Ha nem futotta presztízsmárkára, de újat szerettünk volna, - 1993-ban - nagyjából két lehetőségünk maradt. Az alig valamivel több, mint 800 ezer forintba kerülő Swift, vagy a 900 ezer körüli Corsa. Aki végül elszánta magát az akkor még eseményszámba menő beruházásra, hosszú távon gondolkozott. Nem számolt az új családtag értéktartásával, vagy eladhatóságával. Így sokan választottak Suzukit. Pirosat, vagy fehéret.
A szerencsésebbek csak a padlóközeli, eleinte a fejtámlát is magukba foglaló első üléseket próbálták. Aki felnőtt korában mégis, - akár csak egyszer - hátulra kényszerült, maradandó élményekkel lett gazdagabb. A Csajkához, Ladához, Wartburghoz és társaikhoz szokott embereknek a rövid ülőlap, a kicsi fejtér, az első szériákban található három darab medenceöv, valamint a 169 literes csomagtartó által nyújtotta kínok okoztak meglepetéseket.
A beltér soha sem esett át gyökeres változáson. Bár folyamatos volt az átalakulás, azt inkább csak az anyagválasztás és a máshol természetesnek számító extrák lassú belopódzása jellemezte. A fokozatos felszereltség-javulással fordított arányban romlott a Swift minősége. Az első sorozatokból kikerülő autókban még a legtöbb alkatrész valóban Japánból származott.
Ennek legjellegzetesebb példája a hátsó lámpa. Az ezt felosztó térháló eleinte valódi fekete műanyagból készült, ami ízlésesen fogta közre a fényáteresztő részeket. Sajnos később ez az alkatrész áldozatul esett hazánk fröccsöntő-iparának. Gazdasági megfontolásból - és a magyar vásárlók árérzékenységére való tekintettel - egy darabból, a korábbi dizájnt utánozva, kis mélyedésekkel kezdték gyártani. És büszkék voltak rá.
Ahogy nőttek az eladások és csökkent a gyártási költség, úgy jelentek meg a Swiftben olyan extrák, mint az ajtókra helyezett, a korábbi telibe öntött műanyaghoz képest luxusérzetet keltő - szövetbevonat. Míg eleinte a teljesen fapados változatnál többre vágyók gyárilag csak kalaptartóhoz, hátsó ködlámpához, valamint az ötödik ajtó üvegén lévő gumidugó helyére helyezett ablaktörlőhöz és a szintén itt található fűtőszálhoz juthattak, addig pár évvel az első S betű köré rajzolt szívecske után már digitális óra és központi zár is bővítette a kínálatot.
Rövidesen megjelent a lépcsőshátú, valamint a kérészéletű, 5 ajtós Sport(!) változat is. Ez utóbbit fekete szín, egyedi alufelni, sportosabb ülésekkel és fordulatszámmérővel felszerelt belső tér, valamint minimum egy kopasz fiatalember jellemezte, aki mára már valószínűleg egy sötétített Wagon R+ -ban múlatja napjait, bár köztes állomásként vehetett egyet az időközben megjelenő háromajtós változatból is. Igazából a későbbi áruszállító kivitel alapjául szolgáló háromajtós, ötszemélyes Swiftből nem adtak el túl sokat, de van, aki erre esküszik.
1996-ban aztán a GLX-C jelű változat meghozta az olyannyira félt áttörést. Az ilyen autót vásárlók szinte a Sportéval megegyező felszereltséggel juthattak egy kispolgári, a tekinteteket nem vonzó, akár metálzöld színű Swifthez. Micsoda öröm, vége a keretbe épített tükörlapok puszta kezes állítgatásának.
A változások szelét Esztergomban is megérezték, és amikor váltani kellett, váltottak. Még 96-ban lecserélték a lámpákat, a lökhárítókat, a hűtőmaszkot, valamint bevallásuk szerint több mint száz helyen változtattak az autónkon. Az oly igénytelen műanyag hátsólámpa-utánzatot, a nyugatról érkezett Swiftektől irigyelt, dupla csíkra igencsak hasonlító műalkotás váltotta fel, igaz csak a ferdehátú kiviteleknél, a Sedan feneke maradt a régi. Szerettük, megszoktuk, nem volt vele semmi baj, és hát a tervezőknek se jutott eszükbe semmi új, mikor ránéztek. Pedig a Swift lépcsős hátának formaterve ekkor már több mint hatéves volt, és további hét évig így is maradt.
Az évek folyamán a lemezek vastagsága sem változott, bár a hazánkban gyártott darabokat több ponton hegesztették össze, mint Japánban. Ez a technológiai változtatás nem a biztonság, hanem az európai elvárások miatt vált szükségessé. Ha a lemezek vastagsága nem is változott, érdemes megnézni a Közlekedési Múzeumban látható első magyar összeszerelésű Swift illesztési hézagait. Sokkal kisebbek és párhuzamosabbak, mint a kései szériák példányaié, ugyanis a préselőformák időközben elkoptak - ezért is kellett leállni a gyártással.
|
 |
Nem sokkal a modernizáció és egy Ticótól való kényszerű búcsú után vásárolta Winkler mamája is a bordó szörnyeteget, a kisebb, 1 literes, háromhengeres motorral. Az ezt választóknak már az első időkben sem kellett szégyenkezniük, mivel - mint ahogy mára egyes német márkáknál szokássá vált -, a lökettérfogatot hirdető jelzés csak az 1,3-as, igazi motorral szerelt változatra került föl. Persze ezt mindenki tudta. Később emiatt teljesen elhagyták a motorjelzést.
