A maranellói gyors

Teszt: Ferrari California Spider - 2009

2009. február 23., hétfő 03:40

Visszaadtam, elbúcsúztunk. Ki kéne találnom, mihez hasonlítsam életem első Ferrariját. Az F430-hoz semmiképpen, hiszen az középmotoros, kemény sportautó, ez pedig hétköznap is használható. Lamborghiniből ilyen nincs, a Gallardo kemény középmotoros, mint az F430, a Murciélago szintén, ráadásul az még drágább, ugyanakkor megint csak kemény sportautó.

Akárhogy is vakarózok, mindenképpen az M6-os BMW-hez fogok kilyukadni, mese nincs, és azt legalább vezettem is, versenypályán és közúton egyaránt. Akkor nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen irányú szentségtörést követek majd el: ciki lesz egy autónak, hogy az M6-os BMW-hez hasonlítják, a Ferrarinál pedig ez a helyzet. Nem lehet őket egy lapon említeni, de ehhez össze kellett hívnom egy gyors szerkesztőségi konzíliumot.

Először is az M6 húszmillióval olcsóbb. Másodszor negyven lóval erősebb, és bár egy bő kategóriával nagyobb autó (+30 centi hossz, +11 centi tengelytáv), csak fél mázsával nehezebb. És az M6 is csúcstechnika, egészen fantasztikus a pályán, élhető a mindennapokban, a kevlártető miatt pazar a súlypontja, és tényleg: ha már a súlynál vagyunk, hogy lehet a még hengerűrtartalomban is nagyobb BMW csak alig 50 kilóval súlyosabb? Hová az ördögbe bújt a híres Ferrari-csúcstechnika?

Hát a karosszériamerevítésbe. A California csak keménytetős kabrióban létezik, tehát valódi M6-vetélytársa a BMW M6 kabrió, ami viszont már vászontetővel is két tonna (és 4,8 másodperc a 0−100-a). 250 kiló tehát a különbség, a kabrióval összehasonlítva már csak 15 millióval kell többet fizetni, és akár mountain bike-ot veszünk, akár sportos autót, mindig az utolsó grammok lefaragása a legdrágább. 56 600 forint: ha elosztjuk az árkülönbséget a súlyeltéréssel, megkapjuk, hogy a Ferrari ennyiért ad egy kiló mínuszt az eleve keményen könnyített BMW M6-hoz képest.

Oké, nyilván most erősen kileng a sarlatánométer, mert a BMW nagyobb, ponyvás és a többi, úgyhogy ha nincs hasonlítható Ferrari és Lamborghini, az Aston Martin Vantage V8 sokkal gyengébb (4,3 V8 380 LE), de a 12 hengeres, hatliteres Aston DB9 is csak 450 ló, nézzünk a miheztartás végett egy Maseratit. A GT adatai magukban impozánsak, és karakterében-célcsoportjában hasonló a Californiához, ha alaposabban megnézzük, kiderül, miért beszélnek a maranellói Ferrari-melósok enyhe lenézéssel a konszerntársról. Míg ugyanis a Ferrari teljes egészében alumínium karosszériája házon belül készül, a Mazer acélkasztnija külső beszállítótól származik. És bár az kupé, 1880 kiló, amihez 200-250-et hozzá is adhatnánk a tetőnyitás-mozgatáshoz. Ennyit számít az alumínium.

Az biztos, hogy a Ferrari jól döntött, amikor kibővítették a hagyományos piros-sárga-fekete színválasztékot. Hiszen itt ez a babakék-metál California, aminek hej, de jól is áll ez a szín! Az orra nyilván ferraris, és nem a Hyundai Coupéról vagy a Porsche Caymanról lopták, hiszen a Ferrari nyúlhatja a legtöbb jó ötletet a saját múzeumából. A név alapján gondolhatnánk, hogy az 1957-es California GT prototípusra akarnak utalni, de én hiába nézegettem a képeket. Négy kerék, nyitott kasztni, 2+2 ülés és orrmotor, de még az is 12 hengeres. Tehát jó a Ferrarinak, hogy hivatkozhat ilyen elődökre, de inkább egyszerűen arról van szó, hogy 1957-ben és most is Amerika volt a Ferrari legfontosabb piaca.

A 2009-es California fara egyébként igazolja is a tételt, mely szerint ha egy amúgy szép autón oda nem illően otromba részletek vannak, valami amerikai szabvány lehet a háttérben. Ormótlan lökhárítók a Fiat X1/9-en és az összes amerikai piacos Mercedesen, vagy klasszikusan az MGB-n. A California seggét a keménytetős kabrióság és az amerikai szabványok találkozása vágja haza: a féklámpának és az irányjelzőnek mindig látszania kell. Ezért a felső, kerek lámpák csak helyzetjelzők, az index- fék és tolatólámpa furcsa, alig észrevehető testbe került − ez így sajnos ronda.



Kattintásra a videó indul

Véleményét elmondaná másoknak is?

Tegye meg a cikk blogposztján !

Filozófiailag a California egyszerű történet. Az F430 nagyszerű autó, de a szupersport kategória szereplőjeként elsősorban pályára fejlesztik. A 612 Scaglietti pedig négy személynek is (majdnem) kényelmes, viszont V12-es a motorja, ennélfogva drágább kategória, és a Ferrari árkategóriái tízmilliós tételek. Jön viszont egy gazdag ember, zsebeiben diszkréten dagad az ötvenmillió forint, meg is veszi az F430-at, de nagy valószínűséggel ez lesz az utolsó Ferrarija.

Vagy legalábbis senkit se beszél rá ilyesmire, mert az F430 épp azért tud pályán gyors köröket menni, mert kemény a rugózása, harapósak a fékjei, egyszóval a felszereltséget leszámítva majdnem versenyautó. Amivel öröm a pályanap, de ha csak a gyárba szaladgálnánk vele, megeszi a lelkünk, természetesen a testünk összezúzása után.

A California kizárólag nyitható merev tetővel készül, ami a Ferrari szerint saját fejlesztés, de mi az ördögnek foglalkozna egy Ferrari nyitható keménytető fejlesztésével? Bárhonnan származzék is, 14 másodperc alatt nyílik és csukódik. A formatervezés során csak sokadik szempont lehetett a szélvédelem, van is a Californiához az üléstámlák mögé pattintható szélterelő, de szélvédelme anélkül is teljesen jó. A csomagtartó nyitott tetővel 240 liter, kupé módban százzal több − ezek is nagyszerű számok, főleg ha fejben a hátsó üléseket is csomagtartóként számoljuk.

A motorral nem csak annyi történt, hogy a hátunk mögül előre lopakodott: ez a Ferrari első közvetlen befecskendezéses motorja. És az első Ferrari V8, amit előre raktak. A 90 fokos hengerszög Ferrari-hagyomány, 4300 köbcenti, 455 lóerő 7750-es fordulaton, 485 newtonméteres nyomaték, 4 másodperc a 0−100, 310 a végsebesség. Euro 5-ös motorral, 305 g/km-es emisszióval és 13,1 literes fogyasztási adattal, amit nem volt módom ellenőrizni, de benyugtatózva biztos meg lehet csinálni.

Na de a hang... A hang! A hang!!! Ilyen egyszerűen sehol nincs, a Naprendszerben tutira, de az újonnan felfedezett bolygókon is kizárt. Szeretem én a gyorsulást meg a kanyart, de a mai közúti viszonyok között érdemes a hangban keresni az élvezetet, új autókkal élvezkedni azonban egyre nehezebb. A zajnormák olyan ikonikus hangokat öltek már meg, mint a Subaru bokszer-bubuja − a trend nyilván pozitív, csak hiányoznak a régi szép hangélmények.

De nem a Ferrarinál. Ez egy Euro 5-ös motor, mondják büszkén, de ez az Euro5-ös úgy üvölt, hogy megremegnek tőle a benzinkúti kirakatok. Persze az Euro csak annyit jelent, hogy megszabják az adott hengerűrtartalomhoz tartozó nitrogén-oxid-, hidrokarbon-, szén-monoxid- és szállópor-kibocsátást (PM) , a hangkibocsátási szabvány más tészta, amit az olaszok jó szokásuk szerint meg is ettek vacsorára. Alapjáraton nyilván semmi, egyenletes haladásnál is csend van, de terhelésen, gyorsulásra, vagy még álló helyben túráztatásra is olyan hangokat ad, mint semmi más.

A dupla kuplungos váltót nem hívják DSG-nek, de az elv ugyanaz, és itt 7 fokozat visz előre. Csikós kollégának nagyon tetszett, ahogy vált, én nem igazán éreztem a különbséget mondjuk egy Volkswagenben üzemelő DSG váltásaihoz képest. Elvégre ez is, az is azonnal megvan. Egyben viszont biztos hogy jobb ez a váltó: a Passatban próbált DSG idegesítően vontatottan találja meg egyesből a rükvercet és fordítva. Ebben még egy hagyományos automata is sokkal jobb. A California viszont − igaz, külön gombnyomásra − könnyen és gyorsan talál hátramenetbe és onnan vissza.

Új az F1-Trac névre hallgató menetbiztonsági elektronika is, aminek természetesen a világon semmi köze a Formula−1-hez, ahol tilos az ilyesmi. Viszont kétségtelenül jobban csengő márkanév, mint a Kovács János-Trac. Az autót is megfogja, bár csak egyenes padlógázokkal próbálkoztam, hiszen közúton nem tanácsos gyors autót tesztelni, főleg ha aláírtunk egy felelősségvállalási papírt.

A futómű Ferrari-szinten új, hiszen eddig ilyen autójuk egyáltalán nem volt. Elöl kettős keresztlengőkar fért el, hátul multilink. Érdekes, hogy alapban karbon-kerámia féktárcsák vannak rajta, amik eddig csak igen radikális sportautókon voltak szokásban. De ha azt vesszük, hogy a karbon-kerámia felára 10 ezer euró, az ötvenmilliós autóval kapcsolatban már azt is mondhatjuk, hogy csak tízezer euró. A Ferrari 599 GTB Fioranóban bemutatkozott elektromágneses szabályozású adaptív lengéscsillapítás viszont feláras. Az ötküllős alapkerekek 19 colosak, de az autó egyáltalán nem ráz a sportos gumikkal, mintha egyáltalán nem is lennének rugózatlan tömegei.

A súlyelosztás kedvéért transaxle-elrendezést alkalmaztak: a váltó közvetlenül a hátsó tengely előtt van, a differenciálművel egybeépítve, ami az orrközépmotor előnyeivel kiegészülve adja ki a 47-53 %-os súlyelosztást. 53% hátul. Szép. Az enyhén felívelő kacsasegg, az autót nagy tempónál az aszfalt irányába szippantó diffúzor, az első lökhárító spoilere és a széles gumik mind abba az irányba hatnak, hogy ne legyen jó a légellenállási együttható, de a 0,32 egész bravúros szám − a pályaorientáltabb Ferrariké minimum 10%-kal magasabb.

Belül, mármint az első üléseken elférünk. Mindez nem olyan egyszerű, amilyennek tűnik, mert például a Maserati Quattroporte is orrközépmotoros, és abban magas pilóták már nem fickándoztak valami felszabadultan. A hátsó két ülés nagyjából akkora, mint egy Porsche 911-esben − semekkora. Egy helyen és szempontból mondható kényelmesnek: Amerikában, adóbesorolásilag.

Az első ülések természetesen tökéletesek, ami látszik is, meg érezni is, bár 100 kiló fölötti pilótáknak kicsit szét kell majd ülni, hogy ne szorítson. A vázuk magnéziumötvözet, amin szintén fogtak pár kilót, a szépen varrt bőrön meg nyilván buktak. A beltéri dizájn egyébként ugyanúgy nem mozdít meg bennem semmit, mint a külseje. Ahogy Ferenc Jóska mondta, minden nagyon szép, minden nagyon jó, de nem tudok attól elalélni, hogy egy autóban manettinónak hívják a sport gombot, három állása van, és a kormányra tették.

Vagy hogy szintén a kormányon van az indítógomb, de hiába: előbb be kell dugni és elfordítani egy hagyományos slusszkulcsot. 50 milliós autóban ez már nagyon nem megható. A kardánalagúton van a rajtautomatika gombja (nem próbáltam), a hátramenet és a váltót kézi módból automatába kapcsoló gomb. Felette a szellőzés, ami nekem kicsit zavaros, de nem vagyok hajlandó ilyesmivel bíbelődni egy Ferrariban, csak majd a tartósteszten. Az érintőképernyős navigáció semmi különös, csak a felette lévő Ferrari feliratot oldhatták volna meg úgy, hogy nincs minden egyes betű láthatóan összekötve az F felső szárával. Aztán van még néhány kijelző, melyek közül csak a sebességet és a fordulatszámot nézegettem.

Egyszóval tökéletes. Ha az volt a cél, hogy legyen egy igazi, de mindennapos Ferrari, akkor megvan. Nem olyan látványos, mint egy Lambo, de minden irányban kilátni belőle, fordulékony, és a kupékabrió-mezőnyben praktikumban se ciki (a Peugeot 307 CC-nek például kisebb a csomagtartója). De eladni akkor is a hangja fogja.

Az aggszűz beavatása. Mármint az enyimé

Én talán még Ferrari-szüzebben mentem neki ennek a tesztnek, mint a Winkler, hiszen még Lamborghiniben sem ültem eddig, csak nyamvadt Porschékben, Maseratikban meg Aston-Martinokban. De Ferrarira jobban vágytam a Lambónál, örülök, hogy előbb jött.

Gyerekkorom óta, az első medzsóim és autós újságjaim kézbevételétől vágytam rá, hogy vezethessek bármit Maranellóból, tizenöt éve vagyok újságíró, azóta mindig arra gondoltam, na, talán most majd eljön az én napom. Talán nem nyomultam eléggé, meg a kilencvenes években nem is hemzsegtek felénk a Ferrarik, ezért csak most kaptam meg a lehetőséget. Annyit tudok, hogy ha valaki ennyi ideig vár valamire, az akkor is csalódás lesz, ha tökéletes az élmény. És egy olasz autó hogyan is lehetne tökéletes…

Hogy beszartam-e? Igen, de nem hirtelen, felszabadultan, hanem csak lassan, óvatosan. Ennek elsődleges oka volt, hogy még a tesztelés előtt alá kellett írnom egy papírt, hogy teljes vagyonommal felelek az ötvenmilliós autóért, a másodlagos, hogy egy Ferrarit nem vág azonnal hanyatt az ember, mint diszkós kurvát a speed parti után.

Tehát a teszt első fele számomra halk, álmélkodó eufóriában telt. A fejemben levő, kipipálandó autók listája mellett kicsekkeltem a bokszot, beállítottam az ülést (nekem szuper), a tükröket és a kormányt (fel-le, ki-be, méghozzá motoros), majd automatában battyogni kezdtem. Kényelmes, de mennyire! Nem vicc az a mágneses reszelékkel teli, állítható lengéscsillapító, meg a sok, könnyű futóműalkatrész – a California finomabban gurul komfort üzemmódban, mint sok elegáns limuzin. És nem zörög, nem nyöszörög, a bőrök illatoznak, az illesztések szépek, minden gomb, kar, tekerő jól elérhető billegés, hajladozás nélkül. Minőségi termék ez.

Kicsit zavart ugyan a szellőzőrostélyok körüli állítóperemek olcsó műanyagja, meg a műszerek sem vágtak gyomron a látványukkal, de kárpótolt a varrott bőr műszerfal, a jó fogású kormány, a nehéz, hideg alumínium váltófülek a kormány mögött. A Californiában pedig az a jó, hogy épp elég magasan ül benne az ember, hogy lássa a motorházfedél két szélén, a fényszóróktól induló, hosszú domborítást. Kétévesen is ilyennek képzeltem a látványt egy Ferrari kormánya mögül, a kép tehát passzentosan bekattant az előkészített helyre. Hogy boldog voltam-e? Mit szólna egy kéthetes all-inclusive-hoz Mauritiuson?

Aztán kiszivárogtunk a gödi Pólus Palace Hoteltől (ahol a fotók java része készült) a 2/A-ra, végre nyomtam egy padlót, mert addig csak a Winkler alatt hallottam megszólalni a négy kipufogót. Szentséges ég, ezt a huliganizmust… Nagyanyám az első gázfröccs után kihívta volna a házmestert, ha ilyet hall. Nem is volt nagy zokogás a temetésén, mondjuk, de ez nem ide tartozik.

Nem tudom, mennyi kenőpénzt osztottak szét Ferrariék az EU-ban, de el tudom képzelni a piros bőrdobozos Rolex Submarinereket, bennük az előre bekészített füldugókkal az ellenőrző bizottság számára… Alapjáraton lögybörög, majdnem pont úgy, mint egy tisztességes vényóc, nem nagyon hallani, hogy máshogy ékelték el a főtengelyt. De olyan simán pörög fel, mint egy Miele turmixgép az ipari 380 volton, az ember észre se veszi, és már hétezer-ötszázon táncol a fordulatszámmérő mutatója. Na ja, hiszen közben vagy hatszor elélvez.

A 430-asból származó közvetlen befecskendezésesnek egészen lent megvan a Corvette-es moraja, de utána kicsivel egész más nótára gyújt. Van benne repedtfazekas ralihang, bömbölő dinoszaurusz, fúvós szekció a Londoni Filharmonikusokból, legfelül pedig a gyilkos versenyautó-sívítást is megkapja a fülünk. Egészen, döbbenetesen, lenyűgözően, szájbaverten csodálatos. Soha ehhez foghatót nem hallottam, még Le Mans-ban sem, pedig ott voltak hangok .

Ha már elővettük a Corvette-et, ami szintén V8-as – hát ebből nem úgy jön az erő. A maranellói motor csak kétharmad akkora, viszont sokkal szofisztikáltabb. Lent is tol, hogyne, 1,7 tonna nem tétel 4,3 liternek. Középen jön a hűzannya, Ferrarit vezetek, majd valahol 5000-től az ember arcáról leolvad az amerikai milliomosok nyugdíjasok autójának szóló, fitymáló kifejezés, és rémülettel vegyes csodálkozás veszi át a helyét. Iszonyatosan megy odafent, lehet, hogy a Californiát nem pályára tervezték, de hogy ilyen menést közúton nem lehet kihasználni, az is biztos.

Pedig vezetni könnyű. Nem könnyű. Gyerekjáték. A kormány szinte túlszervósított, a fék lábujjal pöccinthető, a váltófelepni precízen kattan az ujjbegy nyomására, semmiféle, súlyos mázsákra utaló billegést, lötyögést nem érezni benne. Jó, masszív, tömör kisautó-érzet, barátságos, bizalomgerjesztő, csak a borzalmas erejű hang figyelmeztet folyamatosan – ötvenmillió, ötvenmillió…

Jön a kanyar az M0-ra, Bendéék Subaru Forester Turbója a nyomunkban, talán ha nyolcvannal lődörgünk, mert így még van egy kis lehetőség megnyomorgatni a gázt, anélkül, hogy a trafipax érdeklődését felkeltenénk. Itt a kanyar, kicsit lassítok előtte, kettőt visszarántom a váltót, zongorapedál mélyre megy. Tiszta vidámpark, a hullámvasút végigszaggat az íven, nem esik le, hiszen kerekeivel alulról, felülről, oldalról fogja a sínt. Csakhogy ez nem hullámvasút, hanem autó. Tapad, mint a Loctite, az ülések megtámasztanak oldalról, csak a belső szerveim lottyannak oldalra a gyorsulástól, szinte hallom a cuppanásukat.

Apropó, váltó, kormány – mindkettő mintaszerű. Előbbi DSG és a Getragtól származik, ami sokak szerint jobb ómen, mintha a ZF-től lenne: ilyen gyors, flottul kapcsoló szerkezetet még nem használtam, sem Audiban, sem VW-ben. Ötödikben autózok, épp csak rágondolok a harmadikra, nem is vagyok benne biztos, hogy megmozdult-e a kezem, és már visszább dobott két fokozatot. Felfelé ugyanilyen álomszerű a dolog, elképesztő. A kormány pedig – annak ellenére, hogy komfort fokozatban tényleg túlszervósítottnak tűnik – nem evilágian pontos. Apró fordításra azonnal mozdul a kocsi orra, gyorsan vett kanyarban szépen felkeményedik, országúton, egyenesben mégis nyoma sincs idegességnek. Mérnöki művészet ez, nem más.

Hogy több-e egy Ferrari, mint a hasonló autók? Nem tudom, a hangillúzió, a látvány, a feliratok, az egész, patetikus, áriás, belcantós olasz prezentáció alaposan megvezeti az ember ítélőképességét. De nekem egy grammnyi csalódást nem okozott, pedig az egekben voltak az elvárásaim. Ennyi talán elég is, kéne, mint állat.

Csikós Zsolt

Címkék:

A Totalcar címlapjáról ajánljuk

Megszületett a legszebb BMW?

Megszületett a legszebb BMW?
Nem akármilyen világpremier ez. Ilyen az, ha
a németek visszafogottsága találkozik az olasz formatervezők temperamentumával.

Itt az új holland sportautó

Az új csúcs sportautó-márka megérkezett. Hosszú fejlesztés után megmutatták végre a Sarthét.

Teszt MZ-vel csak király lehetsz

A banántankos tárcsafékes, Istenem, hány motoros álma volt! Használható az MZ a mai forgalomban?

Technika Mitől döglik a turbó?

Jéggolyók is okozhatnak turbóhalált, de általában
a kenés hiánya öli meg az érzékeny szerkezetet.
Mit tegyünk, hogy ez velünk ne történjen meg?

Robogóval is lehet tetű napod

Ez nagyon szarul kezdődik: Kőbajker elindult
a Mopedrallyra a Fossal.

Formula–1-es kiadás a Twingóhoz