Suzuki Escalade?

Teszt: Suzuki XL7 – 2010

2010.03.13. 08:14
Galériák (1)
Az előzményeket ne is részletezzük – a lényeg, hogy végül ott ültem Budaörsön a Suzuki Világ parkolójában, és beindítottam az XL7-es motorját. Az autó maximum európai szemmel érdekes, de örülök, hogy kipróbálhattam a csodabogarat.

A legdurvább talán az ára: 13,5 millió. Amivel az a legnagyobb baj, hogy miért venne valaki 13,5 milliós autót egy Suzuki emblémával az orrán? Nyilván nem a presztízs miatt. Akkor viszont hétülésesből ott van a Logan MCV, klímával, 86 lovas dízellel, USB-s rádióval 3,5 millióért. Egy XL7 áráért majdnem négy Logan MCV, összesen 28 üléssel. A Toyota Land Cruiser hétüléses ötajtósa 14 millióról indul, Audiból pedig lehet venni 13,5 millióért elég szép, másfél éves Q7-eseket.

Magyarországra 40 jutott valami reménytelenül veszteglő szállítóhajó rakományából. Persze ez inkább csak elmélet, Japán annyira messze van, hogy a japán gondolkodásmódba mi talán soha nem láthatunk bele. Az XL7-esek viszont megérkeztek Esztergomba, ez tény. Talán mint a Jack London novella rossz aranyásói kiszámolták papíron, hogy ennyi kutya ennyi kilométeren ennyi halat eszik, tehát indulhatunk a Yukon felső folyásához, mi az nekünk, az amerikai Suzuki főhadiszálláson is valami hasonló történhetett.

Itt ez a sok reménytelenül beragadt autó, amit már a válság előtt se lehetett eladni. A platformtársak közül a Pontiac Torrent és a Saturn Vue gyártását már egyébként is befejezték. A kanadai CAMI gyárban viszont kicsit túlvállalták magukat a Suzuki-emblémázó részlegnél, ezért van most itt ez a nagy rakás szép, eladhatatlan autó. A Suzuki legyárttatta a GM-mel, hiszen jó az a piaci jelenlét Amerikában. A legnagyobb baj viszont, hogy ezek az autók már a válság előtt se fogytak Amerikában.

Mi legyen?

Hát ott van Európa. Nem gerjednek az ilyen furcsaságokra, de Európa akkor is nagy piac. Hatalmas. 500 millió lakos, plusz a nem uniós, de tehetős országok, mint például Svájc vagy Norvégia. Szépen leosztjuk a helyi forgalmazók között az Amerikában dekkoló XL7-eseket, és mintha soha nem is létezett volna ez a reménytelen armada! Nézzük csak, tagországok: Ausztria, Belgium, Bulgária, Ciprus... Germany, Greece, Hungary, mennyi? Tízmillió. Oké, negyven autó, következő? Írország.

Előbb nyeri meg a Debrecen a Bajnokok Ligáját, mint hogy a tízmillió magyar között felbukkanjon negyven, akinek van 13,5 millió forintja egy kétéves, nullkilométeres Suzuki egyterűre, de bár tévednék. Ez a Suzuki egyterű ráadásul nem néz ki különösebben jól. Közel sem olyan félelmetesen drámai, mint az XL7 első generációja, ami egy Grand Vitara meghosszabbításával létrehozott lápi rém volt. Ha az első lámpák csúcsai nem kanyarodnának mélyen lefelé, mint a kultikus sátánista metálzenekar, az Immortal tagjainak arcfestése, akár jó is lehetne. Leszámítva természetesen a tolatólámpát, ami az európai engedélyeztetéshez kellett, de úgy néz ki, mint ha nem is a harmadik, de egyenesen a sokadik világból származna. Púpos Wartburg pickup, vagy valami ilyesmi.

Az XL7 fő baja persze, hogy amerikai, és ez azt jelenti, nézzen ki bárhogy is kívül, a belsejétől egy pillanatra kiszárad az ember szája. Ekkora szürkeség csak tíz éves koreai középkategóriásokban volt, és ilyen műanyagok is. Az XL7 nagy pechjére épp a hétvégén tettem vissza anyám három éves Swiftjébe az akksit, és mentem is vele egy kört, hogy ellenőrizzem a keréknyomást a benzinkútnál. Pár tizedet mindegyikbe fújni kellett, de az idevágó információ, hogy egy fapados Swift műanyagai egyértelműen jobbak. A Swift se maga habos puhaság, igazából ugyanolyan kemény, de valahogy jobb textúrájú plasztiklemezeket sikerült jobb minőségben összeszerelni.

A jobb első ülés háta feltehetően egy ebédlőasztal akar lenni, de ha előredöntjük a támlát, mindenképpen kéne rá egy kockás abrosz. A vezetőoldali bőrülés állapota 12 ezer kilométer után elég súlyos, hullámosra nyúlt ülőlappal - ez még a Volvo és a Toyota legendásan hitvány bőreit is alaposan alulmúlja. Az oldalán olyan állítógombbal, amit Amerikán kívül legfeljebb Oroszországban engednének gyártásba.

A vezetőoldali sminktükör kivilágítatlan. Szünet. Ugye-ugye? 13,5 millió? És az még csak a kisebbik baj, hogy kivilágítatlan, mert a kis hitvány csapóajtója is szánalmas roszogással nyílik. Persze mi ez annak fényében, hogy a kormány csak fel-le állítható, tengelyirányban nem? Az automata váltó ötsebességes, kézzel is kapcsolható.

A sebességmérőn a nagyobbik skála mérföldes, de ott legalább van egy kis km/h-osztás, szöges ellentétben a klímavezérlővel, amire szerencsés kézzel Fahrenheites skálát nyomtattak. A csomagtérajtót nem bírják felszenvedni a gázos teleszkópok; segíteni kell nekik, különben sose nyílik fel. A motorháztetővel bezzeg jól elboldogul – csak nem könnyebb? A motortérben aztán rögtön egy bazi nagy MADE IN BRASIL felirat veri ki a szemünket. A hűtő az Assembled in Canada, a légtömegmérő viszont legalább Bosch. A lényeg persze, hogy a motor keresztben van, ami alátámasztani látszik Papp Tibi elméletét: ez igazából a Zafira platformja.