Igazából a Balázs mellett eltöltött idő alatt sok fogalmam nem lett a sebességről, hiszen a navigátor üléséből szinte semmit nem láttam, csak néha, egy-egy levegőben töltött hosszú másodperc végén az autó orra felé közelítő földet. Gondoltam ugyan, hogy nem éppen gyök kettővel haladunk, mert a motor kapta az ívet rendesen, a váltó csattant, ahogy kell és helyenként akkorákat headbangeltem, mint egy éjféli Cannibal Corpse-koncerten.

A sebességérzetet ott alul ülve leginkább a tessék-lássék vízmentes karosszéria eresztékein becsapó víz, a hangsebességgel elzúgó sárrögök adták.

Meglepő módon messze nem volt annyi zötykölődés és pattogás, mint elsőre gondolnák. A fejem ugyan ide-oda csapódott, de láttam, hogy Herr Szalay is keményen bólogat, így nem maradtam szégyenben - nem érdemes befeszíteni, csak rosszabbul járunk. Persze ne gondoljanak egy Maybach kényelmére, de megdöbbentő volt látni, hogy kilencvennel rohan szembe a méter mély saras vizesárok, majd egy huppanás, egy nagy szplaccs, és már ugratunk is a következő dombon. He?

A szünetben próbáltam memorizálni a pályát, közben Papp Tibi ismét nagyot alkotott a fényképezőgéppel, aztán cipő-bukó-megszégyenülés volt a programon. Baromira nem tudtam elindulni.

A V8 négyhengeres motorokat megszégyenítően pörgött fel, az első négy fokozat extrém röviden követi egymást, a gázpedál és a kormány nagyon direkt. Alkalmi kísérőm közben instruált, itt kettes, ott négyes, óvatosan. Próbáltam figyelni rá, de leginkább az útra.

A kilátás ugyanis nem éppen pazar. Persze, ez versenyautó, nem egy üvegezett Avantime, de még a bunkerszerű új autókhoz szokott sofőrnek is szokatlan, hogy alig látni ki előre. Az autó orra magasan, feneke alacsonyabban, Balázs pedig nálam magasabb, az ülés fixen a helyére van rögzítve. Mondjuk sokkal többet ő sem láthat ki, így már valahol meg tudom érteni, hogyan lehet elcsapni egy kisebb afrikai törzset úgy, hogy észre sem vesszük.

Most elértünk a cikk azon pontjára, ahol el kellene mesélni, körülírni szavakkal azt, hogy milyen egy ilyen tereprali Antarát vezetni és én nem tudom, mit várnak, mit szeretnének?

Mert odabent mindenki megkapja a magáét. Sebességet akarnak? Tessék, ha a futóműnek hála nem is érződik különösebben soknak, ott a kis sáros ablak, elég rajta kinézni és rácsodálkozni a mellettünk elsuhanó dolgokra. Villanypóznakerítéstehénemberbokor. Így, ennyire gyorsan. Hoppá, fék? Van, igaz, nem szervós, a sárral pedig olykor a BF Goodrich abroncsok és az összkerékhajtás sem tud mit kezdeni. A felázott mezőn autózva folyamatosan elpörögnek a kerekek, a kormánnyal mindig finoman játszani kell és főleg: időben fékezni.

Már bőven azon a ponton túl, hogy egy ugratónál kikapcsolt a kis, szigszalaggal rögzített kamera (jellemzően a két első tanulókört sikerült rögzítni, ilyen az én szerencsém), az egyre jobban feltúrt úton elnéztem egy csúnya féktávot. Ez egy horizonton törő éles balkanyar volt, egyenesen egy méter mély, öt-hat méter széles és legalább ilyen hosszú dagvány-gödör előtt.

Itt kiengedett, óvatos kettessel kellett felszaladni, vigyázni arra, hogy ne ugorjunk túl, egyenesen az ott meredező csalitosba. Ehhez képest Pista, aki kezdett rájönni a dolog ízére, elbambult, fejben egy bukkanóval lemaradt és sikerült negyedik félgázon dobbantania.

Mikor a dombon felfelé száguldottunk, már láttam, hogy baj lesz, itt – a fejemben rögzült térkép szerint – még NEM ennek a gödörnek kellene lennie. De ott volt a rohadék, és ha nem akartam megszégyenülve távozni a csatamezőről, akkor muszáj volt valamit tenni.

Persze utólag könnyű ezt ennyi szóban leírni, ott inkább reflexszerű volt az egész. Domb-hoppbeszartam-leagázról-balrakormánykiteker-nyélgáz. Ez volt a mozdulatsor, közben az autó csúnyán a jobb sarkára érkezett és a kitekert keréknek köszönhetően azonnal elpattant balra, majd jött a megmentő V8 és kihúzott a bajból. Ránéztem kísérőmre.

– Fű, ba..meg, ezt most kiadta. (Elnézést, nem éppen a teringette jutott eszembe.)
– Ezt ki – mondta merev arccal remek, új barátom.
– Nem volt szándékos – válaszoltam, a fene azt a kőarcát.

Pár percet a videóból megmentettem, bár csak egy pattogó fejű hülyét látnak rajta, aki ennek ellenére kegyetlenül élvezte a dolgot. De 10–12 órán keresztül ezt csinálni? Hát, hamar ledobnám a fölösleges 20 kilómat. Mert enni előtte nem lehet, bár a Pléhgyomrú Balázs még mindenféle színes löttyöket is képes inni menet közben. Sok gyakorlással megszokható, de mindenképpen embert-gépet próbáló feladat úgy zúzni a dzsindzsában-homokban, mint a sima aszfalton.

Pista most már tudja, és újabb strigulát húzott a szuper dolgok négy keréken listára. Tereprali V8 Antara? Jöhet.

A hangulatkeltő kis videót pedig a posztban láthatják.