Teszt: Ssangyong Tivoli Grand 1.5 GDI - 2021.

Hogy bent mi volt, az a tervezéskor másodlagosnak számított, a lényeg, hogy legyen hova ülni meg feküdni, égjen a lámpa, a sparhelten meg a tűz, a beltér lássa el a lakhatás alapvető funkcióit, otthon úgyis a lakóktól lesz. A régenmindenjobbvolt korával ellentétben a mostsemmisemjó idejében már inkább másodlagos, hogy milyen a négy fal, csak álljanak, eladni úgyis azzal lehet, hogy Alexa mennyire okosan tud szólni, ha ég a ház. Ha Alexára nem futotta, egy olcsóbb Lexikével még mindig lehet okosotthonnak hívni, még ha butácska is. Lexike árát meg talán lehetett volna jobb szigetelésre költeni, de az nem virít úgy a brosúrában, mint a szakajtónyi felesleges fícsör.

Tudom, kicsit messziről indultam, és a félreértések elkerülése végett tisztáznám, még csak véletlenül sem gondolom, hogy régen minden jobb volt. Inkább csak az arányok és fókuszpontok eltolodásán sopánkodom, hogy lassan az autó autósága, annak elsődleges funkciója már-már másodlagos. Az autótervezési evolúciónak szinte természetes állomása lett mára az, hogy guruló tablettokok készülnek, a selling pointokat a középkonzolon villódzó firlefrancok között kell mostanság keresni. Ez azért nem baj, mert költséghatékonyan jó autót már szinte mindenki tud gyártani, nyolcsávosra taposta ezt ösvényt az ipar Bertha Benz kiruccanása óta. A jó hír, hogy a Ssangyong akar jó autót gyártani, a még jobb, hogy alapvetően tud is. A baj csak az, hogy felszálltak a tabletvonatra, ezért a Tivoli Grand autórészének csak a kilencven százaléka készült el.

A lényeg persze, hogy a Tivoli Grand egy jó termék. A jó ár-érték arányú, minimálisan elvárt autóság lécét röhögve szaltózza át, a külseje felett meg mindenki annak fényében törjön pálcát, hogy van, aki Danny DeVitoba, van, aki a guruló Bibendumba szerelmes. A Tivoli Grand formaterve a szándékoltnál őszintébben hozza a felszínre a koreai néplélek titkait: az önsorsrontó módon végletekig feszített munkavégzést, amit nagyban a nyugatnak való megfelelés is fűt, hogy aztán a hét végére elfogyjon a fegyelem, melynek nyomását már-már szélsőségekbe hajló módon eressze ki. A formaterven látszik a fegyelem, az egyszerű, ismerős vonalak, hisz van, ahol a RAV4 tűnik fel benne, van, ahol a T-Roc. De jaj, a fegyelem nem tartott ki a pénteki üzemzárásig, már csütörtökön felcsendült Sir Mix-A-Lottól a Baby Got Back, és a ceruza megszaladt a C-oszlopnál, extra széles combot és tomport kanyarítva a sima Tivoli konfekció-fenekére. Ráadásul a háttérben még egy Bertone-szál is húzódik, hisz a fekete tetőoszlop és hátul a betét nagyon jól hozza a Citroen XM "lebegő tetejének" érzését.

Az elhasábosodó Tivoli Grandról amúgy legfeljebb a Henger Hold Hívők hiszik el, hogy SUV, mert bár a utility a 720 literes csomagtartóval meglett, a vehicle az adott, de Suburban nincs sehol. A SsangYong által előreszeretettel hangoztatott leisure utility vehicle, azaz LUV (LOL) persze hunyorogva meglehet, hisz el lehet vele menni szabadidőzni is. El is fognak, elvégre az átlag magyar család néha jár nyaralni, de ugyanúgy bevásárolni is, meg a gyerekért az oviba, úgyhogy a lényeg továbbra is a utility-n van, amit nagyon jól hoz. Annyira valódi SUV, amennyire Bill Cosby aneszteziológus, mert terepre nem való, hisz már egy padkás parkolásnál nyekkenek az ajtókárpitok. Ennek ellenére a vásárlója elégedett lesz, mert valószínűleg okos, szerény ember, akit a külsőségek hidegen hagynak. Az a fajta ember, aki már 6-8 évvel ezelőtt is elégedett volt a Xiaomi telefonjával, mert olcsón hozta a kötelezőnél picivel többet, és letojta, milyen márkajelzés van rajta.

A SsangYong is hasonló utat jár be, már egész közel jár hozzá, hogy a nagyokkal egy pályán focizhasson, pláne, mert messze nincs annyira lemaradva, mint amennyivel olcsóbb az ellenfeleinél, a minőséget pedig rég hozza. Amikor rájöttem, hol is a helye az autóipari koordináta rendszerben, hirtelen megértettem a Tivoli Grand lényegét, és a teszthét végére egész megszerettem úgy, ahogy mondjuk a mikrómat vagy alsópolcos Xiaomi telefonomat. Leginkább a belseje lepett meg, simán ráhazudhat még pár milliót a hatkettes, akciós árára, annyira rendben volt benne minden. Itt most gondolok szinte bárminek a tapintására, de a formákat sem a Mindegycsakműködjön Kft. szállította. Ennek a leglátványosabb példája a középkonzol: míg néhány prémiumgyártónál is csak a buksit vakarják, hogy a műszerfalon hova szögeljék a kötelező tabletet, aztán ötlet híján tényleg csak felszögelik oda, addig a Tivoliban van egy ízléses velencei tükör, amit asszimilált a Borg.

Szóval eddig jó, már indulnék is vele, de hiperaktív tamagocsi módjára állt neki zenélni, villogni, bimmbammolni. Tudom, már rég ez a módi, de az nem jelenti azt, hogy meg is barátkoztam volna vele. Úgyhogy indulás helyett a velencei tükröt maszatoltam, és közben azon morogtam, hogy a UI/UX-csapat scrum mastere igazán a fejlesztők nyakába varrhatott volna még két-három sprintet, hogy a felhasználói élmény elé a pozitív jelző is odakerülhessen. Az mondjuk egyszerre háborított fel és nyugtatott meg, hogy a rádió kikapcsolhatatlansága inkább iparági sztenderd, mint bug, elvégre Karotta EQS-ében is fícsör, pedig ott a számla végén volt még egy nulla. Persze bekerültek felesleges cukiságok is, mint a diktafon vagy a dugóban az előttünk álló elindulásának jelzése, és az LCD-műszercsoport is menő, de amiatt a biztonsági övbe haraptam többször, hogy a telefont nem sikerült rendesen tükrözni. Mit telefont, telefonokat, merthogy próbáltuk androiddal és almával is. Az utóbbit egy 56k-s faxmodem sebességével valahogy le tudta néha követni, de közben a párosítatlan telefont az indukciós töltőre tettem, nem tölteni, csak hogy ott legyen, amire változó időközönként egy telefonhiba felirattal és bimmbammal reagált, elveszítve a párosított iphone-t.

Na, és valójában ezen morgok, mert egy órát ücsörögtem már az amúgy kényelmes ülésben, de ahelyett, hogy rendeltetésszerűen használnám az autót, random elhelyezett majd elfelejtett kódsorokkal vívok egy felesleges és vesztes csatát. Saját boomerségembe beletörődve aztán elindulnék, de valahogy hirtelen ugrik meg. Áh, biztosan mert a Tivoli Grand is azzal az AVL-féle 1,5-ös, 163 lóerős motorral kapható, mint a feneketlen Tivoli, úgyhogy ha már erős, menni akar. De azért csak nem így kéne, és pár kilométer után leesik, hogy nem a motorral van a baj, hanem a váltóval, egész pontosan kettejük olaszosan szenvedélyes kapcsolatával. Néha dúl a love, néha meg mintha más nyelvet beszélnének, amit egy hét alatt nem sikerült megszoknom. A startstoppos elindulásnál ki akar lőni, ha meg egy kereszteződésbe csorgok be, és látom a helyet, mennék, akkor meg inkább veszekednek, hogy ahhoz melyik fokozat kéne, a hely pedig megszűnik, én meg inkább fékezek. 

Ez valójában a bajom. Amikor az ember projektmenedzsel, próbálva a legjobb terméket összehozni adott időn és büdzsén belül, napi szinten mérlegelnie kell, hogy a fejlesztői erőforrásokat mire fordítja, állandóan finomhangolva a prioritásokat. Aztán a korai tesztek során a hibáknak - például a váltó és a motor összhangja - ki kell hullania. Ehhez a projektmenedzsernek azt kell mondania a nap végén,  hogy ez egy autó, úgyhogy ne arra menjen az idő és pénz, hogy hány üdvözlő zenét tudjon lejátszani az autó (ha jól emlékszem, nyolcat), hanem az elsődleges feladatát lássa el jól. Hogy a futómű ne csak a megszokott, pszeudoSUV-nagyfelni mértékével legyen jó, hanem csendes is legyen. Hogy a váltót összehangolja rendesen az amúgy marha jó karakterű motorral, és akkor a 8,5-ös fogyasztásból még lehetne faragni, ahelyett, hogy a heti státusz meeting arra menjen el, melyik almenübe rakjuk a rádióközvetítés felvételének gombját. A fókusszal van a baj, mert a Tivoli Grand ennél többre hivatott.