Világelsőt vagy kiforrottat?

Összehasonlító: Peugeot 208 GT Line BlueHDi 100 – Renault Clio RS Line dCi 115 - 2019.

2019.10.15. 06:05

Ez a titánszürke Clio annyira friss, hogy mi a dániai Tannistesten valójában előbb vezettük, mint itthon Winkler a legelső tesztautót, amiről a cikk épp múlt pénteken jelent meg. Az elixírpiros 208-as pedig? Annak a bemutatójára Papp Tibi még csak most megy a hét közepén, ára se lesz még egy hónapig. Nagyon forró tehát a téma, de ha már egyszer mindkettő ott volt a parkolóban, el kellett vinnünk őket egy összemérésre.

Szívesen megnéztem volna a Renault-tervezők arcát, amikor a legújabb Clio, nagy büszkeségük tető alá hozása után pár hónappal megpillantották, hogy a Peugeot milyen 208-ast is állít velük szembe. Szerintem kicsit kiverte őket a verejték, mert az ötödik generációs Clio ugyan csinos, de a forradalom szó aztán el nem hagyja az ajkát bárkinek, aki érti a szavak jelentését. Majd miután jól megtörölgették a homlokukat, és feltárták a 208-as ajtaját, belenéztek és... anyám borogass.

Ha csak a formatervet, illetve egy felvágós licitálásban kipattintható lapokat nézem, a 208-as most egész pályán támad, és mindent lesöpör. Gilles Vidalék képtelenek tévedni az új Peugeot-stílussal, ebbe a sokfelől trükkös, mégis  vagány és stílusos formanyelvbe még tucatjával férnek majd új autók. A vicc, hogy mindenféle méretben és arányban jól mutat ez a formavilág – gondoljunk csak például a Rifterre.

Aztán ott a 208-as party trickje, a világ első hologramos műszerfala, ami ugyan frászt hologramos, hiszen csak egy átlátszó LCD-panel van egy centire a műszeregység bázisát adó másik LCD panel előtt, de a visszajelzések, műszerek egy része emiatt tényleg olyan, mintha a térben lebegne. Egérmozi-addiktok figyelem: aki odáig volt annak idején az ufó-Civic 3D-s műszereitől, az egyenesen elalél majd a kis Peugeot-tól. Félek, nem kevés baleset következik majd abból, hogy a beavatatlan, friss 208-tulajok nem a forgalmat, sőt még csak nem is a járdán végiglibegő miniszoknyákat (vagy éppenséggel dagadó izmokat) nézik majd a kormány mögül, hanem a mágikus mini-színdarabot az orruk előtt.

Ha hozzáveszem, hogy miközben a kis Peugeot ugyanazokat (a kategóriájában) szinte egyedülállónak mondható extrákat vonultatja fel – sávtartó, radaros tempomat, holttér-figyelő –, mint a Clio, ezek fölött még ülésmasszázst is kínál, ami már tényleg pofátlanság. Ott van még az óraegyüttes mellett a műszerfala is, ami egy költemény - ahogy mostanában minden Peugeot-é. Aprólékos gonddal terveztek meg mindent, megvannak a zongorabillentyűk (igazából gyorsgombok) a fedélzeti rendszer kezelésére, mint az 508-asban, csak ebben a kisautóban amorfabb a formájuk – és ettől jók. Az, ahogy a műszerfal egy lendületes dekorbetéttel ráfordul az ajtóra, már-már szobrászat, de minden egyéb forma, rücsi és gomb öröm a szemnek. Maximum az anyagok nem.

A sok designnal azonban jönnek a komplikációk, és ezt akkor venni igazán észre, amikor az összehasonlításban régibbnek és fáradtabbnak tűnő Renault felé fordítjuk mindent boncoló terminátori szemoptikánkat. Mert a Clióba pattanva feltűnik, mennyivel több puha műszerfal- és ajtóbetétre futja, ha nem adjuk az összes pénzt a designereknek – igazából csak a műszerfal teteje maradt ki a lágyítókúrából. Az is előkerül, hogy a jó öreg tekerőgombbal még mindig sokkal egyértelműbb, biztonságosabb és kényelmesebb a hőmérsékletet állítani, mint ujjal tapogatózva egy tableten. És hogy mellesleg a jó öreg tekerőgomb még mindig tud jól kinézni, ha kis kijelzőt teszünk a közepébe. Fene tudja – a kíváncsiságom, a tételpipálgatási hajlamom a 208-asra cuppan, de ha kicsit távolabb lépek, hosszú távra mégis inkább a Cliót választanám. Eddig.

Mindkét autót dízelmotorral vittük el; a Peugeot-ban az egyhatos, 100 lóerős volt, a Clióban a másfél literes 115 lovas, egyformán Euro 6.d-kompatibilisek, máshogy már nem is lehetne árusítani őket. A váltók egyformán bal-előre rükis, hatgangos, kézi kapcsolású szerkezetek, a hátsó üléseiken pedig kísértetiesen hasonlóan nincs elég hely – e tekintetben talán még a Clio a jobb a kettő közül, mert hangyányit kevésbé skót benne a fejtér, és a térdeknek a centiméter.

Csak félve merek írni a Peugeot-ról, mert meggyőződésem, hogy mi egy véglegestől még nagyon távol levő példányt próbáltunk ki a Tannistesten. Erről árulkodott a gyorsításkor hallható, semmilyen más, általam ismert mai dízelhez fogható, infernális zaj – nem a szokásos, befecskendezés-jellegű, magas frekvenciájú kerregés volt, hanem valami mély, lomis-Transit-szerű dörömbölés, mint amikor megkeményedik a motortartó bak, vagy a kipufogódobból kiégnek a terelőlemezek. Ez nem lehet végleges, miként az sem, hogy megállás után határozott dízelfüst-szag lengte körül az autót, utalva arra, hogy talán kicsit feljebb tekertek dolgokat a vezérlésben. Ilyen szagot mai jármű (de még tegnapi sem), pláne egy Euro 6.d nem produkál. No meg az is furcsa volt, hogy a belső burkolatok illesztései között észrevettem valami fehéret. Először azt hittem, valakinek a papírzsepije szorult be oda, ezért elkezdtem piszkálni, s amennyit ki tudtam húzni az anyagból, abból csak arra következtethettem, hogy dm-es előnedvesített kéztörlőt fűztek az elemek közé. Nem volt vajon kész a patentrendszer? Zörgéscsillapítás utólagosan? Hm, hm...

A Clión viszont egyáltalán nem láttam jelét, hogy félkész lenne. Marhára egyben volt, finoman duruzsolt a dízel, szép, puhán csukódtak az ajtajai, az egész valahogy sokkal elegánsabb, egyebben levő volt, mint a Peugeot, amelyben némi könyökvédő szövetet leszámítva minden műanyag kőkemény. Tudom, buta mánia ez a puhaműanyag-keresés, de a tapasztalat azt mutatja, hogy az az autó, amibe tesznek sok olyat, a gyakorlatban is csendesebb lesz.

Másfél órára vihettük csak el a két gépet, ebbe pedig a fotózásnak is bele kellett férnie, ezért senki ne gondoljon itt félkontinens-átszelésekre – talán egy hatvanast ha mentünk velük, Antival váltogatva a vezetőállásokat. Menet közben is hasonló maradt a stíluskülönbség a két kocsi közt. A Clio csendben, puhán, finoman közlekedik, de jobban billeg, a kormánya malomkeréknyi méretű a Peugeot-é után, s nem is túlzottan pontos. Otthonos, de jóval szűkebb környezet, az ember passzentosan csücsül a helyén, bár így legalább közelebbről gyönyörködhet a műbőr felületeket díszítő dupla varrásokban, az se rossz.

A 208-as sokkal levegősebb, tágasabb elöl, mélyebben, sportosabban is ül benne az ember. Maga a futómű és a kormány is kívánja a tempós haladást, mert a kocsi szépen kanyarodik, veti magát az ívekre, jól érezni tenyérrel és üleppel, tapadásban hol tartanak a kerekek. Igen, ha hegyen laknék és nem tarthatnék külön szerpentinezős játszóautót, biztos ez kéne jobban. Ilyen az, ahogy húz is – a száz lóerős motorral néhány rögtönzött gyorsulási kísérletünkben agyonverte a Cliót, akár álló helyzetből, akár lendületből, fokozatban próbáltuk is őket. De közben az a zaj... Borzalmas volt, végül mindig vágytam vissza a Renault-ba, mert Dánia lapos, és sok az egyenes út. Olyanra meg jobb a Clio, ráadásul a tágasabb, két szintbe hozható padlójú és az erős rögzítőfülek miatt jobban is használható csomagtere szintén vonzóbb hosszú utazásokhoz.

A francba, ez a 208... Átveri az embert. A dízelmotor zaja, de a közvetlen kormányzás is erősen megvezeti az ember érzékeit, pedig az egész színdarab mögött azt gyanítom, a Peugeot rugózása hosszabb utakon, kellemesebben, ugyanakkor megfogottabban is dolgozik, igazából az egész futóműhangolása és -geometriája is jobb, mint a Renault-é. Ha pedig a dízelmotorját épp nem erőltetjük, s emiatt csendben marad, feltűnhet az is, hogy szélzajból kevesebb jut a Peugeot utasterébe. Valahol a rideg kárpitjai és az erőltetett stílusosságuk miatt ügyetlenebb kezelőszervei mögött igazából jobb autó a 208-as.

Zavar nagyon, hogy sejtésem szerint közel sem végleges példányt vezettem belőle. Ezt mutatja az is, hogy egy másik napon kipróbáltam a villany-208-ast, az e-208 Électrique nevűt, és az, mint autó, megdöbbentett, mennyire kellemes, összeszedett, beérett. Ha belegondolok, a borzalmasan zajos dízelmotor sározta be nekem a 208-élményt, gondolatban az lökött vissza mindig a komfortosabb, csendesebb, érettebb Clio ölébe. Szívesen kereszt-ellenőriztem volna magam más kivitelekkel, de a sima, benzines 208-ast felpakolták a trélerre, hogy hazaszállítsák, mire túljutottam a többi autó kötelező tesztjén, és mentem volna azzal is egy kört. Mindent nem lehet.

Egyértelmű – a 208 modernebb, megfelelően érdeklődő társaságban több elismerést hozó termék, mint a Clio. De ha a dízelmotorjának tényleg ez a végleges zaja, akkor nincs kérdés, én bizony a Cliót venném helyette.