Amerika visszainteget

Opel Rekord C - 1971.

2013.04.13. 06:29
Úgy közeledett a szűk belvárosi utcában a sok egyenszürke műanyagautó között, mint valami kábítószeres álomból kiugrott kandírozott vadkörtezöld felkiáltójel: az 1971-es Opel kupét egyszerűen nem lehetett nem észrevenni. A nyakam is belezsibbadt, annyit forogtam utána, amíg el nem tűnt a kereszteződésben, gondolatban pedig már tekergettem is a háromküllős, fekete kormánykereket.

Dénes kupéját négyhengeres, 1,7 literes, 75 lóerős, Solex karburátoros benzinmotor hajtja, ereje, rugalmassága ma is elég, hogy az 1,1 tonnás vas lépést tartson a forgalommal. Próbadélutánunk idején még kicsit köhögött, rángatott, de egy gondos átnézés, tisztítás és beállítás után megtáltosodott, a járása kisimult, a rugalmassága nőtt, barátságos morgás kíséretében tolta a hátsókerék-hajtású autót. A nyomaték továbbításáról négyfokú manuális váltó gondoskodik, váltókarja a kupékban a padlóból nő ki, a szedánoknál és a kombiknál ez drága opció volt, azokat szériában kormányváltóval szerelték. Dacára, hogy csak 13 colos kerekek vannak alatta, a futómű egész szépen kirugózza az átlagos úthibákat, kellemessé téve a krúzolást, de a sportos, kemény stílusú vezetést nem támogatja. Ma már nyilvánvalóan négy tárcsafékkel gyártják a hasonló kategóriájú kupékat, de a Rekord C-k még kétkörös, szervós fékrendszerrel, elől tárcsafékes, hátul dobfékes kivitelben készültek, és teljesen megfeleltek a hatvanas évek műszaki színvonalának.

Mint a korszak szinte minden típusát, az Opel Rekordot is könnyen megtalálja a rozsda, elsősorban a kerékjáratoknál, a padlólemezen és a pótkeréktartó fészeknél a csomagtartóban. Ezt a keveset futott, gondozott példányt is megrágta negyven év alatt, ezért pár éve alapos lakatoláson és újrafényezésen esett át a karosszéria. Bármilyen furcsa lehet mai szemmel, ez a 303 gyári kódú, a gyártó által zöldcitromnak nevezett feltűnő szín nem mai optikai tuning eredménye, hanem szerepelt a korabeli kínálatban. Hja kérem, akkor még az autók sokkal színesebbek voltak, mint manapság, gondoljunk csak az én szaharasárga W107-esemre...

A vagány külsőt a visszafogott belső tér ellenpontozza: az uralkodó szín a fekete, hivalkodó csicsának nyoma sincs a kabinban. A vékony krómkeretbe foglalt műszeregység meglehetősen funkcionális, a vékony karimájú volán mögött fekete számlapú, puritán órák sorakoznak. Légkondi nincs, motoros ablakok, tükrök nincsenek, vannak viszont elefántfül-ablakok, amikkel hatékonyan lehet szellőztetni. A belső tér zordságát ügyesen ellensúlyozza az elefántcsont színű tetőkárpit és az ülések világosbarna szövetbetéje. Elöl bőven van láb-és fejtér, a hátsó üléspadon inkább csak gyerekek utazhatnak kényelmesen, és a ki-beszálláshoz is kell némi hajlékonyság, de senki nem rója fel egy kupénak, ha csak kétszemélyes.

A Rekord C-t igen sikeres modellként tartja számon az Opel-történelem: ez volt az első, amely átlépte az egymilliós darabszámot. A gyári könyvelés szerint egészen pontosan 1 253 161 példányt készítettek belőle. Mára persze teljesen kikoptak az utakról az egykor oly' népszerű Rekordok, és a megmaradt, jobbára már gyűjtőknél parkoló darabok felújítása sem egyszerű a szűkös új és bontott pótalkatrész-kínálat miatt. A krómdíszek, a karosszériaelemek, kárpitelemek beszerzése sok utánajárást igényel, de utánpótlás-gondok adódhatnak a motorok felújításakor is.

Persze sokak szerint épp ez adja a veteránozás izgalmát: az elmélyülés az apró részletekben, a ritka anyagok és alkatrészek utáni vadászat izgalma, a gondos felújítás nyomán újra megbízhatóan működő gépezet csodálata, a tökéletes beltér és a régi fényében pompázó karosszéria által nyújtott esztétikai élmény. Mások szerint jobb megvenni egy rendbe tett darabot, aztán azzal élvezkedni: korántsem biztos, hogy ez a drágább megoldás, mert nagyon sok típus piaci értéke alacsonyabb, mint egy tisztességes restaurálás költsége. Új tulajdonosa is jól járt ezzel a csodás Rekord kupéval: pár évig egészen biztosan nem kell rá sokat költeni, és egy pár éves használt kompaktautó áráért egy igazi különlegesség birtokosa lehet.

Kerülgettem a Komondort

Főiskolás koromban évekig szerelmes voltam egy Opel Commodore-ba, olyannyira, hogy még becenevet is kapott, Komondornak hívtam. Keveset használta a tulaja, jobbára csak egyhelyben álldogált szegény, csendesen amortizálódva. Állítólag állami autóként kezdte a pályafutását, azután az egri érsek használta pár évig, majd több tulajdonoson át vezetett az útja annak a társasháznak az udvarára, ahol a barátnőm lakott. Szinte minden alkalommal megálltam a sötétkék,négyajtós szedán mellett.

Gyakran megsimogattam, hosszasan bámultam a műszerfalát, egyszer-kétszer talán beszéltem is hozzá, és rendkívül sajnáltam, hogy csóró diákként nincs pénzem megvenni és fenntartani. Nem tudom mi lett vele, de talán jobb is. Remélem mindenesetre, hogy olyan emberhez került, aki rendbe tette, és talán a mai napig őrzi valaki valahol. Hogyan kerül ide ez a kis emlék? Úgy, hogy a Commodore-k valójában feltupírozott Rekordok voltak: csak hathengeres kivitelben készültek, négyajtós szedán és kétajtós kupé formában, áttervezett hűtőráccsal, módosított futóművel, gazdagabb felszereltséggel. 1970-től akár 2,5 literes, Bosch L-Jetronic befecskendezős, 150 lóerős benzinmotorral is elérhető volt a Commodore, de az alap hathengeres is tudta a115 lóerőt. Na, egy ilyen csodáról maradtam le én húszévesen. Álmaimban néha még megjelenik, mint a kihagyott lehetőségek szimbóluma.