Hová lettetek, kedves régi ótvarok?

2008.04.02. 02:00

Milyen könnyű is volt régen! Ha dühöngeni támadt kedvünk, fogtunk egy Alekót, és írtunk róla egy vitriolos cikket. Aztán a végére odabiggyesztettük: ennyiért mit várjon az ember? De ma már keményebb az élet. A filléres autó is megüti a minimális szintet.

Majdnem pontosan tizennégy éve, 1994. április elsején (n. b.: Bolondok Napja) lettem újságíró az Autópiac nevű, akkor még havonta megjelenő lapnál. Azokban a korai időkben állandóan tesztautóban ültem. A cég német főnökének – aki mellesleg utálta az autókat és képtelen volt megérteni, mi visz rá bárkit, hogy írjon, vagy akár csak olvasson is róluk – az volt a fixa ideája, hogy az újságírónak minél többféle, ha kell, akár kellemetlen, sőt, egyenesen ócska autót is vezetnie kell, mert úgy bővül a tudásbázisa. Tudják mit? Igaza volt.

1994-ben már bő öt éve lehetett külföldről behozni autót, sőt, minden lényeges márkának létezett képviselete is itthon. Ám a többség azért még csak akkortájt tápászkodott fel a Zsiguli-, Dacia-, Kispók-, Trabant- és faros Skoda-kómából. Szinte bármilyen új autót el lehetett adni, a vevőkneknem volt tapasztalata a nyugati márkákkal, és a marketing ellen sem voltak még kellően felvértezve.

Az ótvar igazi ótvar volt.

És a rossz autó akkor még tényleg rossz autót jelentett. Egy bármilyen új autó nagy kincsnek számított, a részletfizetési konstrukciók gyerekcipőben jártak, a bankok még csak tapogatóztak, és akkoriban még nem annak a vevőnek adták az ajándék rádiót, gumiszőnyeget, aki részletre vásárolt, hanem annak, aki egyben kifizette a vételárat. És nyoma sem volt annak a finnyáskodásnak, amivel ma az átlagos vásárló egy kopogós műszerfalat, zajos motort megítél. Az ótvar igazi ótvar volt.

Egy kocsit már attól illett jónak nevezni, ha nem támolygott, ha észszerű sebességek mellett csikorgás nélkül bevette a kanyart, ha váltójában külön tanfolyam elvégzése nélkül el lehetett találni a fokozatokat. A puha ajtócsapódást nem dupla ajkú gumiperemekkel, rejtett súlyokkal keltették – a vastag, masszív ajtók jól csukódtak, a nagy többség csattant, döngött, csengett-bongott.

a tesztelő (...) kizárólag a szűz új autóról mondott véleményt

Persze a tesztelő akkor is csak tesztelő volt, tehát kizárólag a szűz új autóról mondott véleményt. Nem volt még a  Népítélet, még külföldi újságokat is nehéz volt beszerezni, hát még olyan különleges magazinokat, amelyekben használt autókról írtak. És ha valakinek mégis a kezébe került egy akkori Gebrauchtwagen Magazin, égővörösre szikkadt a szeme, mire végigkínlódta magát a borzalmas, porszáraz szövegen. És túl sok információhoz még akkor se jutott hozzá.

Ma már tudjuk, hogy egyik-másik, akkoriban pocséknak kikiáltott autó hűségesebben szolgálta a gazdáját, mint némely szupertartósnak ígérkező luxuswágen. De csak a napi használatot, vezetési élményt tekintve az olcsó autó zöme elég pocsék volt.

Például az Aleko, amelyről a legkisebb madárszar hatására menekülni kezdett a festék (nem mintha a korai Suzukik, Astrák sokkal jobbak lettek volna). A motorja visszhangozva bömbölt és vibrált, a váltója nyers volt, akár a kezdő háziasszony céklasalátája. Vagy a VW-korszak előtti Skoda Favorit, amelynek minden kőkemény, vetemedésre hajlamos, művégtag-színű beltéri műanyag eleme külön életet élt, és három kavicson átgurulva is olyan koncertet nyomott le, mint valami Technokol Rapidon elszállt ska-együttes.

Olyanokat nem is kaptunk, feltehetőleg nem bírtak volna ki egy kiadós tesztelést sem.

És kicsivel később jött a drága Lada 110, az orosz autóipar reménysége. A csomagtartó-fedélnek olyan erős volt a rugója, hogy versenyt űztünk belőle, hányat pattog felnyitás után. A nyertes nyolcig vitte. És az Oltcit? A Tavrija?! Olyanokat nem is kaptunk, feltehetőleg nem bírtak volna ki egy kiadós tesztelést sem. Azaz Tavrijában egyszer ültem, egy kabrióban, azt például egy tolatás után nem lehetett kivenni rükvercből, mert beszorult a váltója. Na ja, túlságosan magas volt a járda.

Okát egyszer adtak, de bár ne tették volna. A Kamaz-importőr az anyacég szépreményű minijét is forgalmazni akarta itthon. Tesztre nem merték kiadni az egyetlen szem kocsit (érthető módon, hiszen a sorozatos trélerköltségek elvitte volna a teherautókon szerzett profitot), de a száraz pogácsás, szikvizes, hamisítatlanul szocreál sajtótájékoztató után a kiemelt magazinok képviselői elvihették egy körre. A Zsiguli motorjából félbevágás útján kapott, kéthengeres, 600 köbcentis motornál még egy Robi kapa blokkja is szerencsésebb választás lett volna.

És fék sem volt. Nem úgy, ahogy a mai fogalmaink szerint nincs, tehát hogy erősen kell nyomni a pedált, hogy fogjon. Ó nem. Az Okában értelmét vesztette a fékpedál, a lenyomására semmi sem történt, blokkolásgátlóra még jégen sem lett volna szükség. És a víz folyamatosan a forráspont közelében volt, a negyedik-ötödik indítózás után fáradni kezdett az önindító, a beltér elemei pedig olyan hatást keltettek, mintha poros, zsíros kézzel összetapogatott, két oldalán öntapadós ragasztóval fogták volna oda őket. Katasztrófa a köbön.

Állat volt még a Dacia Solenza, amelynél a háttámlát rögzítő retesz már a vadiúj autón is fél arasznyira volt a kasznin lévő ellendarabtól. Még szerencse, hogy a támla iszonyatosan szorult, csak ez gátolta meg, hogy fékezésnél előre ne dőljön. És ez volt az első autó, amit láttam, amelyen a kasznin KÍVÜL is voltak ponthegesztési nyomok. Vagy a Samara, amelynél egyiptomi exportból visszamaradt vasalódeszkákat használták fel az első ülések elkészítéséhez, és járdára parkolásnál gyakran megrepedt az első hosszlengőkar konzolja, hogy pár kilométerrel odébb, nagy sebességnél eresszen el magát teljesen. Csoda, hogy senki nem halt meg e konstrukciós hiba miatt.

Csoda, hogy senki nem halt meg e konstrukciós hiba miatt.

És tegye mindenki a szívére a kezét: a szupertartós, szuperhálás, szupertakarékos és szuperdinamikus "miautónk"-Swiftet sem azért találták ki, hogy az utasok hortyogva fetrengjenek benne országokon átívelő maratoni túrák során. A rugózást kifelejtették belőle, a zajcsillapítása marginális volt, a kizárólag a magyar verzióhoz készülő, hattranzisztoros kínai zsebrádiók házáról koppintott ajtóburkolatok pedig csak arra voltak jók, hogy eltakarják az ablakemelők mechanikáját.

Oké, tízegynéhány évvel ezelőtt nagyobb volt a különbség a rossz és jó autó között. De mitől van, hogy ma is közutálat övez egyes kocsikat? Lapozzon, megtudja.