A leghíresebb Mustang nyomában

Veterán: Ford Mustang (1968), Bullitt-kópia

2014.10.05. 06:49 Módosítva: 2014-10-05 08:00:24
Lesz, akinek csak az tűnik fel, hogy hiányzik az orráról a vágtató paripa. Akik falják az autós filmeket, azonnal rávágják: hiszen ez McQueen Mustangja!

Az emblémát nem slendriánságból nem pótolta a tulajdonos. Az eredeti Mustang katalógusban nem szereplő kerekek sem puszta majomszeretetből kerültek a kocsi alá. És akkor ott van még a Highland Green Metallic fényezés – az ember csak dörzsöli a szemét, csak nem Steve McQueen, alias Frank Bullitt hadnagy autóját látja?

Természetesen nem, hiszen a filmhez használt két '68-as Mustang közül az egyiket azonnal elbontották a forgatás után, a másik pedig valahol Tennessee mélyén, egy eldugott pajtában várja ma is a feltámadást. Ez itt csupán utánzat, de annak nagyon jó. Bőven alkalmas, hogy belekóstoljak, milyen lehetett McQueennek lenni 1968 októberében, amikor az autós történelem leghíresebb üldözős jelenetét forgatták San Francisco utcáin.

Még hátborzongatóbb a párhuzam, ha tudjuk, hogy ez az autó hosszú ideje Magyarországon lakott, utolsó rendszáma pedig megegyezett a filmbeli Bullitt-kocsiéval: JJZ–107. Tulajdonosa, Valker Dávid ugyan még piros fényezéssel vette, de McQueen rajongóként meglátta benne a lehetőséget. Olyan autóra tett szert, amely nemcsak ugyanabból a szériából és karosszériaváltozatból származott, mint McQueen Fordja, de az évjárata is megegyezett a legendás képkockákon tekintélyes mennyiségű gumit elégető zöld autóéval.

Közelebbi vizsgálódásra akadnak azért különbségek. Az eredeti kocsik 390 GT-k voltak, 6,4 literes motorral, kézi váltóval, emez egy szelídebb, 4,9-es V8-as, a nyomatékot pedig háromfokozatú automataváltón át juttatja a hátsó kerekeihez. A műszaki tartalomhoz alig nyúltak Dávidék: a legnagyobb módosítás, hogy a Bullitt-féle autóhoz hasonlóan itt is tárcsafékekre cserélték a gyenge első dobokat (szervót is szereltek a rendszerbe), valamint a gyárinál erősebb és szebb toronymerevítőt tettek a motortérbe.

Maga az autó kiváló alapnak bizonyult. Eleve Los Angelesből jött (tehát kaliforniai, akár a filmbeliek), tehát rozsdát nemigen lehetett találni rajta. Persze, a hányaveti használat nyomait tucatjával viselték a karosszériaelemek: itt egy horpadás, ott egy húzás, amott egy mélyen szántó karc; mondjuk ki, nem volt rajta ép lemez. Az ajtókkal kiváltképp sok munka akadt, hiszen a számos festékréteg mind azt mutatta: egy másik kocsiról érkeztek. De ahhoz képest, hogy bő negyven éves, szinte hibátlannak volt mondható.

A hatvanas évek végi amerikai gépek azért soha nem voltak a minőségi kidolgozás mintaképei, ennek eredményeként a silány díszítések java részét el kellett hajítani. Az összes kilincset és sok krómalkatrészt ki kellett cserélni, a beltér fényes, műanyag díszei mind a kukában landoltak, mert eltorzultak, lepergett róluk a csillogó bevonat. Ha már egyszer hozzányúltak az utastérhez, az eredeti, teljesen hatástalan, kétpontos öveket is feljavították Jaguar XJ-ből származó, modernebb, hárompontosakra, az állíthatatlan szögű üléseket pedig mozgatható, kényelmesebb fejtámlásakra cserélték.

Elsőre nem tűnik fel, de a belső tér sem a gyári fekete sky huzatokat viseli, mert a kárpitokat valódi tehenektől vette kölcsön a Mustang. A javító-szépítő kúrát új szilentblokkok, 15-ös, a filmbeliekre nagyon hasonlító felnik egészítették ki. Az eredeti 14 collosakkal olyan volt az autó, mint valami Matchbox, teszi itt hozzá Dávid.

Akár kintről nézve, akár bentről próbálva a Mustang eladja nekem a filmes érzést. Az egyetlen igazán sántító részlet az automataváltó, hiszen így reprodukálhatatlanná válik az üldözéses jelenet meghatározó eleme, McQueen durva gázfröccsökkel operáló, duplakuplungolásos váltása. Máskülönben...

Ott kezded, hogy letekered az ablakokat, persze a hátsókat nem, hiszen ez nem klasszikus, B oszlop nélküli kocsi, hátsó oldalablak nincs. Sebaj, az elsők rettentő hosszúak, az effekt megvan. Magadra csapod a nagy, nehéz, de közel sem németes bunkerszerűséggel csukódó ajtót, majd kicsit ráhangolódsz az utastér csodásan stílusos, hűvös, elegáns nyugalmat sugalló hangulatára. Szemedet nem hagyod túl hosszan megpihenni a részleteken, mert akkor észreveszed a girbegurba műanyagokat, a pocsék illesztéseket, inkább csak úgy pásztázol. Megmarkolod a gyújtáskulcsot, elfordítod, ekkor a karosszérián billent egyet az önindító, ahogy megtekeri a V8-ast, majd a V8-as billenti a másikba, ahogy gázt adsz. Az amerikai V8 a pokolban is amerikai V8, ismétled el magadban az ezerszer hallott szlogent, de nem tudod megállni, kéjesen röcögtetsz. Akár négykilenc, akár hatnégy, ennek a motornak így is üldözős hangja van.

Lassan hajtunk ki Dávidék telepéről, mert töredezett a beton, és az olyat a Mustang-futómű nem szereti. Még ennél a csökkentett tempónál is külön életet él a nehéz hátsó híd, a kocsi eleje is csak nagyjából követi az irányt, amit az egyujjas kormánnyal kijelölök. Zörgések is hallatszanak – nincsenek sokan, de mindnek más a hangszíne, itt egy kis nyikorgás, ott valami karcosabb alkatrész szólal meg (talán a patentek), a vas maga masszív, de amit ráakasztottak és belebiggyesztettek, szabadulna már. Eddig ez egy zajos és szép Moszkvics.

Veterános cikkek

Az imént olvasott cikkekhez hasonlókat tucatjával talál a frissen megjelent Veterán Autó és Motorban is. Keresse a magazint az újságárusoknál, benzinkutaknál! Régebbi, nyomtatott számok megrendelhetők a magazin honlapján, a veteran.hu címen.

Ne értsék félre, nem a konkrét autóval volt baj, vezettem már több hasonló korú Mustangot, egyéb amerikai autót, azok is ilyenek voltak. Ez egy jó érzékkel rendbe rakott, ráadásul nagyrészt eredeti példány volt, de úgy tűnt, a rossz út megöli. Sebaj, hamar kiérünk a Határ útra, majd még néptelenebb, még simább aszfaltcsíkok kúsztak be a kerekeink alá. Egészen addig a pillanatig attól tartottam, a formán és a csodás kipufogókoncerten kívül nem sok jót tudok majd írni az autóról, mert képtelen lesz kiállni az összehasonlítást a nagyobb, vele egykorú európai kocsikkal, amikhez jobb referencia híján fejben viszonyítom. De mihelyt egy kissé amerikás lett az út, a Mustang magára talált.

Elsüllyesztem a gázpedált, a V8 felhördül, a Mustang-orr megemelkedik, az amúgy is túl könnyű kormányzás végképp légiessé válik, előrerontunk. Hinnye, úgy látszik, ez mozogni is tud... Mert ha csupán szűk öt liter is, ami elöl van, az a motor akkor is egy olajválság előtti, a szénhidrogéneket hersegve faló, amerikai nyolchengeres, azok pedig nehezen okoznak csalódást. Akár a legtöbb kortársa, a Mustang is középtájt adja elő a hősi szerepét, pörgetni nem érdemes, mert ott elfogy. De micsoda szerep az!

A zaj alapján azt is hihetnéd, hogy nem is az autó, hanem egyenesen a motor belsejében ülsz, a gyorsulás és a hang kombinációjának hatására pedig az évtizedes hollywoodi aknamunkával a filmvászonról mélyen a tudatalattidba égetett jelenetek pörögnek le a szemed előtt: persze, rögtön a Bullitt, aztán rögtön a Száguldás a semmibe, majd kisvártatva a Gone in 60 seconds és a Blues Brothers is beúszik. Mennyei az érzés. El kell ismerni, ez a hatás sokkal erősebb és addiktívabb, mintha csak simán valami öreg autót hajtanál, bármilyen jó is az.

A nagy élvezkedésben szinte fel se tűnik, hogy az ősi automata milyen finoman és mennyire villámgyorsan pakolja a fokozatokat – Stuttgartban akkor nem tudtak ilyet. A tárcsásra-szervósra átépített fék, ha ugyan nem is masszív nyomásponttal, de megnyugtatóan zabolázza meg a Steve McQueen-i szerep kiélvezése közben kissé túlontúl szabadjára eresztett lovakat. Persze, a kormány olyan ügyetlen, amilyen. A futómű se válik Le Mans-képessé nagyobb sebesség mellett, sőt. De az a hajtáslánc-váltó-hangorkán kombó jóvátesz minden hibát, egy ilyen autót a legszőrösebb szívű tesztelő sem tud jó szívvel megdorgálni, akkora pluszt nyújt.

Az eredeti, Bullitt-féle 6,4-es 390 GT, pláne a kézi váltóval persze nyilván még súlyosabb csapást mérne a józan énemre, de ennyi is bőven sok: ha rendőr látta volna, mit művelünk ott ketten Dáviddal, ma előzetesben ülnénk. Lehet fitymálni, lehet kötözködni vele, de egy ilyen nyolchengeres Mustang, még ha a legkisebb V8-as hajtja is, eszméletlen jó játék. Így pedig, bullittosra átalakítva a legjobb szerepjátszó eszköz, ha valaki Steve McQueen szeretne lenni, hiszen ahhoz, hogy hasonlóan tudjuk alakítani a macsóság halhatatlan bálványát, legalább egy Ferrari 275 GTB-t, esetleg Jaguar XK SS-t kellene beszereznünk máskülönben, mert egyébként olyanokat hajtott. Ami pedig, mint tudjuk, lehetetlen.

Bullitt

Az alapötlet az addig példa nélkül álló hosszúságú, ráadásul az utcán zajló autós üldözéshez McQueen fejében fogant. „Úgy gondoltam, a közönségnek tetszene, ha nem steril körülmények között, hanem valódi forgalomban forgatnánk le egy ilyen autós jelenetet, hiszen ez valami olyasmi, amit a többség biztosan szívesen kipróbálna, de tudja, sohase teheti meg” - nyilatkozta kedvencnek mondott filmjéről a színész, aki a két héten át tartó felvételek során, a legtöbb jelenetben maga vezette az autót, csak a legmeredekebb jeleneteket engedte át kaszkadőr barátjának, Bud Ekinsnek.

A filmet készítő Warner Productions akkor épp a Forddal állt szerződésben, de McQueen ragaszkodott hozzá, hogy a hitelesség és az izgalom érdekében az akkori sláger-izomautót, a Dodge Charger Magnum R/T-t kell bevetni a bűnözők kocsijaként. Így történt, hogy végül két Chargert szereztek be a Glendale Dodge kereskedésből, egy kék, automatát (ami nem az R/T kivitelből származott), valamint egy sárga, csúcskivitelű 440 Magnumot. Mindkettőt átfestették feketére, a fokozott igénybevételre való tekintettel pedig erősített első, alsó lengőkarokat, keményebb lengéscsillapítókat és NASCAR-specifikációjú hátsó rugókat kaptak. No meg, hogy látványosabban csúszkáljanak, a gyárinál kisebb és keskenyebb, 14 colos kerekeket. A Chargereket a forgatás során McQueen kaszkadőr cimborája, Bill Hickman vezette, a hitelesség kedvéért vastag keretes szemüvegben, a teljes jelenet során szótlanul.

Mustang 390 GT-ből kettőt használtak el, s mindkettőt a kaszkadőr csapat és elsősorban McQueen igényei szerint alakították át. A film népes rajongótáborának tagjai nyilván fejből sorolják a jelentősebb módosításokat: feketére fújt maszk, eltüntetett emblémával, magnézium sportkerekek, háromküllős Secura kormány, amelyre McQueen külön bőrözést készíttetett. Az autókat a filmhez elöl tárcsafékesre alakították át, a futóművet keményebb rugókra és lengéscsillapítókra tették, s a futóművek bekötési pontjait megerősítették a vázon.

Minden előrelátás ellenére akadt probléma a forgatás során. Kartert pusztítottak, hidak törtek, felnik repedtek sorjában. További gond volt, hogy a Charger valóban sokkal erősebbnek bizonyult a Mustangnál, annyival, hogy rendkívül nehéz volt egyeztetni a sebességüket, ezért a végén – az egyszerűség kedvéért – két gyújtókábelét egyszerűen lehúzták.

A jeleneteket hang nélkül vették fel, s benne hagyták azt a snittet is, amikor McQueen véletlenül túllő a kanyaron és füstölgő kerékkel kitolat a szituációból. A közeli felvételeknél sokszor vonórúddal kapcsolták össze a két autót, hangot pedig egyáltalán nem vettek, azt utólag keverték fel. Bár bizonyítékok nincsenek a kezünkben, a gyanú mégis felmerül, hogy a Mustang motorzaja nem is a sajátja, hanem valami sokkal erősebb Fordé, a dupla kuplungolások hangjából akár GT40-et is gyaníthatunk a háttérben. Alapvetően mindegy is, hiszen az az üldözés, a végén a Guadalupe Canyon Parkway-en felvett jelenettel bevonult a filmtörténet klasszikusai közé, ereje, hatásossága máig nem halványult el.

A Totalcar.hu-n a Veterán Autó és Motor magazinból átvett cikkeket is publikálunk kéthetente. Fogadják szeretettel ezeket az írásokat, amelyek közül a jelenlegi a 2014/7-es számban jelent meg.