Skarlát szajha

Mazda MX-5 1.5 – 2016.

2016.04.28. 06:17
Napokig fájt utána a térdem. Ha ezt egy átlagos tesztautó teszi velem, megérdemelné az alapos lehordást. De az MX-5-ös nem átlagos, talán nem is autó. Annál sokkal több.

Nézd, anyu, milyen szép kocsi – hallom az őszintén lelkesedő, cérnavékony gyerekhangot, és miután nyitott tetővel elgurulok mellettük, a visszapillantó tükörben látom a szőke hajú kissrácot, ahogy anyukája kezébe kapaszkodva szaladna utánam. Ha az előítéletektől, dogmáktól, sztereotípiáktól mentes, romlatlan gyerekszem így látja az MX-5-öst, hogy mondhatnék én mást? Ez a kólásdoboz-színű és kólásüveg-alakú test bennem is az ötévest szólítja meg.

Minden férfiban ott a gyermek, csak aki komolynak gondolja magát, sikeresen elnyomja. Megpróbáltam én is, amikor kezeim közé került a kis Mazda, de aztán lebeszélt róla. Nem tehetek róla, ujjongó lelkendezésemet csak hatalmas erőfeszítéssel, minden fegyelmezettségemet összekaparva tudom legyűrni, hogy legalább a hitelesség látszata megmaradjon. Mielőtt rátehettem volna szőrös mancsaimat, persze mindent elolvastam róla, és már a beszámolók alapján rajongtam érte. Aztán először kiábrándultam belőle, majd amikor összerázódtunk, be kellett látnom, fenntartásaim alaptalanok voltak.

Az MX-5-ös játék. Mint ilyen, mélyen szubjektív a megítélése, ezért a borzongatóan hűvös, távolságtartó tesztelés értelmetlen volna. Előre szólok, csak mert engem levett a lábamról, még nem muszáj szeretni. Megértem, aki szerint szűk és zajos, gyenge és billegős. Én viszont úgy érzem, a Mazdánál félelmetesen érzik, mi bizserget, mi borzongat, mitől áll fel a szőr a hátunkon. Mármint ha valaki a régi iskola tanítványa, ahol nem a turbók összeprüszkölte lóerők és a félelemkeltő köridők a tananyag, hanem a számokkal nem kifejezhető hangulat.

Képzeljük el, hogy a kedvenc játékunkkal járhatunk munkába. Azzal járunk bevásárolni, azzal megyünk még a könyvelőhöz is. Úgyis ez lesz az MX-5-özés vége. Ha csak egy sporttáska fér a csomagtartóba, egy sporttáskával megyünk nyaralni, nem érdekes, csak mehessünk. Mert az MX-5-össel minden találkozás egy ünnep. Mit ünnep: móka!

Már nézni is jó. A csalafintán hunyorgó fényszórókban van egy kis Viper, a pucsító farban valamivel több Jaguar. Mégsem érezni nyúlásnak egy pillanatig sem, mert mindent elsöpör az érzéki hullámzás, a tökéletes arányosság. A törtető agressziótól és a bántó túlburjánzástól, ami annyira jellemző manapság, sikerült jó ízléssel távol maradni: a Mazda arányaiban klasszikus, részleteiben abszolút 2016. Nem felfuvalkodott pofával akarja a belső sávot letakarítani, hanem ránk kacsint, mikor megyünk már?

Ezt a mehetnéket, az életkedvet látom kifröcskölni belőle. Indításnál felhörren: nem haragosan, mint egy 911-es, hanem pajkosan, aranyosan. Ez a kedves fickándozás itatja át a formáját, a motorját, a futóművét. Egyesbe kapcsolunk a váltók Stradivarijával, és megindul a csónak. A horizonton két huncut púp a sárvédők teteje, ami a szélvédőn átcsapva folytatódik az ajtópanelek tetején. Fényezett műanyag, persze, mégis úgy érezzük, ehhez a csodálatos testhez dörgölőzünk, amikor kikönyökölünk.

A hangulat ragadós, aki megindul az MX-5-össel, jókora dózis endorfint szúr magába. Nem büntetve rombol végig a városon, hanem vidáman nyargalászik a sávok között. Magam sem értem, hogyan lehetséges, de az 1,5-ös szívómotor egy pillanatig sem tűnik kevésnek. Alulról is vicsorogva húz, középütt mókásan gurgulázik, de hol van még a tiltás? Nem kell csontozni a motorkát az alig egy tonnás önsúly mellett, csak heherészve, önfeledten gangolgatunk, és billenünk kanyarról kanyarra.

Talán ez a legcsodálatosabb ajándéka az új, pici MX-5-ösnek: megédesíti a hétköznapokat. Nem kell kifacsarni, őrülten tombolni, elég éppen csak picivel gyorsabbnak lenni az átlagnál, máris úgy érezzük, jót autózunk. Elfeledett tudomány ez a newtonméterek és szén-dioxid-grammok hajszolása közepette. Nyakamat rá, hogy a Mazdánál tudják, vásárlóik derékhada sosem fog kilépni ebből a zónából, ezért ide is hintettek egy nagy marék varázsport, merő figyelmességből.

Nem elég ehhez egy virgonc motor, egy csodálatosan mechanikus váltó vagy egy végletekig süllyesztett vezetőülés. A váratlanul puha, sokat nyelő rugózás persze segít, hogy az ide-oda libikókázó bódéban kis tempónál is úgy érezzük, hű, de megyünk, de ha bizonytalan lenne az iránytartása, egy hullámzó fostenger lenne az egész. Rengeteget dob a hangulaton, hogy az MX-5-ös parányi, bele kell bújni, mint egy tornacipőbe, és a fülkében éppen csak elfér egy kaukázusi férfialkat, de még ez sem okozza a libidót, csak felerősíti.

A harmónia a kulcs. Bármikor terjengős ömlengést tudnék rögtönözni arról, hogy a japánok valami transzcendens, keleti bölcsességet őrizhetnek, ezért jól sikerült autóikban ott van az a mindenre kiterjedő összhang, ami sok nyugati gépből oly fájóan hiányzik. Minek nyolcféle motor, huszonnégy teljesítményfokozattal, hatféle váltó, három futómű, végeláthatatlan felniválaszték és temérdek szabadon konfigurálható extra, amikor ezerből egy, két kombináció adja ki igazán, ott áll csak össze kerek egésszé a csomag? Persze, szeretnénk egyediek lenni, csakhogy ezzel sokszor elrontjuk a bulit.

Az MX-5-öshöz mindössze kétféle motort lehet választani, de ha csak ez az egy lenne, az is elég volna. A váltóáttételek, a visszafogottan trombitáló kipufogó, a kellemes rezgések, a filigránnak tűnő futómű a túlságosan kényelmesnek, kocsonyásnak érződő szilentekkel kontrasztos vonalakkal rajzolja meg egy könnyen fogyasztható roadster képét. Nem kell Michelisznek lenni, hogy a tapadáshatáron egyensúlyozva, a kipufogót fehér izzásba hevítve megtaláljuk a gép valódi énjét, mint számtalan sportos autónál. A kis Mazda akkor is mosolyt csal az arcunkra, ha csak elugrunk fagyizni.

Kókadás következik. Kiszabadultam a város fogságából, vérmes reményekkel célzom be a kanyargós hegyi utat, ahol csalódnom kell. A motorra, az erőre nincs panaszom, sőt. Ötezer, hatezer, hétezer, és még mindig, kifogyhatatlan életkedvvel pörög a kis egyötös, mielőtt hétezer-háromszáznál édes kis hörgéssel jelezné, hogy váltani kéne, mert hétfélnél azért már legyen elég. Te jó ég, egy hétezer-ötszázat forgó szívómotor 2016-ban! Nem tudok betelni vele.

Ellenben nincs bizalmam a futóműben, mert a kormányon semmit nem érzek. Forgatom a puhán bőrözött, tán kicsit túlméretes volánt, ízibe arra is fordítja kis fejét a Mazda, de a kezem vak. Úrrá lesz rajtam az érzés, hogy itt kifulladt a kis MX-5-ös, billeg-ballag, nagyokat libben a bódé, elbizonytalanítja a sofőrt. Lágysága ellenére stabil, kiszámíthatóan simul a kanyarba, még a töredezett aszfalt sem hozza ki a sodrából. Csak a bizalom hiányzik, mert a gumik sivításán és a pöttöm kis fenék elkóricálásán kívül nem sok visszajelzést kapni arról, éppen mire készül az autó. Sötétben tapogatózunk tenyerünkkel, ha a kormányról szeretnénk tájékozódni az első gumik kedélyállapotáról.

Tud igazán gyorsan menni, mert a gátlástalanul csontozható, virtuóz tenor szólamokat kántáló kis motor repíti a piros kádat, de összeszorított foggal keresni az utolsó aszfaltkavicsot, amelybe még bele tud kapaszkodni a vékonyka gumi, nem élvezet. A delejszervós kormányhoz sajnos be kell vésni egy szőrös fekete pontot, mert a lágyan ringatózó futóművel súlyosbítva nem áll össze a zenekar egy kielégítő közúti rockoláshoz, amíg nem ismeri ki az ember kellőképpen. Vissza kell venni a tempóból, és megint minden helyre billen, meg a jogsi sincs veszélyben.

Ha ezen a ponton írom meg a tesztet, kicsit fanyar szájízzel próbálok jó pofát vágni a mindenki által egekbe magasztalt MX-5-öshöz, kétségek közt vergődve próbálok ellavírozni dicséret és óvatos dorgálás közt, de tiszta szívvel elpuhultnak kellene neveznem. Biztosan szánok egy bekezdést a védhetetlen hibának, hogy nem lehet ki-be tologatni a kormányt, ezért némileg kompromisszumos az üléshelyzet. Öregapám roadsterének nevezhetném, azt kellene írnom, méltatlanul tompára hangolt bódéba került a sziporkázó motor.

De szerencsére kivittük a Kakucsringre. Az első kanyarban már húztam be a fejem, ajjaj, felborulok. Nem emlékszem, mikor ültem utoljára modern autóban, ami ennyire billegett volna, pedig ennek aztán alacsony a súlypontja. Elképesztő oldaldőlése van, úgy éreztem magam, mintha én lennék Ryan O'Neal a 74-es Ford Galaxie-ben a Gengszterek sofőrje forgatásán. Ráhúzom a kormányt, és dől, dől, még mindig dől, aztán letámaszkodik a kilincsén. Kalandos lesz.

Kábé három kör kellett, hogy megszokjam. Meg kell ismerni, egy-két megforgás meg radírozós, orrtolós kanyarkijárat, de igazából könnyű feltérképezni a tapadási kört. A mai mércével vékonyka, 195-ös gumik engedékenyek, és széles a határmezsgye tapadás és csúszás között. A Yokohamák visongva jeleznek jó előre, bőven van idő megtenni a megfelelő intézkedéseket. Onnantól, hogy az ember a keze helyett az ülőgumóira összpontosít, amikor olvasni szeretné az utat, kinyílik a könyv.

Közúton lassan, vagy egyáltalán nem jut el az ember odáig, mint öt kör alatt zárt pályán. Oda kell figyelni az MX-5-ösre, mert sokféle dolgot csinál sokféleképpen, de kézzel-lábbal, rikoltozva-sikongatva kommunikál. És az a felfoghatatlanul csodálatos benne, hogy mindent meg lehet vele csinálni, amiért érdemes autóba ülni. Százharminc lóerővel. Sperrdiffi nélkül. Turbó nélkül. Egy nyüzüge kis motorcsónakkal.

És amikor megvan a berántó mozdulat, amivel egyből kiteszi a kis fenekét, amikor már érzi az ember, mikor elég csak elvenni a gázt, és hol kell aztán odatenni a tüzet, megint összeáll a tökéletes harmónia. Hiába billeg, a maga módján a két végállásban is precízen mozog a futómű, a kocsonyás remegés eltűnik, amikor igazán átmozgatja az ember az ízületeit. Türelmesen meg kell várni, amíg átterhel, de ha előre tudjuk, mi történik utána, édes, csiklandós jutalmat kapunk.

Fickándozik a kis MX-5-ös a pályán, bár nyilvánvalóan nem az a természetes közege. De a kis tömeg óriási ajándék: nem kell se nagy motor, se nagy fék, gumiból se kell széles, drága. A Kakucsring nem egy autógyilkos pálya, a kis Mazdának viszont pont jó. Lehet játszadozni a kanyartempókkal, amik egyáltalán nem durvák, keresni az íveket, a fékezési pontokat. Aki nem egy született Fangio, de szereti kóstolgatni a határokat, csodálatosan fogja érezni magát.

Köridőre menni hülyeség, mert annál sokkal szórakoztatóbb dolgokat tud. Bő két és fél másodperccel volt lassabb a Corsa OPC-nél, amit kivittünk mellé, de ha teljesen őszinte lehetek, képtelen voltam tiszta kört menni vele. Nem egyszerűen csak csábít, hanem megfogja a kezedet, és becibál a hálószobába, a kis szajha. Ki tudná megállni, hogy ne paskolja meg, amikor olyan édesen teszi a kis fenekét.

A babiloni skarlát szajha, más néven Bablilon szajhája, vagy csak simán a nagy szajha bibliai figura. A Jelenések könyve 17. fejezetében bukkan fel a sokféleképpen magyarázható látomás, a bűn anyjaként. Szimbolikája a Bibliára jellemzően sokrétű, bele lehet magyarázni a világ összes bűnét, a Vatikán esendőségét, a Római Birodalom gyarlóságát vagy Jeruzsálem bukását is. Neve ismerős lehet az Emil.Rulez! nevű zenekar Kerti Parti c. műalkotásából is, amelyben a Skarlát Szajha egy fiktív koktél.

Erőből nem megy neki a drift, csodát ne várjunk, de már az is természetfeletti, hogy nyitott diffivel ilyen szépen lehet festeni, ha már megindult. Kicsit ügyetlenkedik, meg én is vele, de szemlátomást mindenben benne van. Hihetetlenül mókás, ahogy próbálja tenni magát, mint a nagyok, és ha eleget gyakorolunk vele, menni is fog neki, ebben biztos vagyok. Alapból kicsit tolja az orrát, főleg, ha túlzott magabiztossággal esünk a kanyarba, de amint bemelegszenek a gumik, semleges felé tolódik az egyensúly. Ha még egy pár tizedet fújunk a hátsó gumikba, végképp elmegy a játékos irányba, és onnantól nincs megállás.

Nem lehet megunni, annyi mindent tud mutatni még tucatnyi kör után is. Minél jobban ráhangolódik az ember, annál inkább függőséggé válik a játék, és amíg van gumi meg benzin, legszívesebben abba se hagyná. Benzinből pedig boszorkányosan keveset eszik, pályázással, betyárkodással hét és fél literből kijött. A gumi azért tud fogyni, de kellő mértékletességgel be lehet osztani egy szettet néhány pályanapra. Mégis az a legszebb, hogy komolykodni egy pillanatig sem akar, csak bohókásan libben az egyik ívról a másikra, nekünk meg körbeér a mosoly az arcunkon.

Sosem volt még ilyen jó a kicsi MX-5-ös. Mármint a kisebbik motoros. Az elsőre, a 89-es NA-ra hasonlít leginkább jellegében, de annál sokkal összeszedettebb, és mérhetetlenül zseniálisabb a motorja. A következő kettőből, főleg a most kifutóból csak az erősebbik változatot tudtam teljes szívvel szeretni, de ez az 1,5-ös most az ujja köré csavart. Nagyon kíváncsi vagyok a kétliteresre, ami erősebb és keményebb is, ami nyilván jót tesz neki, de egy kis önfeledt hancúrozásra tökéletesen elegendő a kicsi is.

Írhatnék még zajkomfortról, minőségérzetről, asszisztensekről és szórakoztató elektronikáról, de az MX-5-ösnél nem ez a lényeg. Csikós már a bemutatón leírt róla mindent, amit tudni kell. Onnan tudom azt is, hogy az egész egy jól megkomponált illúzió, hangját mesterségesen tolja az arcunkba. De nem arról szól egy játék, hogy jól érezzük magunkat? Soha ennél keserűbb átverést.

A térdfájás viszont igazi. Tessék, most leszidom. Ne vegyenek MX-5-öst, mert egy kiadós pályanapozás szétüti a térdüket. Tényleg lehetne egy kicsit jobb oldaltartása az üléseknek, mert így hánykolódva, lábbal próbál kitámasztani az ember, és ennek az a vége, hogy folyton a középkonzolnak és az ajtópanelnek koppan. Rossz autó, fúj.

Akár tetszik, akár nem, hasonló autó sincs, nem csak ennyi pénzért, sokkal többért sem. Hatmillió-négytől indul az MX-5-ös, a tesztautó inkább hét és fél, listaáron. Bő félmillió a kétliteres felára. Ilyen tisztasági fokú önfeledt szórakozást legközelebb talán a GT86-osban kereshetünk, de az alapáron közel tízmillió, és más műfaj: van teteje és négyen is beleférnek. De sokkal nehezebb, a motorja pedig egy merő ásítás a Mazdáéhoz képest. Csoda, hogy létezhet még ilyen, és nem érezni dinoszaurusznak, mert amellett, hogy romlottsága a régmúltat idézi, minden szempontból megfelel a mai elvárásoknak. Kevés új autó kéne ennyire.

Totalcar értékelés - Mazda MX-5 Challenge G130 - 2016

Sok szempontból tízpontos, mert a műfajt mindennél tisztább formában testesíti meg. Apró, könnyű, kellően mechanikus, motorja lenyűgöző. Puha futóművével is kerek csomagot alkot, hihetetlenül szórakoztató civil tempónál is. Érzéketlen kormányzása és a kihúzhatatlan kormányoszlopa miatt fájó szívvel megvonok tőle egy pontot, de így is imádni való.

Népítélet - Mazda MX-5