gallardót, különösen a fegyverszerű Superleggerát, de az igazság az, hogy a rendes olasz szupersportautó V12-t kíván. Amellett, hogy a legszebb, legfinomabb motorhang, a tizenkettes szám végigkíséri az emberiség kultúráját.

Gondoljunk a sumér hatvanas számrendszerből eredő óralapra, a hónapok számára, államközi otthonunk zászlajára, az apostolokra, vagy az olümposzi istenekre, akik szintén tizenketten voltak, és még külön szó is van rájuk így egyben: dodekateon (Δωδεκάθεον), azaz tizenkét isten.

Egészen pontosan egy órám van. Tikk-takk-tikk-takk.

„Marco vagyok, hogy van ezen a pompás napon?” – üdvözöl a múzeum félresikló üvegajtajában Marco, aki két hete dolgozik a Lamborghininek, és gyér, Berzsenyi Dánieles fazonú oldalszakállat visel.

Három perccel csúsztam le a gyártósor melletti túráról, egy óra múlva indul a következő, erről ennyit, de mondja, hogy majd ha legközelebb jövök, lesz akkor is. Ja.

Aztán kinyílik egy ajtó a múzeum sarkában, kézikocsin dobozokat vonszol ki két ember, és mögöttük. Ott. A GYÁR! Egy pillanatra látok csak be, fehér Gallardo (vagy Murciélago?) elejét szerelik éppen, én meg a gigantikus, és még lambószemmel is eszelős LM002 katonai terepjáró mögött állok, ami úgy vállig ér, fél méter szélesek a kerekei, a motorháztetőn meg akkora árkok vannak az alápakolt Countach-motornak, mint két tektonikus lemez határán.

Jó itt. A földszinten állnak a régi autók, 350 GT-től Countachig, fent meg az újak, illetve az utóbbi évek tanulmányautói. Az LM002 mellett egy éjszínkék Espada (változatlanul gyönyörű), mellette egy aranyszínű, szempillás Miura S, szemben pedig az ős-Countach, az LP400, kukoricatábla-zöldben.

1971. Egyszerűen nem áll össze, hogy 1971-ben ezt létre tudta hozni az emberiség. Kristálytiszta. Élőben a vonalzóval húzott lemezhatárok ravasz görbületekké alakulnak, a kulcslyuk egy NACA légbeömlő alján van, az oldalablakok pedig közelebb állnak a vízszinteshez, mint a függőlegeshez. Még egyszer: az oldalablakok közelebb állnak a vízszinteshez, mint a függőlegeshez. 36 éve gyártják ugyanazt az autót, és ha ma ledermeszti egy világváros bármelyik kereszteződését egy arra cirkáló Murciélago, képzeljük el milyen lehetett egy Countach ’71-ben. A Miura autó, gyönyörű autó, de a Countach egyáltalán nem autó. Jetsons-kellék.

A lépcső tetejére parkolták Walter de’Silva tavalyelőtti Miura tanulmányát, ami élőben sokkal jobb, mint képeken, de meg se közelíti az eredeti zsenialitását. Túl nagy. Túl magas például, egy Miura vagy egy Countach nekem úgy derékig ér, inkább lejjebb, a Miura koncept meg sokkal inkább mellkasig. A korabeli magnézium Campagnolók formáját idéző, de 15-ös helyett 20-as, és matt helyett tükörpolírozott kerekek meg annyira stílusosak, mint egy utcasarkon vásárolt Louis Vuitton táska. Nem elegáns, na, egyszerűen nem elegáns, az eredeti meg az, pedig szinte vonalról vonalra ugyanaz. Dájnemiklájn. Ki érti ezt.

Ami viszont állat, az a Gallardóból épített Concept S kabrió. Gyönyházfehér, a világ legszebb visszapillantó tükreivel, futurisztikus epilátorok, a vezetőt és a utast hatalmas hosszanti merevítő választja el egymástól, ami ráadásul végigvezeti a levegőt az autó felett, bele a motorba. A merevítő alatt azért át lehet nyúlni, kézfejet női combra helyezni például, úgyhogy mégiscsak jó ez csajozós verdának, még ha elsőre nem is látszik.

Ajaj. Három óra ötvenkettő.

A földszinten az egyik sarok korabeli műhely. A satuban egy szelep, körülötte pókháló (nem tudom eldönteni, hogy tervezetten, vagy magától), mellette egy dugattyú, középkorinak tűnő kalapácsok, mérleg, husángnyi főtengely, a sarokban meg egy Miura-motor, tizenkét drótból font sapkával a karburátorok torkain.

Arrivederci. Jövök én még ide.

A gyár sarkán beugrom egy kávéra, irritáló kávébuzi létemre először iszom Olaszországban eszpresszót, kérek egy duplát, három helyi öreg támasztja az egyik kis asztalt, vigyorognak, mint a vadalmák, inglese?, kérdik, ungherese, mondom, rájuk emelem az eszpresszócsészémet, aztán egy nagy korty víz, és megyek. A megállóban még elhúz mellettem egy sárga Gallardo Spider.

Önök küldték

Korábban is kaptunk már önöktől fotókat a Lamborghini-múzeumból, de épp tegnap érkezett be egy új sorozat Tomka olvasónktól. Nézegessék őket szeretettel. Velem ellentétben ő egy faluval odébb is járt, így fotózhatott egy Ferrari Enzót a Lambók mellé.