Sok kisebb vérszomjas szabadcsapat mellett három igazán félelmetes, hatalmas, könyörtelen hadsereget ismerünk az autóbuzéria világában. Ők a BMW-sek, a hondások és az alfások. Minden újságíró kezében megremeg a penna, ha olyasmit készül leírni, hogy „a vezetés élménye ennél több kellene hogy legyen” , hogy „a műszeregység burkolata rettentő gagyi műanyag” , esetleg hogy: „nekem a Mito nem tetszik”. Ilyenkor aztán megindul a levelek árja, édesanyák kezdenek heves csuklásba, egész klubok kiáltanak ki új közellenséget.

Kinek tetszik, kinek nem

Na mindegy, jöjjön, aminek jönnie kell, betolom a fejem a nyaktilóba: nekem a Mito nem tetszik. És Fecó, az asztalos, aki ablakokat készített és épített be nálunk, ezzel nyitott, amikor először meglátta a kocsit: hát ez meg hogy néz már ki? Tapasztalataim szerint az olyasfélék, mint Fecó és én, a népesség 20-30 százalékát képezzük: az emberek 70-80 százalékának igenis tetszik az új kis Alfa.

Én úgy látom, ez a duci, kissé púpos emberke azt vizslatja gúvadó szemeivel, mibe is lépett bele. Winkler szerint pedig úgy néz, mint az utcai harcos, akit épp lefognak, hogy meg ne üsse azt, aki beszólt a nőjének. Viszont akár butuska kancsalítást, akár őrült, véreres dühöt látunk az arcába, van pár objektíve elismerésre méltó részlete.

Például a színe. Nagyon örültem, hogy nem pirosban kaptuk: jól áll neki az is, de egy piros olasz autó mindig közhelyes. Ez a bársonyos csontfehér viszont érdekes, izgalmas, szép. A csáprágós frontspoiler is nagyszerű dolog, meg a bura nélküli hátsó körlámpa is. És azok a csodás felnik! És olyan jól egybe’ van az egész autó, tömör, masszív benyomást kelt, nem látszik rajta, hogy úgy fogatták össze pici alkatrészekből.

És odabe’?

Belül sokkal kevésbé formabontó a Mito. Vannak szép kerek légbeömlői, jó fogású háromküllős kormánya, ahogy ez el is várható egy Alfától. Tesztautónkban lakkozott műanyag betétekkel díszítették a kormányt és a középkonzolt – és mennyivel jobb ez, mint egy hideg fémbetét vagy a szánalmas műkevlár, műkarbon! Viszont a váltógomb és a DNA-kapcsoló – erre később kitérek bővebben – gyűrt alufóliaszerű borítása elég gagyi, szövetkezve a Stilóból származó praktikus, de ötlettelen klímakonzollal már csaknem agyonvágja az egyébként hangulatos, izgalmas, nívós összképet.

Hátul el lehet férni valamelyest, volt, hogy három felnőtt kúszott be a szűk nyílásokon egymás mellé. Panaszkodtak, persze, de sokkal kevésbé, mint a külméreteket ismerve előre gondoltam volna. A csomagtartó pedig egyenesen elképesztően hatalmas: rövid ugyan, de nagyon mély; 270 liter. (Érdemes szöges botot állítani valamelyik sarokba: ha leesik valami a gödör aljára, könnyebben fel lehet szedni.) A sokkal kevésbé funkcionális forma dacára a Mito puttonya csak öt literrel kisebb, mint az alapjául szolgáló Grande Punto raktere.

Keveset pakoltam a Mitóba, még kevesebbet ültem benne hátul de a bal egyben is akadtak gondjaim. Az ülés kényelmes, minden kézre áll és logikusan működik, de egyáltalán nem lehet kilátni hátra. Meg előre se nagyon. Az oszlopok is sokat kitakarnak, és a belső tükör is nagyon nyomasztja az intim szférámat. A középkonzol rettenetesen nyomta a térdem. De ez a pár kis kényelmetlenség eltörpül az akusztikai kínzás mellett, amiben akkor részesülünk, ha megnyomjuk a kis Windows-logót a bal kormányküllőn.

Ilyenkor ugyanis a sírból megszólal egy rég halott asszony. Földöntúli, alig hallható hangján motyog valamit. Ha Bluetooth-kapcsolatot akarunk létrehozni a telefon és az autó között, legjobb, ha nem is kísérletezünk megegyezni az érthetetlen és a beszédet is nehezen értő elhunyttal, hanem felkeresünk egy médiumot. Vagy kihagyjuk a beszédfelismerő rendszert a játékból, és csak a kormány gombjaira támaszkodunk. A cikk megjelenése után ugyanis felhívtak az Alfától, és elmondták: olyat is lehet, nem muszáj szóba állni a női basszussal.

Hú, de megy!

Még el se indulunk, kezdődik a show: ajtócsukás után a két kerek műszer közti kijelzőn megérkezik egy stilizált Mito. (Leállítás után pedig elegánsan elhúz ugyanez a piros vonalrajz.) Ha elfordítjuk a jópofa, piros intarziás bicskatollú kulcsot a gyújtáskapcsolóban, sportmotorosan csapnak egy tiszteletkört a mutatók, és felduruzsol a kicsi, de erős.

Az Alfában 155 lóerős névleges teljesítményt kapartak ki az 1,4 literes turbómotorból. Megy is, mint a veszedelem, 180-ról még határozottan, erőteljesen gyorsítana, ha szabadna ennyivel menni. És milyen rugalmas! Sosem akart lefulladni indulásnál, városban is sokszor tudtam használni az ötödik-hatodik fokozatot. Érdekes, hogy nem forog sokat a motor, alig hatezer fölött már tilt is az elektronika.

Ennek fényében pedig az is érdekes, hogy milyen rövid a váltó. Ha hatodikban, 140 körül nem forogna négyezret a motor, biztos sokkal takarékosabb lehetne az Alfa. Így viszont vegyes, de inkább országúti – igaz, kifejezetten tempós országúti használatban kilenc, kilenc és fél liter benzin csurgott le száz kilométerenként a csepp kis motor torkán.

Manapság a gének, és úgy egyáltalán, az egész DNS trendi. Minden autó bevezető kampánya hemzseg a DNS-ektől: van DNS-e a luxusnak, a sportosságnak, meg minden márkának. DNA sells, ahogy az angol mondja. A Mitónak az Alfa márka DNS-e mellé jutott még egy saját DNS. Ami angolul ugye DNA. A váltókar előtti kapcsolóval választhatunk D, azaz Dynamic, N, azaz Normál és A, azaz – erőltetett megoldás, de kellett, hogy kijöjjön az A betű – All weather, Bármilyen időjárási viszonyok között. Dynamicban a motor 30 Nm-rel többet tud, a gázpedál sokkal érzékenyebbé válik. All weatherben finomabb a motorvezérlés, meg ne csússzon az a kerék. Normálban meg olyan normális az autó.