Ha nem elég a Rolls-Royce…

Jó hír, hogy már túl van a krízisen. A gengszterek látóköréből kipottyant, lassan már a drogdílerekéből is. És annyira komplikált, hogy az agyonhasznált, agyontuningolt, szétlakott, Ál-AMG, ál-Brabus példányok kezdenek kikopni, remélhetőleg rövidesen el is tűnnek az utakról, mert lassan már csak a helyet foglalják.

A maradék egy része tehát a gyárit megközelítő állapotú, karbantartott példányokból áll, amelyek ha nem is tarthatók fenn olcsón, de közlekedni velük olyan, mintha a célállomás jönne el hozzánk, nem pedig nekünk kellene odautazni. És a forgalomban dagonyázó óriást már nem utálja a nép, viszont még mindig megadja a kilóinak és métereinek járó tiszteletet. A W140-es Mercedes beért, szinte már klasszikus.

Annyira még éppen új, és alapjaiban van annyira tartós, hogy egy nem túl sokat futott darab valameddig még talán megadja gazdájának a stresszmentes, nagy sebességű haladás érzését. Persze csak jót szabad venni, igazolt kilométerrel, majd fanatikus elhivatottsággal meg kell adni neki, amit kér. Ellenkező esetben egy-két év leforgása alatt csúnya romhalmaz, vele együtt pedig óriási bukta közepén találja magát az ember.

Ez volt talán az utolsó S-osztályos Mercedes, amelyhez még nem illett hozzáméregetni holmi BMW-ket, Audikat, Lexusokat. Az európai forgalomban eleve akkora, mint szumós a karatésok öltözőjében, de tizenöt évvel ezelőtt még Amerikában sem veszett el az utolsó detroiti óriáscirkálók sűrűjében. Ma, a SUV-ok korában már nem annyira óriási, de azért ha nekiindulunk a W140-essel, lepattan róla a forgalom, megnyílik előtte a sáv, kicsit talán a tér is meggörbül, épp csak hogy a vezető érezze a felsőbbrendűséget. Efféle nyugalomban utazhattak régen az indiai maharadzsák, akiknek az anyagi és rangbeli biztonság mellé még a dombtetőn állás perspektívája is hozzájárult a személyes jólét fokozásához. Mint ma a W140 tulajdonosának.

A tesztben szereplő autó százezer kilométerrel, közvetlenül az első orvos tulajtól, közvetítő bezavarása nélkül került a mostani, második gazdához. Csereklyei Dániel a legkevesebbet futott, a létező legjobb állapotú autót kereste családi használatra a mobile.de-n, ezt a példányt sokheti netezés után találta. Legeslegutolsó széria, 1998 végén gyártották, az orvos azért rendelte meg sebtében, mert meglátta az újat, amelyik kisebb lett. „Engem nem érdekel a többi autós, egyáltalán nem izgat, mennyire píszí a kocsim, nekem a legnagyobb, legbiztonságosabb kocsi kell!” – felkiáltással vette át az S300 D kulcsait a szalonban akkor, amikor a szomszéd beállóban már a W220-as, új S-osztályt adták át az első tulajoknak.

2006 augusztusában egy nem egészen nyolcéves W140 nem volt olcsó Németországban sem, de a szalonúj állapotot a világ minden pontján meg kell fizetni. Azóta volt vele menve, ahogy Karesz barátom mondaná, most 190 ezren áll az óra, de igazi kopást még mindig nehéz rajta felfedezni, a középső könyöklőn indult csak meg az erózió.

Dánielnek jobban fekszenek a régebbi Mercedesek, ezért az autót menet közben visszaöregítette: most az első szériából származó W140-ek 16 colos „Gullydeckel” (csatornafedél) felnijei, narancssárga első indexei, színes hátsó burái vannak rajta. A korai Bálnákon nem volt még oldalindex, az 1994-es modellfrissítés után viszont rögtön fehéreket tettek fel (ezen az autón is ilyenek voltak). Ám egy fehér elem nem ment volna a sok narancssárgához, a lyuk viszont ott volt. A tulajdonos ezért a W124-es formára azonos oldalindexeit szerelte be. Ne aggódjanak, rombolás nem történt, az eredeti cuccok közül minden megvan, az autó körülbelül egyórányi munkával bármikor visszaalakítható utolsó szériássá.

A szerkezetet érintő fészliftes tételeket nehezebb lett volna átalakítani, ezért ebben a kocsiban már nem a régi fajta, rükvercbe kapcsoláskor kiugró kis krómozott botok jelzik az autó végét, hanem tolatóradar pittyeg, ha közeleg az akadály. De archaikus elem akad bőven. Például a navigációs, CD-táras Becker, amelynek rádiófrekvencia-kijelzője lebillenve kazettanyílást tár fel. Egy jó Dolby B-s INXS, valaki? És ez egyike az utolsó golyópályás kormányműves Mercedeseknek – a W220-ban már fogasléces a szerkezet.

Viszont tettek már bele menetstabilizálót (ESP), a távolságot sárga és piros LED-ekkel, valamint csipogással is jelző első-hátsó parkolóradart, Brake Assistet (vészfékezés-segítő), változó rásegítésű kormányszervót, esőérzékelőt – csupa olyan tételt, amin mostanában is hüledezni illik – igaz, néhány kategóriával lejjebb.

És persze megtaláljuk benne az összes W140-jellemzőt, a zaj- és hőszigetelés fokozása érdekében kétrétegű ablakokat, az ajtón lévő, piktogram formájú ülésmozgató kapcsolókat, a csomagtérnyitó gomb megnyomására kiugró, krómozott fedélemelő fület, a hátsó utasok számára a tetőből kihajtható, megvilágított piperetükröket, a távirányítással ledönthető hátsó fejtámlákat és a gombfordításra behajtható tükröket – utóbbi talán a W140-es legcélszerűbb extrája.

Hiányzik viszont belőle a motoros ajtóbehúzó, a hátsó klímaszabályozás, az ülésmemória – mindent azért egy német orvos sem engedhetett meg magának. Légrugót ne is keressünk, azt a Bálnában még csak be akarta vezetni a Mercedes, de végül csak a W220-as utódban jelent meg. Motoros hátsó ülésállítás pedig csak a hosszú, L kivitelekbe volt rendelhető, ám dízelből nem létezett nyújtott változat.

Egyébként meg olyan ez a túlméretes acéltemető, hogy atomvillanáskor inkább egy ilyenben csücsülnék, mint a Gellérthegy belsejében kialakított kormányzati óvóhelyen. A minőségérzet brutális, az übermenschség minden elképzelhető léptéken túlmutat. Jöhet szembe kamion, lehet világvége, akár óriásmeteor is becsapódhat drága golyóbisunkba – a W140 volt, van, lesz, az idők végzetéig. Legalábbis ezt érezzük benne. Hogy mi a valóság, arra majd később rátérek.

Már nagyon vennék? Akkor hallgassák meg, mit mond a szerelő! Lapozzanak.