Kínos a kommersz?

Villámteszt: Ford S-max Vignale, Ford Ranger Wildtrak, Ford Fiesta ST200

2016.07.02. 06:39 Módosítva: 2016.07.02. 07:36

Edward James meglehetősen különcködő alak volt. Salvador Dalí nagy haverja, a szürrealista mozgalom lelkes támogatója, aki feleségét, Tilly Loscht válásuk után beperelte házasságtörésért, mire a művésznő azzal próbált visszavágni, hogy ő meg homoszexuális. Ami nagy tévedés egy feleségtől, James ugyanis biszexuális volt. Vagyonát családjától örökölte, a dél-angliai West Dean birtokkal együtt, amelyen egy középkori stílusban, de évszázadokkal később épült kastély áll. Itt szállásolt el minket a Ford, hogy másnap csak át kelljen gurulni a szomszédos birtokra, Goodwoodba.

Az autóra koncentrálj, az autóra, mantrázgatom az S-max Vignale hátsó ülésén, miközben Geoffrey, hetven pluszos sofőrünk próbál megbirkózni a balkormányosság okozta kihívással. A Heathrow reptéren percekkel a leszállás után megkezdődhetett a passzív teszt, de a kölni rendszámú Forddal Geoff nehezen talál a sávokba, feszengve fészkelődök a középső ülés irányába jobb hátul, miközben az elválasztó vonal fényvisszaverő gombáin pattog az autó.

Valahogy sikerül elkerülni a frontális ütközést, de őszintén szólva csak szórványos emlékeim vannak az autóról  a szembejövő sofőrök riadt tekintetén és a menet közben egy szembejövő Mitsubishi által dinamikusan behajtott tükrön kívül. Sebaj, az S-maxot úgyis nemrég próbáltam, ismerem, a Vignale igazából nem más, mint a csúcsfelszereltség. Akinek jó a memóriája, emlékezhet a szintén jól csengő Ghia névre, amely hasonló célokat szolgált.

Ma persze máshol tart az autóipar, mint amikor plüsskárpittal el lehetett kápráztatni a kuncsaftot a Ford szalonban, úgyhogy kétszínű, díszvarrott bőr, hullámmintás hűtőrács és az ízlésesnél talán picivel több króm jelzi, hogy a Vignalét nagyon felfelé próbálja tolni a Ford. Az S-max nagyon szerethető autó, Ferrari az egyterűek között, de a látványos Vignale feliratoktól nem lesz belőle sofőrös limuzin. Őszintén szólva elég csúnyán ráz a hátsó ülésen – ez a dögös viselkedés ára – és amúgy sem az árával hódít, így aztán azokon az eseteken kívül, amikor a kacifántos céges flottapolicy ezt dobja, nemigen látom a Vignale létjogosultságát. Közepes felszereltséggel, flancos krómkerekek nélkül sem rosszabb, sőt.

Oldódó gyomorgörccsel szállok ki az S-maxból a James család erődítménynek ható kastélya előtt, ahol a nemsokára kapható Kuga és Edge Vignaléből is áll egy-egy példány – ezeket sajnos nem lehet kipróbálni, de meglepő, hogy az új Kuga mellett mennyire ütősnek hat az Edge. A borzongató sofőrös élmény után nemigen kívánkozom vissza az S-maxba, noha a kiállított tesztautók már jobbkormányosak, ellenben van itt még más is, amit ki lehet próbálni.

Például Rangerek, köztük egy 3,2-es, soros öthengeres dízel, kézi váltóval, a hovatovább Wildtrak felszereltséggel. Ejha, nem egy gyakori konfig, ráadásul a birtok erdejében lehet megjáratni, ami akár érdekes is lehet. A kétszáz lóerős soros öthengeres a maga indusztriális zúgásával fölényesen mozgatja a termetes, dupla fülkés pickupot, és még a hátsó tengely rángatózása is bőven elviselhető az első üléseken.

Percek alatt magával ragad a favágó feeling, és a Ranger olyan magabiztosan mozog a dagonyában, hogy azonnal letérek a kijelölt útról, még mielőtt összkerékbe kapcsoltam volna. Hátul nincs sok súly, az utcai gumik két fordulat alatt megtelnek sárral, így aztán pár száz méter alatt meg is találom a kétkerékhajtás határát a dél-angliai felázott erdei úton. Összkerékkel azonban új dimenziók nyílnak, és ahogy hatolunk befelé a rengetegbe, úgy ámulok, milyen bevállalósan jelölték ki az útvonalat.

Hegyről le, lejtmenetvezérlővel, ami kicsit gyors az ízlésemnek, aztán jön a tengelyig érő sár a magasles mellett. Itt aztán nem megyünk át, csak lendülettel, úgyhogy megeresztem a gyeplőt, felzubog az öthengeres nyomatékgyár, és valahogy egy nyommal az ív mellett kötünk ki, nem mintha ez gond volna a Rangernek. Offroadosok lenéző mosollyal illetnék a produkciót, én viszont azon töprengek, az általuk gyakran lesajnált pickupoknál van-e ma alkalmasabb terepjáró?

A csodabogár Rextonon és a milliárdosok G osztályán kívül nagyjából csak a Land Cruiser maradt meg terepképes személyautónak; felezőt, diffizárat, valódi, tartós abúzust álló hajtásláncot viszont csak a pickupokban találunk. Oké, hosszú a tengelytáv, odafigyelősek a terepszögek, de ahol ezzel a Rangerrel elmentem, oda gumicsizma nélkül kevesen merészkednek, és amire ezek a platós svájci bicskák valók, arra tökéletesen megfelelnek. Mellesleg százszor civilizáltabbak is lettek, mint amilyenek húsz éve voltak, noha hétköznapi autónak nekem még mindig kicsit darabosak.

Visszahoztuk az összesarazott Rangert a kastélyparkba, mintha csak zúgattunk volna egyet a láncfűrésszel, pedig mi voltunk azok, akik a Vignaléval érkeztek, sofőrrel. Elég extrém körülményeket sikerült összehoznia a Fordnak, extrém autókkal, balkormánnyal a baloldali közlekedésben, a kontinensről érkezett jöttmenteknek. És akkor elkértem az új Fiesta ST200 kulcsát, amely a változatosság kedvéért angol konfiguráció volt.

Nagy kedvencem a Fiesta ST: ha mérges, elsőkerekes autó kéne, csak ez. Végtelenül játékos, morcos hangjával bizsergető hangulatot áraszt, és akkor is szórakoztató, amikor nem a határon megy az ember. Kár, hogy a másfél sávos angol utakon jobbkormánnyal nem tudtam kellőképpen ellazulni, hogy menjek egy lobogósat, de a (kerekítve) 200 lóerőre felhúzott ST változtatásai nagyjából átjöttek.

Azonnal feltűnő, hogy finomítottak a futóművön: civilizáltabban viselkedik, így akit zavart a permanens pattogás, jobban fogja érezni magát benne, amikor plázázni megy. Bár meg tudnám mondani, hogy ezzel veszített-e a karakteréből – a körülmények sajnos nem tették lehetővé. A rövidebb végáttételt és a plusz tizenöt lóerőt is inkább csak oda képzeltem – eddig sem éreztem gyengének a 182 lóerős ST-t. Bizonyára virgoncabb, és jobb eséllyel indul a számháborúban, de nálam nem ezért nyerő. Akkor már inkább ez az új szín, az alapozószürke lenne az ok, amiért ST200-ra fizetnék be.

Bár a Fordról alapvetően nem az extrém dolgok jutnak eszünkbe, a közelmúltban tettek érte bőven, hogy változzon a kép. A Vignale, a Wildtrak és az ST200 csak az utcai kínálat egy-egy kinövése, de akkor még nem beszéltünk a Mustangról a szívó V8-asával, Ken Block Fiestáiról vagy akár a GT-ről, amellyel első nekifutásra nyertek Le Mansban. Utóbbit másnap egészen közelről, sőt, mozgásban is láttam, sok más csoda mellett, de Goodwood ide már nem fér el, a szomszéd birtokra csak holnap megyünk át.