Használtteszt: Toyota Corolla E80 1,3 - 1986

A használtautó-vásárláshoz az esetek többségében szerencsére is szükség van. A legalacsonyabb árkategóriában kimondottan könnyű kifogni leharcolt, ideig-óráig életben tartott roncsokat. Mindeközben a vidéki garázsokban ott állnak a keveset futott, szinte makulátlan bácsiautók - ezek néha már a hirdetőoldalakig sem jutnak el, a jól értesült környékbeliek gyorsan lecsapnak rájuk. Ha mégis az interneten kötnek ki, gyorsan kell cselekedni, mert néhány nap alatt gazdát cserélhetnek. Valahogy így jutott olvasónk egy fűzöld Zsigulihoz, és hasonló irányt vett annak a Corollának a története is, amely alig néhány hete kötött ki a szerkesztőségi levelezőlistán.

Amikor felhívtam az ózdi kereskedőt, nagyon készségesen belement a tesztbe, de figyelmeztetett, ha nem leszek elég gyors, az autót elviszik. Nem hazudott: egy nappal később már a leendő tulajdonossal beszéltem telefonon, aki az ország másik végéből kérte meg barátját, hogy nézze meg a Toyotát, és fizesse ki a vételárat, mielőtt valaki megelőzné. A hirdetés alapján valóban nagyon vonzó volt az autó. 1986-os évjárat, Magyarországon huszonegy éve egyetlen tulajdonos, aki már a nyolcvanhoz közelít, és teljesen felhagyott a vezetéssel.

Így tehát komoly várakozásokkal, és nagyon kíváncsian érkeztem meg az előre egyeztetett helyre, ahol Márk, a kereskedő már várt. Mint kiderült, évekkel ezelőtt ő adta el Winklernek a Tehenet, tehát egyáltalán nem irtózik az újságíróktól. Közben elmondja, hogy természetesen árul drágább autókat is - egy TT RS-t éppen Monacóba vittek el tőle. Az olcsóbbakat viszont jobban keresik, a fehér Toyotán, amelynek kipróbálására érkeztem, két nap alatt sikerült túladnia.

Nem csoda: az ötödik generációs, E80-as kódjelű Corolla élőben is olyan jól néz ki, mint a fotókon. Az illesztési hézagok hibátlanok, egyedül a műanyag első lökhárító és a bal első sárvédő találkozásánál van egy kis egyenetlenség. Rozsdát alig találni a kasznin, a két küszöb hátsó részén néhány pötty azért már megjelent. A motorháztető egyszer felcsapódott, de kijavították és újrafényezték - nem üt el az autó többi részétől. A bal hátsó sárvédőt szintén javítani kellett.

A kilométeróra alig százhetvenezret mutat - ezzel a beltér is összhangban van. Az ülések szerkezetileg teljesen rendben vannak, a kárpit is szép. A vezetőülés bal széle veszített már egy keveset tartásából, de ez normális: az idős tulajdonos beszálláskor talán jobban igénybe vette. Ha a hibákat nagyítóval keresem, szembetűnik néhány kis pötty a bal oldali ajtókárpiton, és egy kis törés a középkonzolon, a fűtés kezelőszerveinél.

Az ötödik generációs Toyota motorpalettáján már a kezdetektől szerepelt az 1,3-as négyhengeres benzines. Az 1985-ös modellfrissítéssel ezen is változtattak, a korábbi nyolc helyett tizenkét szelepes lett. A 75 lóerő teljesen jól mozgatja ezt a kocsit, az ötsebességes váltó pedig még ennyi év után is meglepően kellemes kapcsolású, a kar kimondottan rövid úton jár. A fék és a kuplung egyszerűen csak jó. Na, de majd a futómű - gondolom magamban. Nem lett igazam: a próbaút alatt semmiféle baljós zörej, vagy azonosítatlan zaj nem jött elő, még egy borzalmas minőségű vasúti átjáróban sem.

Kinek lehet jó választás ennyiért egy ilyen Corolla? Leginkább annak, aki ilyen állapotban kifogja. Vannak még nagyon jó állapotú nagypapa-autók, amelyek akár az egymillió forintba is belekarcolhatnak, bár ez a típus ma már ritkaságszámba megy. A háromszázezer forint alatti kategória nagy királya tehát továbbra is a régi Swift. Ha viszont valaki hallani sem akar erről a megoldásról, és azt sem bánja, ha akár tíz évvel idősebb autót kap a pénzéért, jól összerakott, megbízható kocsit kap, ha a Corollát választja. Az alkatrészárak sem magasak, azzal viszont nem árt tisztában lenni, hogy a karosszériaelemek, lámpák már nehezen beszerezhetők, ehhez jó bontós kapcsolatra is szükség lehet.