Renault Wind, a kis szeles

Renault Wind 1.6 (2010)

2010.10.08. 06:40
A RenaultSport mérnökei betömtek egy rést a modellpalettán: kétajtós ruhácskát szabtak a Twingo RS-re, és elnevezték Windnek, azaz Szélnek. A név kétszeresen is találó, a kis kupé-kabrió úgy megy, mint a szél, és gombnyomásra elrejti a tetejét, hadd lobogjon a haja annak, akinek még van.

Amikor először megláttam a monitoromon a Renault új kis gyöszmöszét, a Windet, megrezzent a kezemben az egér: végre egy autó, ami annyira csúnya, hogy az már gyönyörű! Aztán, amikor hozzám került, napokig a műfaji besorolásán töprengtem. Egyrészt ugyebár CC, azaz kupé-kabrió, hiszen gombnyomásra, pontosabban billentésre eltünteti a kis keménytetejét – de nem úgy, mint a többiek, bonyolult hajtogatás útján, hanem egyszerű hátradobással, mint a Ferrari 575 Superamerica. Másrészt megy, mint a golyó, de roadsternek mégse nevezném. Ahhoz még sportosabb forma kéne, leginkább pedig hátsókerék-hajtás, legalábbis a Totalcar szerkesztőségének álláspontja szerint, ami egyszer egy hosszú belső levelezésben kristályosodott ki. Ez meg elöl húz, ugye.

Köröztem körülötte fáradhatatlanul, de sehogy sem bírt megnyugodni a szemem. Nehéz feldolgozni, ha egy autó úgy néz ki, mintha egy kiskategóriás, modern városi szaladgálót az A oszlopnál elvágtak volna, hogy azután hozzátoldjanak egy dögös sportkocsit, persze arányait a kisautóhoz igazítva, vagyis magasabbra húzva és keskenyebbre szabva. Ahhoz, hogy ez a forma harmonikus legyen, fél méterrel hosszabb és laposabb orr, arányosan nagyobb tengelytáv és harminc centivel megnövelt szélesség kellene. Ez a szembeötlő, rafinált aránytalanság folyamatosan stimulálja az agyat, olyasféle hatást váltva ki, mintha innánk egy erős italra alapozott koktélt, amitől először megborzongunk, majd pedig percekig élvezzük a többi összetevő kifinomult ízeit, miután a fless elmúlt.

A belső térben konzekvensen folytatódik a zavarba ejtés: a burkoló műanyagok, hogy is mondjam csak, elég egyszerűek, miközben remekbe szabott bőrülésekben üldögélhetünk, amiknek nemcsak a minősége, de még a színe is kilóg az enteriőrből. E posztmodern kavarodás okozta zavarodásban egy kedves barátném rakott pillanatok alatt rendet.

– Jaj, de klassz, ez egy kis női örömkabrió! – kiáltott fel, ölében kisbabájával, miután három kilométer per órás sebességgel, nyitott tetővel harminc métert gurultunk a fekvőrendőrökkel tarkított, kihalt, hideg budai mellékutcában.

És jé, tényleg, ennyi, nem kell ezt tovább színezni. Ráadásul hozzátenném, hogy olyan nők is örömüket lelhetik benne, akik szeretnek odalépni a gáznak. Mert, gyerekek, a Wind tényleg elég szeles. Annál, ahogy gyorsul, csak az szebb, ahogy kanyarodik: öröm vele minden méter, komolyan mondom. Ez nem afféle plázaautócska, a Renault sportrészlegénél tervezték, ami erősen érződik is rajta. Hogy milyen kereslet lesz rá itthon, azt nem tudom. Viszonylag kevés felénk az egyetemista lányának ötmilliós autócskát vásárló papa, kicsivel talán több a dinamikus, jól eleresztett kozmetikusnő, és akad jól szituált negyvenes anya is, aki fel akarja cseppecskét dobni az életét, miután végre felnőttek és kirepültek a gyerekek, és mielőtt megérkeznek az unokák. De összesen sem jelentenek olyan vásárlóerőt, ami a Winddel vinné új csúcsokra a Renault magyarországi eladásait. Klasszikus résmodell ez, hogy nőiesen stílszerű legyek. A Twingo-univerzum tovább kerekedett általa, talán már csak egy, a Renault R4 Plein Air előtt tisztelgő laza kis strandautó hiányzik a választékból.

Merthogy a Wind a Clio II padlólemezére épített Twingo alapjaira készült sportos átirat, ami nem annyira dinamikus ugyan, mint a kétszáz kilóval könnyebb, menettulajdonságait tekintve brutálisabb Twingo RS, viszont cserébe sokkal egyedibb. Megmondom előre: húsz év múlva jó kis gyűjteményi autó lesz azokból a példányokból, amikből a nem dohányzó, rendszeresen szervizelt, garázsban tartott női tulajdonosok nem tapossák ki a szuszt.

A tesztautót az 1,6-os, 133 lóerős, Euro 5-ös szívó benzinmotorral szerelték, amiben az a jó, hogy kettős életet él. Ha akarjuk, Dr. Jekyll, ha akarjuk, Mr. Hyde. Kis és közepes fordulatokon serény, de igyekvő alkalmazottként szorgoskodik a Wind mozgatásán, ám 4500 fölött ledobja a munkaruhát, és vad táncba kezd a bárpult tetején. Amiből logikusan következik, hogy remekül megfelel dinamikus mindennapi autózásra is, ugyanakkor tényleg benne van az örömfaktor.

Kínálják a Windet 1,2-es, turbós benzinmotorral is, külföldi értékelések szerint az kisebb fordulaton is elevenebb, és valamennyivel kevesebbet is fogyaszt. Az 1,6-os motorral én 8,7 literes átlagfogyasztást mértem a megtett 850 kilométer alatt, amelyben volt autópálya, lakott terület, országút, szerpentin is – ez nem kevés, de nem is túl nagy ár az autó által nyújtott élvezetért. A váltó (karja a Twingóból ismerős) rövid utakon jár, de lehetne picivel pontosabb. Mivel az áttételek eléggé rövidek, 130 km/órás autópálya-tempónál már 4000-et forog a motor, meglehetősen hangosan, ráadásul nem túl szép hangszínnel, ami egy idő után elég fárasztóvá válik. Lehúzott tetőnél persze nem halljuk annyira, de akkor meg a huzatot unja meg az ember, ami száz fölött már rendesen cibálja a frizurát. Egy kímélő hatodik fokozat segíthetne ezen a problémán, aminél nagyobb problémánk persze sose legyen. Kis fordulaton ugyanakkor nagyon kellemes bariton tónusban mormog a kipufogó. A belvárosi utcákban araszolva, lenyitott tetővel olyan jólesik hallgatni, hogy üresjáratban önkéntelenül is oda-odatapos az ember a gázpedálnak.

Az élvezethez a jó motor persze kevés lenne, ha nem társulna mellé egy kiváló futómű, ami szintén a Clio II-ből érkezett. Ez olyan úttartást és rugózást biztosít a Windnek, amitől hétköznapi üzemmódban közlekedve az ember elégedetten bólogat, sportos stílusra váltva pedig fülig érő szájjal tekeri a kormányt. A kis kabriót rendkívül nehéz kihozni a sodrából, ha aktív a menetstabilizáló elektronika, szinte nem is lehet. Kanyarokban tapad az íven, mintha sínen menne, a terhelésváltások meg se kottyannak neki, a rugózás úgy kemény, hogy közben nem ráz, nem üt fel, a négy tárcsafék jól adagolható és hatásos. E teljesítmény értékét növeli, ha tudjuk, hogy a látványos könnyűfém felniken feszülő 205/40 R17 abroncsoknak nem igazán barátai a magyar utak. Ha kezdene elfajulni a helyzet, az ESP határozottan közbelép, nekem még hullámos, rossz aszfalton kanyarogva sem sikerült elpattogtatnom az autó farát. Az elektromos szervokormány nehezebb, mint amihez mostanában hozzászoktunk, de ez az ellenállás csak fokozza az irányítás élvezetét. Egy szó, mint száz, a Wind remek futóműve növeli a biztonságérzetünket, az elektronika pedig vigyáz ránk, apánk helyett apánk.

A Wind formája engem leginkább egy trópusi halra emlékeztet, szemből például pont olyan bambán bámul, mint egy molly az akváriumból. Kilátni is kábé annyira lehet belőle, mint egy halból. Az erősen döntött első szélvédő csak keskeny rést enged a nézelődésre, a hátsó ablak meg szintre jelképes, ráadásul a látómező felét kitakarja az íves, vastag hátsó-felső spoiler. A magas övvonal fölé biggyesztett lapos oldalablakok is inkább csak lőrésnek válnának be. Kábé ilyen körpanorámát nyújthattak a Maignot-vonal betonbunkerei, és Jónás sem látott ki ennél rosszabbul a cetből, bár kétségkívül több helye volt, mint Jánosnak a Windben. Ami nem azt jelenti, hogy a kis kabrióban nincs elég hely, hanem hogy a cet, az egy nagyon nagy állat. Nyitott tetővel kicsit jobb a helyzet, leginkább lélektanilag, hiszen az apró fedél eltávolítása nem befolyásolja a körkilátást. Elöl a vaskos első oszlopok takarnak ki, hátrafelé a bukókeretet rejtő tetőív, illetve a lassan ereszkedő oldallemez rejt el mindent, de mindent. A jobb oldali felniken található sérülések mutatják, hogy a járda szélétől való távolságot nem is olyan könnyű megbecsülni így. A külső tükrök egészen nagyok, de nem pótolják a tolatóradart, amit viszont kifelejtettek a Windből.

A Wind a mezőnyben

Hol a Wind helye a kis CC-k között? Jó kérdés. A kétüléses műfajban szinte csak a Mazda MX5 nyitható keménytetős verziója kínál összehasonlítási alapot. Annak a formája harmonikusabb, hátul hajt, menettulajdonságai legendásan jók. Az MX5 egy örökös etalon, a kabinjában viszont szűkösebb a hely, a csomagtartója kisebb, az ára pedig közel kétmillió forinttal magasabb.

Közelebb áll a Renault apróságához a Peugeot 207 CC. Ez ugyan többet nyújt két üléssel, de azok igazából csak kárpitozott csomagtartónak válnak be. A formája közel sem olyan izgalmas, mint a Windé, az ár viszont ugyanannyi, az alapfelszereltségű 1,6-os Windért és a 207 CC-ért is nagyjából 5,3 milliót kérnek a kereskedésekben.