Vannak, akik bevallottan érzelmi alapon választanak. Végigpróbálják az összes tesztautót, kóstolgatják, ízlelgetik őket, éjjelente a diktafonra felvett motorhangot hallgatják vissza. Próbálják fejben felállítani a sorrendet a váltásérzet, kormányreakció, futóműhangolás háromszög alapján, de végül úgyis azt választják, amelyik a legjobban megy. Meg vannak a többiek. Nekik készült a Note. És ők vannak többen.
Természetesen őket is az érzelmek vezérlik, de ők küzdenek ellene. Képzeletbeli - vagy valós - táblázatukban a vételár, a fogyasztás és a várható fenntartási költségek szerepelnek a legnagyobb szorzóval. Meg a csomagtartó térfogata, a hátsó lábtér, esetleg az értékcsökkenés. Aztán amelyek átmennek a szigorú szűrőn, azokat megnézik a szalonban, a látszat kedvéért esetleg ki is próbálják. Végül ők is azt viszik haza, amelyik a legkellemesebb a szemüknek, a fülüknek vagy a feneküknek - amelyikben a legjobban érzik magukat -, de más értékek lesznek fontosak, mint az élvhajhászoknak.
A pozsonyi nemzetközi bemutatón meggyőződhettem róla, hogy az új Note - Allahnak hála - megőrizte legtöbb erényét. Viszont jól rejtegeti, mert az új kasztnin már alig látszik, hogy dobozautó. Ma már szinte minden kisautó magasra tör, hiszen ezzel lehet nyerni néhány centi teret itt-ott, így a Note sem lóg ki annyira a sorból, de a gyakorlott szem azért kiszúrja, hogy mások az arányok. Mindez cseppet sem zavaró, sőt. Kicsit a fő sodrás irányába rendeződött, nem próbál konok kavicsként ellenállni, mondhatni közérthetőbb lett.
Ábrázata jóval csinosabbra sikerült, mint elődjéé, még a fényszórókra rácsúszott hűtőrács is elmegy érdekességként. Süt róla, hogy nem keresi a konfliktust, és ez nem véletlen, hisz arra ott van a Juke. A Note más húrokat penget, és talán a hangszere is más: punk rock helyett inkább easy listening a műfaja. A Nissannál pöknek a márkaarculatra, elég bátrak ahhoz, hogy minden modelljüknek más pofája legyen. A Micra, Juke, Note kisautó-hármas egymás mellé állítva nem tűnik azonnal egy márka termékének. Nem baj, így színes a világ.
Az otromba nagy lemezfelületet az oldalán a squash line-nal csalták el, amiről a nissanosok elmagyarázták, hogy egy visszapattanó fallabda útját préselték a lemezbe. Mindegy is, a lényeg, hogy megmenti az oldalnézetet, és valóban ötletesebb, mint egy közönséges övvonal. Nekem kicsit kuszák az autón össze-vissza szaladgáló csíkok, a hátrafelé lejtő tető miatt meg kicsit farnehéznek tűnik, de a közízléshez biztosan közelebb áll, mint az előd.
Talán a hátsó lámpánál lehet felfedezni valami nissanosságot: ahogy átkúszik az oldallemezre, kicsit a Juke-ra emlékeztet, hátulnézetből viszont inkább egy Kia jut eszembe róla. Aki kedveli az olyan bizarr kombinációkat, mint a chilis mangó, annak be fog jönni a dizájn csomag is, amit a bemutatón a metálvörös autókon demonstráltak: agresszívabb lökhárítókból, küszöbtoldatokból és egy merész tetőszpoilerből áll. Már-már Bosozoku-hangulata van, csak egy cirádás kipufogó hiányzik róla.
A régi Note retróját a beltérben is hiába keressük. A háromkarikás műszeregység közepére egy kör alakú digitális karórát ültettek, amin a fedélzeti számítógép szokásos kijelzéseit pörgethetjük. Mivel 2013-ban kötelező elem az eco-üzemmód, ehhez fényjátékok kapcsolódnak a műszerfalon. A Trabant econométeréhez hasonlóan szofisztikált gázpedálállás-skálát kapunk a karórára, ha vagyunk olyan elszántak, hogy megnyomjuk az eco-gombot, továbbá kigyullad a kék hangulatvilágítás a műszerek fölött, és jutalomként zöld fényt kapunk, ha nem tiporjuk nagyon a gázpedált.
Új találmány a középkonzolon a zongoralakk metál. A kályhaezüst keretbe foglalt középső panel ugyanis nem sztenderd lakkfekete, hanem ha közelről nézzük, metálosan sziporkázik. Nem valószínű, hogy hosszú távon élvezhetjük majd az esztétikai élményt, mivel a Micrától örökölt klímakezelő halálcsillagot folyamatosan tapizzuk, és ezzel szépen összemaszatoljuk a csillogó felületet, de amíg tiszta, határozottan feldobja a szürkeséget. A Nissanokban megszokott Bosch gyártmányú érintőképernyőt hamar meg lehet szeretni, könnyen kezelhető és logikus, kár, hogy csak a magasabb felszereltségi szintekhez jár.
Különlegesség a kétfedeles kesztyűtartó, ami elsőre jó ötletnek tűnik, hiszen a műszerfal hatalmas üregét próbálja hasznosítani, de az idétlenül nagy felső fedél alatt csak egy kis polcocskát találunk, amit nem tudom, mire lehet használni, alul meg egy mély barlangban lehet vakon turkálni. Talán egy fölülről pakolható egybenyitott tér szerencsésebb lett volna.
A beltér mélypontja egyértelműen a csak magasságában állítható kormány, amely a nagyobb termetű sofőröket kicsit macilacis vezetési pozícióra kényszeríti. Innen már felfelé vezet az utunk, mert az új Note szerencsére nem veszítette el az erényeit, amiket a régiben annyira szeretni lehetett. Sőt, bizonyos tekintetben a 7-es BMW szintjére emelkedett.
