Barom Béci 12 és fél élete

Menetpróba: Volvo V40 (2012)

2012.06.22. 06:50

A mai korban minden autónak csúnya, buci orra van. Ennek oka, hogy az európai balesetvédelmi normák kikötik, hogy a motorházfedélnek távol kell lennie az alatta levő gépészettől. Ezért lesz magas minden kocsiorr, ormótlan, ami karosszéria utána jön. Igen ám, de ha az első ütközőben érzékelő működik, amely ütésre a zsanérnál felpattintja a géptetőt, máris ott a szükséges távolság, ezért szép laposra lehet készíteni az a nózit. Viszonylag.

Ennek köszönhető, hogy a mai kompaktok közül talán csak a Volvo V40-nek van autószerű eleje, emiatt az ülések, az övvonal, minden egyéb alacsonyabban lehet, mint a többinél, s emiatt nem olyan furgonszerűen terjengős az egész autótest, mint szinte bármi a mai kínálatban. Autóformája van, olyan, amilyet nem hittünk volna, hogy még egyszer látunk új gyártásúban.

Persze, az arc kicsit lárvaszerű, de korántsem annyira, mint a BMW 1-esé, és sokkal izgalmasabban tagolt, mint az Audi A3-asé, a Mercedes síugró sánc elejéről pedig ne is beszéljünk.

Az elejénél azonban még jobban néz ki a V40-es fara, ez a kicsit V60-asra emlékeztető, vadul hajlítgatott, fekete betéttel feldobott hátulj. Egyáltalán, az egész kocsi kiállása nagyon sportos, lendületes, könnyed, talán egyetlen részlet vitatható rajta: a hátsó ajtón levő, a régi P1800-aséra hasonlító, felfelé kunkorodó préselés. De ez is tetszik a többségnek, tetsszen hát nekünk is.

Prezentáció magánhajlékban

A Volvo V40-es sajtótájékoztatóját és az azt követő vacsorát a szálláshelyünkhöz közeli San Florianóban tartották. Maga a szálláshely, a Verona melletti, teljesen elvarázsolt Byblos Art Hotel is az egyik legérdekesebb hely volt, ahol valaha jártam, de arról már írtam a Volvo V60-as bemutatójában.

A prezentáció San Florianó-i helyszíne azonban csak egy borászat volt. De milyen borászaté! Közel akkora kastélyt kell elképzelni, mint amilyen nálunk az Esterházyaknak és a Festeticseknek volt. Ahogy beléptünk a murvás udvarra, libériás pincérek (inasok?) hada várt bennünket, sréhen balra, óriási faszéntűzhelyeken brutális húsdarabok sültek, teljesen balra pedig egy nyitott elejű szárnyban kilométer hosszú asztalok roskadoztak az ezüst terítéktől.

Amíg vártunk, hogy az előadóterem (ami a pince fölötti padlástérben volt) kicsit kihűljön, borokat (fehér, vörös, spumante) szolgáltak fel, kis falatkákat lehetett vételezni. Kicsit habzsolósra vettük a figurát, mert egész nap nem ettünk mást, mint a két Lufhansa-járaton a turistaosztályon járó, leginkább csak nagyítóval észrevehető, lilliputi pékségben készült egy-egy szem zsömlét. A fehér tűrhető volt, a spumante (egyfajta habzóbor) szenzációs, a vöröstől pedig kis híján letérdeltem, és elénekeltem az „O sole miót”. Néha kiadom a pénzt, és iszom finom borokat, egy barátom pedig, aki nagy szakértő, kifejezetten súlyos vöröseket is elénk tol, amikor vendégség van náluk, de ez olyan volt, mint a Formula-1-es autó a kártyában.

Ittam már Valpolicellát, többfélét is, olyan jó-közepesnek gondoltam. De ez...

Ott álltunk a kastély (borászat) udvarán, ringatóztunk a jóféle vörös hullámain, amikoris a pincérek közül kiállt a fura, topis alak, és elkezdett beszélni. Szóval, hogy az övé ez az egész. Nem most vette, hanem még a valahanyadik hatványú ükapja építette a helyet 1470-ben, azóta itt készítik ezeket a borokat. Előtte meg a rómaiak is nagyon hasonló borokat készítettek ugyanitt, van is az épületben elég sok római maradvány. Ja, és mellesleg nemesek, úgy hívják őket: Marchesi Fumanelli.

A birtok körben akkora, ameddig a szem ellát, ami Észak-Olaszországban nem csekélység, itt drága a telek. Ciprusok, meggyfák és természetesen szőlőlugasok húzódnak a horizontig, ez a Valpolicella régió közepe. Magát az épületet vagyonokból restaurálták 1998-ban – de nagyon ügyelve arra, hogy ez a felújítás ne látsszon túlságosan, mert sérülne a hely patinája. Az ilyen szemlélethez mélységes kultúra kell, ellenállni a mindent telibe csitti-fittire megcsinálni késztetésének. Ráadásul drágább is, mint újszerűre restaurálni.

Utána jött a lakoma. Életemben ennyiféle sajtot, húst nem láttam egyszerre, pedig jártam már pár helyen. Nem tudtam felnőni a hely csodájához, bármennyire is próbáltam, azt a vöröset nem lehetett abbahagyni, azokat a sajtokat, sonkákat meg kellett kóstolni, a hatalmas, faszénen pörkölődött, belül vörösen tocsogó husikba bele kellett harapni. Igen, az utolsó tányért majdnem érintetlenül vitték el előlem. Úgy éreztem magam, mint egy albán utcaseprő az angol királynő partiján. Na de, volt már ennél rosszabb is.

Vezetni sem rossz. A sportfutóműves kivitel (keményebb csillapítás, 10 milliméterrel vastagabb keresztstabilizátor) még a bemutató Verona-környéki útjain is hajlamos volt odaütni a vesénkre, de az alapfutómű nagyon finom. Zaj szinte egyáltalán nincs a kocsiban, tök mindegy, hogy dízel négyhengeresről vagy ötös, benzines turbóról van-e szó. Mint minden Volvóban, az ülésről itt is csak szuperlatívuszokban beszélhetünk.

Minden finomsága ellenére a V40 nem puha. Szépen fordul, dráma nélkül veszi a hirtelen manővereket, a fék messze több mint elegendő. Persze, a kormány – talán éppen a komfortosság miatt – nem lézerprecíz, de nem is élettelen, bár középtájt valahogy kissé kelletlen, s az első negyed fordulatnak közel sem megy olyan lelkesen utána az orra, mint amikor jobban kitekerjük. Ezeket azért majd inkább egy itthoni teszten csekkoljuk.

A kézi váltó sem egy Honda S2000-esé, de pontatlannak sem mondható – amolyan „jól működik, minek bántani” szerkezet. Egyébként a váltógomb az egyetlen pont, ahol átsejlik a Volvo új, kínai tulajdonosainak ízlésvilága – az átlátszó tetejű, belülről színesen megvilágított gomb előbb juttatja eszünkbe a Józsefvárosi piacon Cheng úr relatíve oridzsi divatcikkeket boltját, mint a Mammut I. Dolce & Gabbanáját.

De nincs több bazári részlet, a kocsi szépen kidolgozott, a bőrök (amelyek a legeslegdrágább autókban, mint tudjuk, mindig darált, ragasztott morzsalékból készülnek) hatásosan gyűröttek, a keret nélküli belső tükör, olyan, mint egy szép iPhone az akasztófán, a műanyagok engednek a kéz nyomásának, a kapcsolók, órák, bügyürék elhelyezése abszolút logikus – de hogyan is lenne máshogy egy Volvóban.

Háromféle kivitelt próbáltam ki, és már a 115 lóerős, PSA-motoros D2-es sem rossz. Nyilván nem erős, képzelhetik, de el lehet vele lenni, középen csodás színészi képességekkel imitál valami erős motort, ám lent kicsit gyenge, fent elfogy, és a hangja sem valami üdítő. Igaz, alig hallani belőle valamit.

A 180 lóerős, 1,6-os Ford Ecoboost benzinessel hajtott T4-es verzió még csendesebb volt, bár a sportfutómű miatt nem állt tőle távol egy kis fogtömés-próba. A legjobbnak mindenképpen a D4-es, 177 lóerős csúcsdízel bizonyult. Az öthengeres hang mindenkinek bejön, még dízelben is, és ebben az autóban az erő, a kulturáltság, a takarékosság szuper rangadót ad. Igen, kanyarban valóban kelletlenebb, mint a kisebb motorral szereltek, érezhetően jobban ki akar törni az orra, de gyanítom – aki szlalomra keres autót, annak a V40 amúgy sincs rajta a radarján.

Érdekes lehet majd még a csupán kétliteres, 150 lóerős, de szintén öthengeres D3 – tartok tőle, hogy az lesz az egyik legharmonikusabb V40 a kínálatban. Sajnos olyat nem kaptunk próbára.

Úgy tűnik, a kínai vezetés alatt a Volvo révbe ért, bár ennél nyilván komplikáltabbak az okok, s amit most látunk, az még jórészt a fordos kooperáció eredménye. De akkor is: kis-Volvo sose jelentett még ilyen komoly kihívást egy Audinak, BMW-nek, Mercedesnek. Nehéz is érteni, miért szajkózzák ennyire, hogy a kocsit biztosan nem árusítják majd Amerikában, meg hogy a termelés (90 ezer darab) 85 százalékát Európa fogja felvenni. Sebaj, nekünk legalább jut belőle, nem is rossz áron – ilyen autót T3-as motorral hajszálnyival hatmillió alatt is vehetünk. A titkos tipp D3-as 7,1, az éhezőművész D2-es 6,5 millióba kerül, de igazából egyetlen változat nincs a kínálatban, amely jelentősen 9 millió fölé menne. Igaz, a hímerős, 254 lóerős T5 még hiányzik a listáról...

Svéd Volvo maradt ez, még úgy is, hogy a cég igazgatója egy Volkswagentől átcsábított német illető, bizonyos Stefan Jacoby, aki több lényeges vezetői pozíciót szintén a saját nemzetéből származó szakemberekkel töltött fel. Szóval - svéd, kínai, német?

Teljesen mindegy - jól sikerült. Igaz, a lebegő középkonzol még mindig rohadtul vágja az ember térdét...