Hűséges szerszámom

2006.08.09. 08:13
0 hozzászólás
Minden valamirevaló garázsban van legalább egy fiók, doboz, láda, szekrény, ahová az ember összeömleszti a maradék csavarokat, rég elpusztult készletekből maradt kulcsfejeket, tízcentisnél hosszabb vezetékdarabokat, szétnyílt villáskulcsokat, extrém méretű csavarokat, anyákat, amik majd még jók lesznek valamire.

Az ember maga is tudja, hogy nem, sohasem lesznek jók semmire, mégis, nincs szíve kidobni a lomokat. (A nők ugyanezt művelik a jó szándékú, de ízlésbeteg rokonoktól különböző alkalmakra kapott porcelándelfinekkel, gyerekkori szalvétagyűjteménnyel, hasonlókkal, csak ők bedobozolják őket, és megkérnek minket, hogy vigyük ki a garázsba, ahol az a sok istenverte vacak elfogja a drága helyet a mi becses lomjaink elöl.)

sohasem lesznek jók semmire, mégis, nincs szíve kidobni a lomokat

Volt nem is olyan régen egy Fiat Tipóm, dízel. Lerohadt, füstokádó, ütött-kopott, minden eresztékében recsegő-ropogó szörnyeteg, már arra sem méltó, hogy rendes szervizbe vigyem, néha egy közeli bányaüzem gépműhelyében végeztek rajta életmentő műtétet. Egyszer hengerfejes lett, ki kellett volna cserélni a tömítést, viszont a műhelyben nem akadt megfelelő méretű torxkulcs. Szóltak, hogy kellene vennem egy 12 mm-es kulcsfejet. 2500 forintért találtam egyet nagy nehezen egy budaörsi szerszámboltban.

Megcsinálták az autót, szóltak, mehetek érte. El is hoztam, a hamutartóban pedig megleltem a kulcsfejet. Ott is hagytam, úgysem dohányzom, a legkevésbé autóban. Aztán eltelt vagy másfél év, a Tipo végleg elkopott, eladtam kemény kilencvenezer forintért. Átnéztem a kocsit, benne hagytam jó pár pótalkatrészt, izzókat, ilyesmit, de a torxot kivettem. Tudtam, hogy szerény műszaki érzékem okán a büdös életben nem fogok levenni semmilyen járműről semmilyen hengerfejet (na, nem mintha ez a kulcs a Tipón kívül jó lenne bármihez is), de hát 2500 forintot adtam érte a saját zsebemből. Meg ki tudja, hátha jó lesz még valamire.

Hazavittem, pár napig az íróasztalomon hagytam, ott vettem ki a zsebemből. Minden nap elhatároztam, hogy elhajítom a francba. Aztán inkább kivittem a garázsba, bedobtam a fiókba. Néha, amikor valami maradék anya, alátét után kotorásztam, észrevettem: a vadiúj, egyszer használt krómfej valósággal kiragyogott a rozsdás, koszos bigyótemetőből. Néha újra megfogtam, hogy kidobom, mert nem bírtam nézni, ahogy nyolc liter benzin ára örökre haszontalanul hever ebben a süllyesztőben, de mindig visszatettem.

Szólt a mester, vegyem le a sarokszelepeket, szereljem le a csapokat

Aztán most meg csempéztetjük a fürdőszobát. Szólt a mester, vegyem le a sarokszelepeket, szereljem le a csapokat, úgy is tettem. Felkerült a csempe, vastagabb lett a fal: a kádcsap visszaszereléséhez kellett vennem két kis hosszabbítót, kétcentis, félcollos átmérőjű csődarab, egy apás és egy anyás menettel, az apa megy a falba, az anyára megy az excenteres toldat, arra a csaptelep, de nem is ez a lényeg. Hanem hogy a hosszabbítót nem nagyon lehet külső kulccsal betekerni, részint mert nincs hol megfogni, részint mert szinte teljesen bebújik a csempe mögé a falba. Segítségként viszont a belsejét hatlap profilúra képezte ki a gyártó, hogy egy nagy imbuszkulccsal be lehessen hajtani. 12-es imbuszkulccsal.

12-es imbuszkulcsot nem árult a nagyáruház, ahová betértem, 10-esnél véget ért a skála. A másik áruházban is, a harmadikban is. A kis szerszámboltok már bezártak. Uramatyám, este vendégek jönnek, vagy tízen, és lavórban fognak mosdani! Na mindegy, majd kitalálok valamit.

Csőfogóval nem lehetett megszorítani a toldatokat, mivel nem bírtam rendesen megfogni őket, a tessék-lássék összeszorult menet mellett elspriccelt a víz. Ha belehajtottam a toldatba egy bármit, mondjuk egy másik hosszabbítót, hogy azzal együtt húzzam meg, akkor a bármi annyira beleszorult, hogy a toldat simán kijött vele együtt a falból. A legnagyobb imbuszkulcs, amim van otthon, nyolcas. Kezdtem pánikba esni. Fel-alá ténferegtem a garázsban, a kerti kútnál egymást szappanozó barátokat vizionáltam, ötletszerűen beleturkáltam a fiókokba, végül már a lomosba is. És megláttam a torxot.

A racsnis kulccsal pillanatok alatt megszorítottam a hideg-meleg csöveket egyaránt

Remegő kézzel illesztettem a csőhosszabbító belsejébe a nagyjából hasonló formájú kulcsfejet, és igen! A formai difi miatt lötyögött, de méretre tökéletesen belepasszolt. A racsnis kulccsal pillanatok alatt megszorítottam a hideg-meleg csöveket egyaránt, feldobtam rájuk a csaptelepet, s miközben késő este elégedetten zuhanyozó vendégeink kéjes sóhajokkal kísért bugyogó hátmosását hallgattam a fürdőszobaajtóra tapasztott fülemmel, csak simogattam és simogattam az oly méltatlanul kezelt, mégis oly becsesnek bizonyult kis fémdarabot, ami az utolsó pillanatban mentette meg hálátlan gazdája házának becsületét.

Ez persze nem igaz, viszont azóta a torxfej díszhelyet kapott a csőszerelő szerszámok és anyagok fiókjában, valamint a jövőben még kevesebb haszontalan lomot fogok kidobni. Legfeljebb majd a kínai delfinek mennek a háztól, ha kell a hely a szegeknek-drótdaraboknak, de muszáj gyűjteni. Sose lehet tudni, mi mikor lesz jó valamire.