Egy csodás nap - 2043-ban

Önvezető autók, villanyhajtás, központi felügyelet, műanyag... meg a rakenroll

2017.07.27. 13:25
92 hozzászólás
Szánalmas vénember-szerep ez, károgás csupán, rettegés az újtól. És mint tudjuk, az öregeknek sosincs igazuk, hiszen a világ még sosem állt bele a falba, a Föld nem esett bele a Napba, nem pusztítottuk el a bolygót atommal, a dolgok csak mennek tovább, nő az átlagéletkor, javulnak a kilátások, még ha mikroszinten nem is mindig tűnik így. Ennek ellenére olvassák csak el. Mert az autót és az autózást tényleg nagyon szeretem, s nem látom, mi lesz helyette. Jöjjön hát a blabla, károgás, bácsisírás, miegymás. Nektek írok a jövőből, barátaim.

Erős késztetést éreztem az írásra, amikor ezt elolvastam. Hát itt van.

Nyikorgó derékkal, olvasószemüvegemet a belső zsebembe gyömöszölve, a távolba látót orrhegyemre tolva, megfáradt 77 éves testemet elkezdtem a lift felé vonszolni a szerkesztőségből. Csak beugrottam a legutolsó honoráriumom számlájával a Totalcarhoz, szép adag lóvé lett, pedig alig két cikkből jött össze. Szerencsére már bő húsz éve nem a hirdetők fillérmorzsáiból él a cég, hanem rendes, állami pénzből, amiből az adófizetőknek köszönhetően bőséggel jut is, s ehhez nem is kellett más, csak egy apró szemléletváltás. Kibírtuk... Engem meg, ki tudja, miért, de még mindig foglalkoztatnak, így, kissé zavaros fejű, nyugdíjas szerzőként. Fene a jó dolgomat.

Rajzolta: Kengyel Kristóf
Rajzolta: Kengyel Kristóf

A parkolóházban a két generációval korábbi Tesla Model 5.3-asom várt. Használtan vettem, háromévesen, ez már az a fajta volt, amit a 2035-ben egész Európában bevezetett (az USA-tól és Japántól két évvel lemaradva), központilag ellenőrzött vezetési távfelügyelet-rendszerrel szereltek, és most, nyolcéves kora ellenére is még minden funkció működött benne, nem kellett rákölteni egy vagyont, hogy igába fogjam.

Naja, nyugdíjba vonulásom előtt, az egyik utolsó prémiumom kézhez kapása után tettem rá a mancsomat, azóta meg nem sokat járok autóval, nincs is nagyon hova, nem is nagyon élvezem, bevallom. De eljutni helyekre jó vele, ez tény, kár, hogy három éve már hivatalosan is tilos vezetni gyors utakon és lakott területeken. Mint minden mai kocsiban, ebben is van elektronikai tiltás, amit vész esetén (földúton, országúti torlasz megkerüléséhez, előre nem látott, kiszámított manőverekhez, például ha a földönkívüliek lekapcsolják a telekommunikációs hálózatot) egy telefonomról indított jelszóval törölni tudok öt percre. Na, körülbelül annyit szabad még autót vezetnie, bárkinek. A jogosítvány is csak ehhez a vészüzemhez kell, különben az autók ma már igazából mind csak önjáró dobozok.

Az ajtó szisszenéssel felnyílt (ezt a fogást a régi-régi Model X óta alkalmazza a Tesla), a szék felemelkedett, nyikorgó csípőmet a székbe huppantottam. Nyomtam egy Home gombot, fotelem ölelően pihentető pózba csusszant, beindult a shiatsu, az autó egykedvű szisszenéssel becuppantotta az ajtaját, majd halk sóhajtással kigördült a helyről, kiáramlott az utca forgatagába és falni kezdte a kilométereket. Erről én már persze semmit se tudtam, mert addigra a szélvédőn megjelentek a MessengerPlus+!-üzeneteim, melyektől azonnal álomba zuhantam.

Halk pittyenésre és a mozgás élményének megszűnésére ébredtem a garázsomban. A masszírozós ülés és a negyedóra bóbiskolás elég is volt ahhoz, hogy regenerálódjak, olyan fürgeséggel pattantam ki az autóból, hogy letagadhattam volna akár három évet. Jót álmodtam, egy Bilstein-futóműves, herélt kipufogós, '71-es Alfa Giuliát hajtottam valami alpesi szerpentinen, és nagyon rég volt ilyen, de porcosodni kezdett a vezetős cerkám. A Tesla-utazás amúgy is olyan unalmas volt, mint egy Kelenföld-Székesfehérvár menet gyerekkoromban, azokon az izzadság- és bagószagú, régi vasúti vagonokon.

De vezetni nem lehet csak úgy manapság. Azaz leginkább sehogy se lehet. Nagyon vágytam volna valami üdítőre, de a prosztataproblémák, a magas vérnyomás és a gyomorfekély-gyanú miatt az orvos évekkel korábban eltiltott minden alkoholtól. Persze, amióta monopólium lett az is, és megszűnt a piaci verseny, észrevétlenül megsokszorozódott az ára mindennek; egy három és fél decis nagy sör ma annyiba kerül reálértéken, mint az ezredfordulón egy üveg közepes whisky. Inkább nem iszom, bár van még két üveg Kőbányai Very Old Rare IPA a hűtőmben, odafent.

Nekem más kell. Autóznék egyet. Még inkább motoroznék. Egy rettenetest. Sajnos, azzal hogy a rendes motorok éves teljesítményadója ugyanannyi lett, mint négy új moci ára, lényegében csak a csilliárdosok vesznek effélét – nem tiltották be, mert a szellemet a palackba visszagyömöszölni nem lehetett, de kvázi igen. Már csak villanyrobogót érdemes tartani, aminek a sebességét 30 km/h-ra korlátozzák nem-önvezető módban, az meg olyan az igazi motorozáshoz képest, mint a színanyag-, cukor- és koffeinmentes Coca-Cola egy jó pohár Carlos Mendoza brandyhez viszonyítva. Ez a kék kóla mostanában amúgy nagy divat, állítólag aloe vera van benne és egy olyan gyárban készül, ahol a sorok a helyes csakrák mentén húzódnak, tehát a lötty nem csökkenti, hanem növeli az életvárandóságot. Teszek rá, mert ihatatlan.

Rajzolta: Kengyel Kristóf
Rajzolta: Kengyel Kristóf

Az egyetlen, utolsó, igazi járműre pillantottam, ami a garázsban maradt mindabból, amiben fénykoromban térdig lehetett gázolni itt. A zöld 200D állólámpára, pontosabban arra a viseltes ponyvára, amely a vén Mercedes szögletes vonalaira púpos burkológörbét húzott.

A belső égésű motorral hajtott motorokat, kocsikat mindenhonnan kitiltották Európában még 2030-ban, én is eladtam, amit még egyáltalán el tudtam, a többi olvasztóban végezte. Kezdődött a hullám a nagyvárosokkal, aztán a kisebb városokkal, aztán amikor a nyugat-európai kis falvak ilyen büdös, régi autót/motort csak hébe-hóba látó közönsége is megszavazta, hogy oda se menjenek, a teljes Unióból kitiltották az összes berregőt. A kispolgári hisztéria nagy úr. És vak is.

Csak a hivatalosan is veteránvizsgás példányok maradhattak, a többire rásütötték – veszélyes hulladék, otthon is tilos tárolni olyasmit, zárt garázsban. 2040-ben jött az igazi csapás – akkortól még a minősített oldtimerek is eltűntek az utakról, hiszen azóta a legfrissebb veteránvizsgát már csak úgy kapják meg, hogy kizárólag menetlevéllel lehet velük a találkozó helyszínére menni, s ott, forgalomtól és gyalogosoktól masszívan elzárt utakon szabad velük kanyarogni. Abban meg mi a jó?

Persze, Németországban, ahol sokszorta több a pénz, ezeken a találkozókon egész városrészeket, fél megyéket lezárnak az öreg szerkezeteknek, de Magyarországon oly kevés vén jármű maradt, s mifelénk olyan nehezen megy a szervezkedés, hogy egy ilyen rendezvényen kábé két háztömbnyit zárnak le, mert még az olyat is alig lehet keresztülverni az utálkozó helyi lakókon. Akkor annyit autózhatsz egy jót. Oké, Magyarország az Magyarország, ezért maradtak trükkök. Például.

Európai uniós rendelkezések miatt ezekbe a hazai veteránautókba is bele kellett ugyan építeni a helyzet-jeladót – többek között, hogy az önvezető autók, a gyalogosok zsebében levő, szintén a forgalmi rendszerre kötött mobiltelefonok megfelelően tudjanak riasztani és helyzetet elkerülni, ha egy efféle elavult szerkezet felbukkan a környéken -, s az a jeladó mindig figyeli, hogy az elektronikus útvonalengedély által kijelölttől mennyit tér el az autós. De nálunk kéz alatt még lehet szerezni olyan orosz elektronikát, ami pár percre úgy helyettesíti a jeladó által sugárzott pozíciót, hogy közben el lehet messzebb is csalinkázni az öreg vassal. A rendőr meg... Magyarországon vagyunk, egy százezres bankjegyért, ami mostanra, a negyvenes évekre igazán nem számít tételnek, a közeg befogja a szemét.

De 77 évesen már nehezen bírom a feszkót. Fokozatosan eladtam mindent, csak az öreg, családi zöld állólámpás dízel-Merci maradt, mert annak története van. Így, 71 évesen is jól indul, még jó hogy, hiszen évi nem egészen 300 kilométernyi átlagos futással alig tízezer kilométer ment bele a 2009-es felújítása óta. Elvileg már a gyerekeimé, de nekik nincs garázsuk, úgyis külföldön élnek, tehát az autó nálam lakik. Valójában nem is értenek hozzá, ha valamelyikük ráteszi majd a kezét, kötve hiszem, hogy be tudná indítani, bár vagy százszor elmagyaráztam, hogyan kell. Olyat pedig, hogy az olaj, izzók, ablaktörlőlapátok cseréje... Azt se tudnák, miről beszélek. Nekik tényleg szobor lesz a Szobor. De addig, amíg nálam van, én még évente egyszer azért kérek rá mindig útvonalengedélyt, megtornáztatni.

Most viszont, így a teslázás után nagyon rám jött a vezethetnék. Eszembe jutott a prüszkölő, kézi váltóját recsegtető, sivító, zörgő, rég volt Alfa 33-asom, az utolsó igazi benzinpusztítóm. Te jó isten, azon még katalizátor sem volt, mégis csak úgy lehetett vele menni mindenhova, te jó ég, hogy élveztem! És akár össze is törhettem vele magam – vagy másokat – ha úgy alakult. Ebbe a gondolatba kicsit beleborzongtam, efféle veszélynek még a gondolatától is rég elszokott már a XXI. század közepi ember agya, olyan átéléséhez Afrikába, India eldugott területeire, a harminc-egynéhány évvel korábbi válság óta lábra állni képtelen, tönkretett Venezuelába, esetleg a csak mostanában működő országgá váló, száz évvel lemaradt Észak-Koreába kell menni. De az mind katasztrófaturizmus kategória.

Kinyitottam a Merga ajtaját, beszívtam az MB-Tex kárpitok jól érezhető illatát. Ráhúztam a csúzlit, s amikor a sószóró vörösleni kezdett a műszerfalon, a gombot még jobban kirántva beröffentettem a motort. Ez az a mozdulatsor, amit már 1992-ben, az első ilyen autóm megvásárlásakor sem ismert már szinte senki, és milyen jó érzés is volt ilyesféle alkimista hókuszpókuszokkal beindítani egy kocsit a többiek szeme láttára! Olyan izé, fura, őrült professzornak tűntem vele – én legalábbis azt reméltem. Vagy minden bizonnyal inkább nettó hülyének, már a fene se emlékszik tisztán a többiek arcára.

A Merga motorja négy fordulat után életre kelt – igen, ez a példány alattam sosem tudta azt a trükköt mint a hasonló kinézetű, nagyon szeretett Foltos nevű állólámpásom, még 2015 táján, amelyik két fordulatra indult egy hónap állás után is. Sebaj, így 2043-ban szerintem ez a négy is szép a Szobortól. A garázst lassan elkezdte megtölteni a csípős dízelfüst, nem pont olyan, mint hajdanán, mert kőolaj alapú gázolajat már rég nem lehet kapni; azt a maroknyi dízel veteránautót, ami még egyáltalán létezik, az ember a Nemzeti Adóparadicsomban kapható, ötszörös teherrel sújtott, amúgy csupán profin kékre színezett sima étolajjal működteti. De azért füst volt ez a javából, olyan, amilyet senki nem érez manapság. Inkább leállítottam, fele se tréfa, a végén még észreveszik a szomszédok és feljelentenek.

A kémiától azonban elkezdtek leomlani a fejemben a balesetektől, betegségektől, szokatlan jelenségektől rettegő, jellemzően XXI. század közepi, gondolati gátak. A kipufogófüsttől megrészegülve turkálni kezdtem a jobb ajtózsebben a cigi után, ami ott maradt akkorról, amikor Gyuri barátommal vagy hat évvel korábban, egy esős áprilisi napon elugrottunk a Mercivel a weissenkircheni kisautós hegyi felfutóra - nézőnek. De rohadt nehéz volt két országra szóló veterán-útvonalengedélyt szerezni, te jóisten.

Szép meglepetés volt megpillantani az egyhármas benzinessel szerelt, második szériás Opel Insigniát is, amit már negyed századnyi autós újságírói múlttal a hátam mögött ismertem meg, talán 2017-ben. Naja, az az autó már hat éve is húszéves volt, s indulhatott is, hiszen azon a versenyen a kiskocsikra réges-rég kitalált 1,3 literes köbcentihatárt az osztrákok már hagyományból sem szállítják lejjebb.

Gyuri akkor hamiskás mosollyal ült be mellém a kocsiba Dunaszerdahelyen. Előhúzta a csomag bagót, amiben már rég lemerült az az elem, ami még bolti áru korában egy elektromos szerkezetet működtetett – azt arra találták ki, hogy minden alkalommal alaposan megrázza, aki cigiért nyúl a dobozba. Igen, azt hiszem, a kötelezően beépített elektromos sokkoló volt az utolsó rúgás a bagózásba, mielőtt átfogó rendelettel betiltották az egészet a világon. Aki ma cigizni akar, a drogdílereknél szerezhet magának illegálisan, igaz, a dohány nem túl népszerű kábítószer, sokkal érdekesebb hatást lehet elérni a szintikkel.

Honnan lett a csomag? Gyuri valami szerdahelyi ószeres bácsi hagyatékát vette meg, mert egy csomó Gilera- és Vespa-alkatrész volt a holmik között, s a csomag cigit konkrétan az egyik Vespa PX kesztyűtartójában találta. Két év börtönt kockáztatott vele, de nem adta le, inkább elhozta, hogy titokban, a verseny célvonalán túl, az erdőben elszívjuk. Meg is próbáltuk – három szál után már mindkettőnk térde rogyadozott, nem bírtuk. A kremsi szállásra visszatérve pedig már nem kockáztathattuk a blázolást, mert a panziókban mindenütt füstérzékelők vigyázzák az ilyen tiltott dolgokat. Így hát a Merciben maradt ez a pár szál.

Bő hat év telt el azóta, még csak hetven voltam akkor, szinte fiatal. Azóta eszembe se jutott blázolni, de most nagyon rám jött. Remegő kézzel túrtam elő egy szálat, jobb híján a pörzsölővel gyújtottam meg. Az első slukknál köhögés tört rám – hát persze, az asztma – de némi fuldoklás után egész jól lettem, s mélyen tüdőztem a többit. Szinte megrészegültem az élménytől, nemcsak a kisujjam, de mindkét kezem zsibbadni kezdett, agyam mámorban úszott. Teljes kontrollvesztésbe kerültem, felhúztam a garázs kapuját, újra beindítottam a Mercit.

Kihajtottam az utcára, tétován a városhatár felé fordítottam a már furán laposnak tűnő, hosszú autóorrot, a végén, a távolban trónoló embléma-szoborral. „Told a birodalmi csillagot!” - volt Gazsi barátom szavajárása még a XX. század utolsó éveiben, amikor hasonló autókkal közlekedett, én meg mindig kicsit megborzongtam ettől a második világháború-ízű megállapítástól, bár tény, hogy egyberezgett az öreg Merci vezetési élményével.

Rajzolta: Kengyel Kristóf
Rajzolta: Kengyel Kristóf

Hát most toltam. Full illegálban, engedély nélkül, hiszen a legközelebbi veterántalálkozó másfél hónap múlva lett volna, de az oda vezető útvonalengedély megszerzéséhez legalább három hónapra lett volna szükség, tehát biztosan nem kaptam volna meg. Mindez egy teljesen rendszerbe kötött, szuperszámítógépes adatkezelési rendszer mellett...

A nikotin, a törvényszegés és az autózás szigorúan tiltott ízeinek egyvelege iszonyatosan felpörgetett. Mi lesz, ha elkapnak? Na mi lesz? Lelőnek? Hetvenhét éves vagyok, mit veszíthetek? Lecsuknak? És akkor? Csak röhögni fogok, ha kimondják rám a tízéves ítéletet. És engem, a petyhüdt bőrömmel, a májfoltjaimmal, a műfogsorommal már biztosan nem fognak csicskáztatni odabent, mert bárki jobb húsnak számít egy ilyen vénembernél. Egyre jobban megrészegültem a gondolattól. Szabad vagyok!

Cikázni kezdtem a sok önvezető szar között kifelé az Erzsébet Királyné útján. Mivel a műholdas vezérlés és az egymással való kommunikációs hálózaton túl minden normális, nem-OT-s autóban van helyi, radaros, kamerás, közvetlen veszélyeket elkerülő biztonsági szisztéma, ezért a béna, cammogó dobozok ijedten fékezgettek, ahogy én féktávon belül beérkeztem eléjük, szerintem a fél városban dugó lett attól, hogy egy ennyire fura esemény megbolygatta a rendszert.

55 lóerő már a Mercedes készülésekor, 1972-ben is röhejesen kevés volt, hát még most, a végtelen nyomatékú villanymotorok korában. Viszont én akár a városban is eltolhattam 130-ig a mutatót, semmi nem korlátozott benne, csak a fizika. A mechanikus, vákuumvezérlésű, soros adagolókra ugyanis senki nem fejlesztett ki utólagos biztonsági tiltóelektronikát...

Csikorogtak a 175-ös gumik, ahogy Újpest után az M3-asról felhajtottam az M0-ra, a padlógáz arra azért elég volt, hogy a tepsi-Mercedes, ha nehezen is, de elveszítse a tapadást és keresztbe tegye a farát. Láttam, ahogy a szomszéd autókban a szokatlan zajra felfigyelő, elszörnyedt emberek arca tapad az üveghez – voltak régi filmek, mint a Fast and Furious 12-13-14, amiben a muzeális mozik rajongói láthattak még hasonlókat, de azokról a snittekről mindenki tudta, hogy a képernyőn döngölő autók valójában álltak, és az egész látványeffekt CGI-s volt. Itt viszont a szemük láttára történt éppen.

Ahogy elhagytam a hajdani Cora, majd Auchan helyén felhúzott, hatszintes fóti Gum-áruházat, naná, hogy a tükörben felbukkant a kék-fehér BMW i17, a szúrós villogókkal. Üldözőbe vett. 600 kW a 40 ellenében, nem volt sok esélyem. De nem adtam magam könnyen. A zsaruk először a vész-távleállítógombot nyomkodták a biztonsági panelen, de az én autóm persze nem reagált erre a biztonsági ötpercnyi vezetést illegálisan kihasználók ellen alkalmazott trükkre. Nekem nemhogy táv-leállítóm nem volt, de a Mercedesből még az akkut is kivehették volna teleportálással, akkor is csühögött volna tovább. Ez egy me-cha-ni-kus, e-lő-kam-rás dí-zel... Amatőrök.

Téptem át a Megyeri-hídon, kitágult orrcimpákkal cikázva a bénán nyunnyogó villanybuborékok között, odabent az érintőképernyőkre ragadt, totál bebambult utasaikkal – naja, ma már szinte soha nem látni olyat, hogy bárki is kinézne az ablakon, a monitoron érdekesebb a világ. Droidok vagytok mind, igaza lett a Wachowski-fivéreknek a Mátrixszal, csak kicsit máshogy néz ki.

De hiába volt nálam sokkal erősebb a rendőri BMW, sehogy nem tudott feltartóztatni, mert az elektronikus ráfutás-, ütközés- és egyéb gátlói lehetetlenné tették számára a fizikai kontaktust másik autóval. A német rendőrverzió-tervezők nem is gondoltak ilyen opcióra, hiszen vagy tíz éve minden autóban, kiköthetetlenül benne van a távleállító, ami annál régebbi, abba pedig kötelező volt beleszerelni. Kivéve egy mechanikus adagolós, OT-s Mercedes-dízelbe. Arra nem volt megoldásuk. És a rendőr-sofőr amúgy se tudott volna olyan manővert, hiszen szemre olyan huszonöt éves lehetett, tehát az ő jogsija már csak 40 km/h-ig szól, s csupán abszolút kiszámított vezetésre alkalmas. Miért, mikor szerzett volna gyakorlatot? Minek?

Szentendréről felkanyarodtunk a Pilis irányába, az én száguldásomat erősen megfogta ugyan az emelkedő, de szerencsére délután leesett a hó (mostanában júliusban is gyakran történik ilyen), én meg ősöreg, de téli gumikon voltam, szemben a rendőrautóval, ami - mint minden - a manapság lényegében százszázalékosan elterjedt, árbarát gumikon gurult. Ezek a takarékos működés és az olcsó előállíthatóság érdekében már nem is gumiból, hanem tisztán műanyagból készülnek, mely anyag száraz időben jól tapad ugyan, de nedves úton, pláne hóban - reménytelen.

Persze, lehet még venni igazi gumi-gumit, de míg a takarékos változat darabja 100 ezer forintba kerül, a valódi gumi ára kétmillió. Csak pályázásra vesznek olyat, Ferrarikra, Bugattikra, Koenigseggekre. Naná, hogy normál kocsira mindenki az olcsót veszi, és elfogadja, hogy az autója a legkisebb útnedvesség jelére lassú tempóra kapcsol. S mivel százból száz autó ilyen, mind intelligensen kezeli a témát, így balesetek nincsenek, nemzetgazdaságilag (és egyénileg nem kevésbé) egy csomó pénz a zsebben marad. És a rendőrautókra se kell jobb, egyszerűen nincsenek üldözős helyzetek, ha vannak, azokat elektronikus módon oldják meg.

De én még 2025-ben vettem ezeket a Vredesteineket, amikor az autók még nem vezettek ön, a téligumi-technológia pedig nagyjából elérte a csúcspontját. Röhögtem, ahogy a kanyarokban már két üldöző i17-es BMW, azaz összesen 1200 kilowatt olvadt ponttá a harmincad erejű öreg Merci belső tükrében. Nem mondtam volna Ronin-szintű üldözésnek a jelenetet, de egy 71 éves autótól és 77 éves sofőrjétől szép volt – akadt benne némi privát izgalom. Pilisszentlászlóra érve ugyan vetélytársam akadt egy ősrégi Zetor formájában, de egy „scandinavian flick”-kel lenyomtam, onnantól már csak azért imádkoztam, hogy elérjek a hágó tetejéig, s a túloldalon még lehessen egy igazi csapatásom lefelé, mielőtt elkapnak.

Remegő kézzel előkotortam a maradék cigit, benyomtam a szivargyújtót, majd amikor kikattant, Belmondo-stílusban rágyújtottam. Lekurbliztam az ablakot – még ezt is élveztem, mert a Teslán már egyáltalán nem lehet leengedni – fújtam kifele a füstöt. Kisvártatva olyat tettem, amilyet ebben az autóban senki, amióta az apám kétévesen eladta Szegedre – belehamuztam a hamvedrébe. Pedig az eredetit kidobtam, ez már egy gyönyörű, vadonatúj cseredarab, én magam vettem ki a dobozból 2014-ben, és pattintottam a középkonzolba. Nnnna, most végre ő is tudja, mire való.

A túloldalon rémes tempóban verettem lefelé, az előkamrás motornak ilyenkor, túlforgatva már semmi dízelhangja nincs, csak tompán dorombol, mint valami benzines. Évtizedek óta nem voltam ilyen boldog, nyekergő ízületeimmel vadul tekertem ide-oda a kopptól koppig ötöt forduló, hatalmas, szervótlan malomkövet, ami ebben az autóban a kormányt jelképezi. Fel-fog-ha-tat-lan dolog. El is felejtettem már, micsoda mámorító öröm egy jót csapatni, még akár egy olyan nyomorult, lóerőhiányos, dög nehéz batárral is, mint egy állólámpás kétszázdé volt.

Ahogy a Dunához vezető utolsó, egyenes lejtőhöz értem, a mutató belekaszált a 130-ba, rekedten hörögtem az izgalomtól, éreztem, hogy így vagy úgy, de mindjárt vége lesz. Tararadamm, ott volt keresztben az útzár. Két, gyors egymásutánban érkező pukkanás-párral kidurrant a földkerekség talán utolsó négy darab 175 R14-es téli Vredestein Snowtrack 9-e, a makulátlan zöld stuttgarti test, amely úgy tűnt, mindent túlél majd, irányíthatatlanul pörögni kezdett, megpattant, majd egy hármas dugóhúzó után, fejjel lefelé a Duna-parti sziklákra esett.

Rajzolta: Kengyel Kristóf
Rajzolta: Kengyel Kristóf

Én már repülés közben megkaptam a magam szívinfarktusát és földet érés előtt szörnyet haltam. Baj-e? Az autóért nem kár, úgyis csak útban lett volna a kölköknek, az ilyet tárolni kell, hatalmas darab holt vas, szekrénynek sem alkalmas. Sokkal többet érnek a fényképek, amik fennmaradtak arról, amikor még gyerekek voltak, ahogy a boldog családunk utazik benne, ahogy az M7-esen besüt hazafelé az ablakain a lemenő Nap és purrogunk a sok karcinogént pöfögő, de már szappantartósodó förtelem között. Nekem meg már úgyse volt sok hátra, az adott körülmények között szebb halált nehezen tudtam volna elképzelni magamnak.

A szám szélére ragadt cigi miatt meglehetős füstfelhő kíséretében szállt ki belőlem a lélek, talán csak hogy jól látsszon, merre távozik. És mosolyogtam. Miért? Nem, nem azért mert meghekkeltem egy nyomasztó rendszert, hiszen ennyi lázadás nem maradt bennem 77 éves koromra. Egyszerűbb az ok: életem filmjének lepörgetése helyett eszembe jutott, hogy a nagy mámorban elfelejtettem betenni a hűtőn levő rozettába a mágneses csillagot, amit a sógorom készített nekem 34 évvel korábban. Ott maradt az bizony, a dolgozóban, a lámpa talpára állítva. Így hát a gyerekekre is hagytam valamit az autóból – mert a többit garantáltan bezúzzák, mint eddig nehezen megtűrt, de most már tényleg felesleges, veszélyes hulladékot.

Végre egy értelmes tárgy a hagyatékban, amin veszekedhetnek – melyikük viszi majd haza. Nézem őket fentről, kíváncsi vagyok, elfűrészelik-e, és ha igen, melyik síkja mentén...