2010.01.13. 07:06 Módosítva: 2010-01-13 07:06:26
29 hozzászólás
Olyat teszek, amiért Magyarországon akasztófa jár egy újságírónak – védelmembe veszem a francia autókat. Gondolom, ezzel rögvest sikerül is megnegyedelnem e cikk olvasóbázisát, hiszen a többség ezzel rögtön át is kattintott a kapcsolódó Belsőség-posztra. Anyázni, ahogy szokás.

Mielőtt bárki rosszra gondolna, leszögezem: ez az egész cikk amiatt jutott eszembe, hogy járt nálunk egy Renault Kangoo Be Bop tesztautó. Mellbevágott az a gondolatszabadság, az a teljes feleslegesség, ami sugárzott belőle. Kurta, magas kasztni, elmondva ijesztő, a valóságban jópofa színkombináció, ovoid hátsó oldalablak, zsiráftető, a belső térben még furább színű műanyagok... Borzalmas adag bátorság kell ahhoz, hogy egy autógyár egy ilyen kocsit bemutasson.

Az is biztos, hogy a gyomorfekélyes humortalanok garantáltan gyűlölködni kezdenek egy efféle jármű láttán. Hiszen a merev, autista világképbe nem fér bele, hogy ilyen izék létezhetnek. Tilcsák be, tilcsák be... ordítja odabentről valaki az ilyen emberek fejében. Hát, látják, ezért jó a kretén francia autó. Elválasztja a humortalan hülyéket a nyitott gondolkodású normálisoktól. Aki köpköd egy ilyen kocsi láttán, az az első körbe tartozik – ha nem lenne világos. Mert nem kötelező megvenni az ilyet, nem is kötelező szeretni, de felháborodni azon, hogy létezik, ijesztő sötétségre vall.

Egyáltalán, miért fáj bárkinek, hogy a szomszédjának, kollégájának, vagy pláne egy vadidegen embernek, akiről csak az interneten olvasott, és egy olyan faluban lakik, ahová soha el nem jut majd az életben, milyen autója van, vagy milyen autóra vágyik? Fel nem foghatom.

Persze, ha a feleségem mindenképpen VW Beetle-t akarna venni, lebeszélném róla, mert tudom, hogy a hátsó ülésen egy év múlva már nem férne el a nagyobbik fiam, mellesleg pocsék autónak tartom, és családon belül azért engedem, hogy szubjektivitás uralja a terepet. Ezért is van egy rakás, rozsdás, félmilliót futott Mercink, logikus, nem? De a feleségem minden ellenkezésem ellenére vett anno egy 500-as Fiatot magának, bármennyit is könyörögtem neki, hogy ne tegye, mert én fogok szívni vele. Hogy szívtam-e? Hát hogyne. Háromszor cseréltem lengőkart (különböző kerekeknél), mindig az utcán, mindig éjjel, a háromból kétszer mínuszban, latyakban.

És ha egy közeli ismerős kétségek között hányódva hív fel, hogy vajon milyen használt, nagy autóba tegye bele nehezen összespórolt ötmillióját, akkor valószínűleg lebeszélem a páréves pápaszemes Merciről, mert előre tudom, hogy nem maradna pénze a szinte garantáltan bekövetkező, méregdrága javításokra. Elmagyarázom neki, hogy jobban jár egy fiatalabb Mazda 6-tal, még ha le is mond egy régi álomról. A családnál egy réteggel kijjebb ugyanis már felelőtlenség érzelemből tanácsot adni. Az már túl van a privát szférán.

Ha pedig a szomszéd akar Peugeot 307-est venni, akkor épp csak megfordul a fejemben, hogy felhívjam a figyelmét arra a régi, népszabadságos cikkre, amelyben őrjöngő tulajdonosok hányattatásait dokumentálták. De inkább nem teszem, vagy csak hosszas beszélgetés után. Mert ha arra az autóra vágyik, hát vegye meg, egyáltalán nem biztos, hogy baja lesz vele. És az sem biztos, hogy ha Toyotát vesz, azzal meg nem. Amit szeret, annak úgyis elnézi a hibáit, amit viszont hideg fejjel választ, annak a legapróbb bajától is megőrül majd. Az autóvásárlás elsősorban lélektani, s csak másodsorban ténykérdés.

Ha már lélektanról van szó, és azt az autókon keresztül vizsgáljuk – ebből a tükörből nézve nekünk, magyaroknak, sok lehet a kellemetlen vonásunk. Mert a többség a legolcsóbban megvalósítható lehető legnagyobb autót veszi, a válság előtt pedig azt vásárolta, amelyikre a legjobb hitelt adták.

Akinek meg több pénze hentereg otthon a szivaros doboz alján, az rögtön csillió lóerős, malomkerekes, millió tonnás, orrtúrásrejtő ablaksötétítéssel ellátott, minden más kocsinál lehetőleg egy emelettel és húsz négyzetméterrel nagyobb, kötelezően fekete verdát újít magának. Semmi finomság, kultúra, az egyéniséget nálunk leginkább Homasita-ledekben és sufniszpojlerekben mérik. Az utcán ezt látjuk, a cikkekhez tartozó kommentözönből ez ömlik kifele. Magamutogatás, zsugoriság, uralkodási kényszer, vásárlói autizmus, ízléstelenség – első blikkre nagyjából ebből áll össze a massza.

De szerencsére nem egészen van ez így. Ezért is jó a Totalcarnál dolgozni, mert az ember itt rájön, hogy valójában Magyarországon is sok a kedves, jó ízlésű kretén, valódi gyerekszobában felnőtt autóbuzi, nyitott gondolkodású lökött, aki az autót nem a környezet-terrorizáló képességben, netán ár-érték arányban méri, hanem aszerint, hogy egy előítéletektől mentes skálán mennyire szerethető, esetleg mennyire praktikus, egyedi. Csak legfeljebb ezek az emberek kevésbé hallatják a hangjukat. Talán mert kulturáltak?

És ezeket az autókat sokszor meg is kapjuk tőlük tesztelni mindenféle elvárás nélkül – nézzék csak a Subaru XT-t, a Mazda RX-7-et, a T-Fordot, a Jaguar S-Type-ot, a Volvo 850 T-5-öt, vagy a Renault Fuego Turbót. Szerény értékű (még a T-Ford is) izék, biztosan lett volna azonos áron használhatóbb, csillogóbb, a plebs által megbecsültebb megoldás is, mégis, egyik tulaj sem védte hörögve a portékáját. Igen, kukacos, kicsi, savanyú, de az enyém, szeretem – mondta mind. És ettől a hozzáállástól mi is szeretni kezdtük azokat az autókat.

Igazából a francia kocsi az azonnali hőzöngést kiváltó, legdurvább téma. Nem tagadom, én is idegenkedek egyik-másiktól, és, mint tudjuk, mostanában maguk a francia gyártók is sorra beismerték, hogy akadtak súlyos minőségi problémáik a közelmúltban. Meg persze elég a statisztikákat nézni – öt-tíz évvel ezelőtt egy Citroen-, Peugeot-, Renault-tulaj élete gyakran bizonyult felhősnek (de ma, egy öt-tíz éves ilyen autó tulajdonosának is, persze), és nem a tyúkszeme, még csak nem is csak az anyósa miatt.

Ezek a gyártók most már állítják, hogy iszonyúan ráfeküdtek a minőségre és a megbízhatóságra. Elsőként a kocsijai megítélésében a legmélyebbre csúszott Renault lépett – a cég már bő két éve izomból, szteroidokat két marokkal zabálva építi a minőség gránitszobrát. A tesztautókon érezzük is a javulást, de ahhoz, hogy a megbízhatóságukról bármit tudjunk mondani, el kell még telnie pár évnek. Sajnos bizalmat építeni évek, évtizedek munkája, a lerombolásához viszont elég néhány rosszul sikerült modell. Nem olvastak ezek Kis herceget? Abban benne van az egész bölcsesség... És annak az írója is francia volt, Antoine de Saint-Exupéry, nocsak, nocsak.

Nemrégiben a másik két ominózus márkát felügyelő PSA-konszern is összeszorította a száját, és fogcsikorgatva nekiindult a megbízhatóság/minőség címkékkel felhologramozott fény keresésének az alagút végén. Az utóbbi idők tesztautóiból kiindulva náluk is látszik a változás. A C4 Picassók, a C5, a Peugeot 3008 (és Vályi Pista állítása szerint az 5008 is) egészen más tapintású, szagú, hangú, hangulatú szerkezet, mint a korábbi Peugeot-k, Citroenek. De itt is ki kell várnunk a pár évet, a megbízhatóságról inkább nem nyilatkozunk. Ha türelmetlenek, figyeljék a Népítéletet a témában.

A bizalom tehát éppen az újraépítés stádiumában van, a bennfentesek már látni vélik a majdani megbízhatóság-felhőkarcoló vasbeton szerkezetét. Az eladási és az elégedettségi statisztikák alapján a magyar nép azonban még csak a grundot látja, és legfeljebb szuper fizetési konstrukciókkal, ingyen extraözönnel imádkozható ki rá a pénz a zsebéből. Pedig a viszolygás alapja részben az a szikár humortalanság, görcsölés, ami az általunk elképzelt német ember sajátja lenne, ha valóban ilyen lenne a német. Akihez vásárlóerőben, megfontoltságban, sőt, be nem vallottan még ízlésben is olyannyira szeretnénk hasonlítani, és észre sem vesszük, hogy már a folyamat küszöbén elvérzünk a be nem kötött biztonsági övvel, a buszsávban előzéssel, a rokkant helyre parkolással.

De az igazi német valójában szereti a francia autót. A sváb, mondjuk nem annyira, de a bajoroknál, északon, nyugaton, de talán még keleten is szép mennyiségben látni francia kocsit. A franciáknál meg persze sokat. De Svájcban, Dániában, Hollandiában, Spanyolországban, Nagy-Britanniában, sőt, a saját autóiparukat olyannyira kedvelő olaszoknál is bőven látni francia autót. Mert ők nem görcsölnek annyira, mint mi. Ha másfélszer olyan gyakran kell szervizbe járni, hát másfélszer olyan gyakran fognak. Ha húsz Európa-túrából nem egyen, hanem kettőn kell kihívni az Assistance-t, akkor kettőn. De szeretik a francia autót, mert annak még mindig íze van. A francia tervező, a francia termékengedélyeztető, a francia marketinges ugyanis merész. Néha a hülyeségig az, de ezért szeretjük. A francia autóipar nélkül az utcakép és az autókról alkotott véleményünk legalább olyan kétdimenziós, unalmasan szürke lenne, mint Vályi Pista felesleges lóerőgyárai nélkül. A franciák kretének, de hoznak színt a világba.