Legalább karácsonykor ne!

2006.12.21. 08:54
0 hozzászólás
Észrevették, hogy udvariasabbak vagyunk egymással az utakon, mint mondjuk öt éve, vagy csak én lettem fásultabb? Pedig a karácsonyi őrületben sokszor nehéz nem kivetkőzni magunkból.

Lehet, hogy mostanában egy kicsit jobban vagyunk egymással? Ha az aktuálpolitikát jellemző minősíthetetlen hangulatot nézem, egészen biztosan nem, de ha a közlekedő autósokat vizsgálom, azt gondolom, hogy mégis. Nem mondom, van még hová fejlődni, de úgy vettem észre, egyre többen engednek be előzékenyen sávváltáskor, ha én vagyok udvarias, szinte mindig megköszönik, és ez jó. Nagyon jó.

Az embert amúgy is elég frusztráció éri. Ha ez az autóban ülve tovább fokozódik, senkinek sem jó. A sok idegeskedésnek elsősorban mi magunk isszuk meg a levét, hiszen ilyenkor nem tudunk normálisan viszonyulni embertársainkhoz, legyenek azok idegenek, kollégák vagy éppen a család. Gorombaságunkra gorombaság lesz a válasz, amitől majd még rosszabbul érezzük magunkat. Manapság kevesen dobnak vissza kenyérrel.

De szép lenne, ha mindenki egy csapásra udvarias lenne. Akkor az autózás annyi érzelmet sem váltana ki, mint a metrózás vagy a Borsodi Liga rettenetes összecsapásai, és mi sosem idegeskednénk. Az ellenkezője is jó lenne. Ha mindenki egységesen dudálna, tolakodna, mint a déliek, természetes lenne, és nem jelentene semmit. A duda csak azt jelezné, hogy "itt vagyok", vagy "vigyázz", nem azt, hogy "dögölj meg, te szemét", vagy "kotródj innen". A tolakodás pedig egyszerűen az előrejutás egyik eszköze lenne, és az unokáját iskolába fuvarozó nagypapa épp úgy alkalmazná, mint a hülyegyerek élete első sportkocsijában, amit apukájától kapott.

De nekünk más tradícióink vannak. Mi sokfélék vagyunk, és a közlekedési morálunk, sőt az egész ország kialakulóban van. A tolakodók megértik a tolakodókat, az udvariasak az udvariasakat, de nem teljes az egyetértés. Ha jól veszem észre, egyre normálisabb a hangulat az utakon, de persze ellenpélda is akad bőven.

A gyorshajtó majd jól összetöri magát, és abból tanul. Vagy abból sem.

Sokszor látom, hogy emberek nevelő célzattal nem engednek be gyorshajtókat, tolakodókat, pedig azok vélhetően a 150. ilyen eset után is tolakodni fognak, így a magát normálisnak tartó sofőr egy ilyen szituációban mindössze annyit ér el, hogy balesetveszélyes forgalmi helyzetet teremt. Fölösleges. A gyorshajtó majd jól összetöri magát, és abból tanul. Vagy abból sem.

Most bizonyára sokan gondolják, hogy igen ám, de mi van, ha az a barom pont az én kocsimba fúródik bele 120-szal, vagy az én gyerekemet gázolja el, mert kisodródik egy kanyarban a belvárosban. Sajnos, ez a veszély fennáll, de ez ellen semmit sem tehetünk. A legjobban akkor járunk, ha hagyjuk tolakodni a tolakodókat, és fütyülünk rájuk. Majd a rendőr vagy egy villanyoszlop elbánik velük. Ha erősködünk, azzal csak tetézzük a bajt.

Más. A magyar autósok nem szeretnek megállni a zebránál, ami amellett, hogy tahóság, óriási hiba, a zebra ugyanis a gyalogosoké. Ha nem adunk elsőbbséget, azzal ugyanúgy szabályt sértünk, mint amikor átmegyünk a záróvonalon vagy a piroson, és a rendőr ugyanúgy megbüntethet érte. Más kérdés, hogy nem ez a gyakorlat.

Mennyivel egyszerűbb és egyben emberibb is fékezni, kedvesen inteni

Ha valaki mindenképpen gázolni akar, sokkal jobban jár, ha nem a zebrán teszi; ha a zebrán ütünk el valakit ötvennel, azzal ugyanúgy vétséget vagy bűncselekményt követünk el (ez attól függ, mennyire súlyos a sérülés, amit okoztunk), mintha gyorshajtás vagy ittas vezetés következtében történne a baleset. Ha a gyalogos belehal a sérüléseibe, öt évig terjedő letöltendő börtönbüntetéssel is sújthatnak, ha többen halnak meg, ne adj' isten, halálos tömegszerencsétlenséget okozunk, akár nyolc évet is kaphatunk. Mennyivel egyszerűbb és egyben emberibb is fékezni, kedvesen inteni, várni kilenc másodpercig, aztán boldogan továbbsuhanni azzal a tudattal, hogy már megint jó fejek voltunk.

Megint más. A karácsonyi őrületben minden autós idegrendszerét fokozottan veszi igénybe a sok forgalmi dugó. December huszonnegyedikéig Budapesten gyakorlatilag sehol sem lehet normálisan haladni, nincs menekülőút, nincs semmi, csak a végtelen várakozás. Nagyon fontos, hogy ilyen embert próbáló szituációban a sofőr úgy dönt, hogy neki most nagyon rossz, és idegeskedik, vagy megvonja a vállát, és elfogadja a sorsát.

Tolakszol? Hogy dögölnél meg! Na gyere csak! Én tíz rongyért kapok új tükröt a bontóban, de ahogy elnézem, a te fényezett, fűthető elektromos szarod benne lesz jó párszáz misiben. Vagy: Ide aztán biztosan nem fogsz beállni, apukám, én már fél órája itt döglődök, várjál te is a sorodra!

Ide aztán biztosan nem fogsz beállni, apukám

Gondoljunk végig minden lehetőséget a számítógép előtt ülve, higgadtan, érzelemtől mentesen. Mi történhet, ha nem engedünk?

1.: Az egyszer biztos, hogy kitesszük magunkat és esküdt ellenségünket is némi idegeskedésnek, egy darabka stressz tehát mindenképpen jár az adott viselkedés mellé.

2.: Jó esetben nyerünk négy métert, és ha valami hihetetlen szerencsénk van, még kárörvendően végig is nézhetjük, ahogy a mögénk beálló kolléga a lámpánál már éppen nem tud átcsusszanni. Nyertünk! Stresszt és kárörömöt. Lehet, hogy még 45 másodpercet is.

3.: Ha az ellenséges gépjármű sofőrje mégiscsak erőszakosabbnak bizonyul, befúrja autója orrát a mi autónk elé, és mi hiába idegeskedtünk. Buktuk a négy-öt méterünket, ha pechünk van, még a következő pirosnál is beragadunk, míg ő átmegy; teljes a megszégyenülés.

Ésszerűbb elfogadni a sorsunkat

4.: Ha nagyon balszerencsések vagyunk, az is előfordulhat, hogy a másik, hozzánk hasonlóan erőszakos sofőr nekünk jön, és akkor bizony ugrik a karácsonyi bevásárlás, állhatunk neki betétlapozni, vitatkozni, üvöltözni, várhatunk két órát a rendőrre, sőt akár még egy pofont is kaphatunk egy jól irányzott gyomrossal kiegészítve. Vagy lerúgják a visszapillantónkat. Megéri?

Ha ellenben úgy döntünk, hogy a dugóban ésszerűbb elfogadni a sorsunkat, és megpróbálunk a nehéz körülmények ellenére is udvariasan bánni embertársainkkal, okos enged alapon beengedjük a várakozót, de akár még a tolakodót is, ő boldog lesz, megköszöni a vészvillogójával, mi intünk neki, vagy megvillantjuk a refit, és itt vége a történetnek. Ő is jó fej volt, mi is, a nagy stressz helyett apró elégedettség lesz osztályrészünk, ami nem nagy ügy, de ha választhatunk, hogy elveszítünk háromezer forintot, vagy nyerünk százat, nem kérdés, melyik a jobb megoldás. Csak aztán akkor se felejtsük el, amikor újra a volán mögött üldögélünk. Boldog karácsonyt és hanukát mindenkinek!