Szeszcsempész szöcske

Használtteszt: Chrysler Prowler - 2002

2006. május 31., szerda 08:35

Amikor először megláttam, egy autókereskedésben azt hittem, valami vicc. Ilyen nem lehet. Vagyis lehetett, de sokkal régebben, valamikor az autógyártás hajnalán. Vagy mégsem, mert a hátulja meg az amerikai szesztilalom idejében divatos autófart juttatja eszembe. Szóval, nem tudtam hova tenni, csak abban voltam biztos, hogy ez valami amerikai őrület, és kölcsön kell kérnem egy körre.

Honnan jön a Prowler?

A hotrod volt az amerikai autós kultúra középpontja a második világháború végétől a muscle car korszakig, a hatvanas évek közepéig. A háborúból hazatérő fiatal férfiakat kifogástalan karosszériájú, de nagyrészt használhatatlan motorú-váltójú autók tömege várta. A klasszikus hotrod egy harmincas évekbeli kupé vázából indul (például egy 1932-es Ford B-modell kupéból, ami Deuce Coupe néven vált legendássá), amiről először is repül minden felesleges (motorháztető, szélvédő, tető, sárhányók, és így tovább), majd belekerül egy kompakt V8-as, amiket az 50-es évek elején kezdtek el nagy számban gyártani. A hotrodozás ellenkultúra volt Dél-Kaliforniából; a hotrod a zajos, lázadó, nonkonform fiatalság szimbólumává vált.

A Plymouth Prowler (prowler="portyázó") ebből a kultúrából merít vödörszámra, de persze hibát hibára halmoz. A hotrod önkifejezés, egyedi tárgy, így aztán per definitionem gyanús, ha készen vesszük egy nagyvállalattól. A hotrodban V8-as van, a Prowler orra viszont annyira szűkre sikerült, hogy a Chrysler 3,5-literes V6-osa volt a legnagyobb motor, ami befért. Ráadásul csak automata váltóval lehetett kapni. 1997 és 2002 között gyártották, különösebben nem volt sikeres.

1999-ben a Plymouth bemutatta a Howler tanulmányautót, ami a Prowler legtöbb hibáját kijavította. Az orron tágítottak annyit, hogy elférjen egy V8-as, a négysebességes automata váltót ötsebességes kézi váltotta le, és az autó használható méretű csomagtartót kapott. Sorozatgyártásba sohasem került.

Utánanéztem, és szánom-bánom tudatlanságom. Eddig azt sem tudtam, hogy a világon van a Chrysler (vagy Plymouth) Prowler. Pedig markáns külseje miatt igen kemény kultusza van... Persze a nagy vízen túl. A mi környékünkön annyira ritka, hogy aki meglátja, gondolkodás nélkül betérdel.

Az első pillantás után két hétig törtem a fejem, hogy mi a rossebre hasonlít az orra, végül a fotózásnál jöttem rá. Alien! Vagy a nyolcadik utas. Tudják, aki a halál. Szóval ő az, autós inkarnációban. Mélyre húzott orr, szinte vicsorgó hűtőrács, emelkedő fejbúb, és persze a szemek. Mintha épp most nézne szembe Ripley hadnagy (magyar hangja Sigourney Weaver) puskájával.

H. R. Giger és az alien

A svácji Hans R. Giger a posztindusztriális mechano-szexuális fétisfestészet kiemelkedő alakja. Képein jellemzően emberi genitáliákat ábrázol különféle gépekkel összefonódva. 1975-ös Necronom V című festménye ihlette az Alien-filmeket. Az első rész klasszikus túlélőhorrorját amerikai módra még több szörny és még több fegyver követte a Bolygó neve: Halálban , majd a harmadik , befejezőnek szánt rész általános megdöbbenésre nem infernális alienmészárlás lett, hanem egy magányos alien és egy börtönkolónia reménytelen küzdelmét bemutató kamaradarab, az akkor még ismeretlen David Fincher (Hetedik, Harcosok klubja) rendezésében. Később Jean-Pierre Jeunet (Elveszett gyermekek városa, Amélie csodálatos élete) rendezett még egy önparódiába hajló negyedik részt , majd elment az egész széria a videojátékok felé .

Giger idegene a horrorkultúra egyik legtökéletesebb teremtménye. Ki ne borzadna el egy szuperorganizmusként működő, az egyedek életét értéktelennek tartó, ráadásul iszonyú parazita életciklussal működő szörnytársadalomtól? Az alien számos ponton utal az életünket körülvevő ízeltlábúak világra, pókok, rovarok és skorpiók alkatrészeit fedezhetjük fel testén. Az alien emellett csöpög a szexualitástól is: ha megnézünk néhány Giger-festményt, péniszeken, vaginákon és ánuszokon kívül csak gépeket találunk.

Ha Svájcban járnak, ne hagyják ki az Alien-filmek stílusában berendezett Giger-bárokat!

Ennél jobban viszont ne merüljünk bele, van még látnivaló rajta más is. A Forma–1-ből csórt első futómű teljesen szabaddá teszi a kerekeket, amik a sárvédőjükkel együtt fordulnak. Nem mindennapi. Aztán meg a brutális iramban emelkedő övvonal hátulra már akkora, hogy azt hihetnénk, hatalmas csomagtartót rejt a far. Pedig korántsem, de erről később.

Szóval a padlótól az égig tart az oldala, elöl 17, hátul 20”-os felnik (295/45), és a hasmagasság mégis teljesen egyenes. A ragasztott alap-aluminiumváz végig fut hosszában – az első lengőkarok is aluból vannak –, és az autó úgy áll vízszintesen, hogy közben minden eleme becsapja a szemünket, és azt mutatja: emelkedik. Meg persze közben szélesedik. De nem is értem, mit értekezek itt a megjelenéséről, amikor mindenki láthatja a képeken.

Nem a duma a lényeg, hanem a kisugárzás. Ami miatt odajönnek a csajok, és megkérdezik, lefényképezhetik-e. Vagy amiért átintegetnek a piros lámpánál vagy a buszmegállóból. Vezettem már több kabriót, és egyértelműen ez a legcsajozósabb. Annyira karizmatikus és egyedi, hogy minden tekintetet odavonz, de ez is a hot-rod lét alapeleme.

Meg persze az erős motor. Ebben 3,5 literes V6 van, ami itt sok, odaát meg még small blocknak is kevés. Állítólag ez is lett aztán a veszte: amiatt nem vették sokan, mert gyengus a motorja. De ennél nagyobb sajnos nem fér el az egyre szűkülő motortérben. Látom is a szitkozódó szerelőket, bármi legyen is a feladat, akár csak egy olajcsere. Hangyányi hely sincs a motor körül, az is egyre csak fogy. Legelöl, az Alien orrában kapott helyet az aksi, és egyáltalán nem hiszem, hogy a súlyelosztás miatt.

Egyszerűen nem volt máshol hely. A motortér, ugye, olyan, amilyen, a csomagtartó minden idők legkisebbje. Az égvilágon semmi sem fér bele, csak a vászontető összehajtogatva, az is csak kényszerből. Mert valahol kell lennie, ha lenyitjuk. Bár a csomagtértetőn belül, középtájt van egy kis homorítás, hogy egy hátizsákot azért ne nyomjon össze, de tényleg ez minden. A pótkerék felejtős. Mindez azért, mert a váltó hátul van, ahogy az a rendes Alfáknál már bevált. Ő veszi hát el a helyet a sok fontos dologtól... bár egyáltalán nem jut eszembe semmi, amit egy ilyen autóban fontos lehet szállítani. Tehát mégiscsak jól van ez így, hogy a csomagtartót feláldozták a váltó érdekében.

Ezek után elképzelhető, hogy az utastér mennyire fapados. Amolyan igazi amerikaiul igénytelen. Persze vannak igényes amerikai autók is, de ez nem az. Borzasztó anyagú a műszerfal fekete része, a műszerek körüli színre fújt betéthez hozzáérni is fájdalmas. A látvány itt is ütős, de itt már a kezünk is dolgozik, és abból nem olyan ingerek jönnek, amilyeneket a szemünket értek után sejtenénk.

Az utolsó Plymouth

A Plymouth márkát 1928-ben hozta létre Walter P. Chrysler, hogy ezen a néven árulja az olcsó autóit (szemben a saját utónevén forgalmazott prémium Chryslerekkel és a macsó, sportos Dodge-okkal). A Chrysler és a Daimler-Benz 1998-as egyesülése után a Plymouth névvel senki sem tudott mit kezdeni, három évvel később csendben ki is múlt. A Prowler volt az utolsó Plymouth, Európába Chryslerként jutott át. És bár ma már nem gyártják, angol kiejtésünk ellenőrzésére remek tesztfeladat, tele van nehéz hangokkal. Kattintson ide (5 kB, WAV) és gyakoroljon.

Kényelmetlenül fészkelődök a bőrfotelben, még az automata váltó karja sem esik kézre. A kormányt fogva bal kezem mellett sem sok hely maradt, mivel a hátrafelé szélesedő tér itt még elég keskeny. Csoda, hogy az ülések háttámláinál már annyira széles, hogy legalább a két utas válla elfér egymás mellett. Bár ez a háttámlarész már az autó végénél van. Minden a helyén a szokásos amerikai hificuccban. Sőt joysticckel állítható a hangkép fókuszpontja. A világításkapcsolót a VW Bogárból nyúlták. Ki kell húzni egy gombot. Nem benyomni, nem elbillenteni, hanem kihúzni. Két lépcsőben: helyzetjelző, tompított. Vajon ki merné ezt megtenni egy ilyen autóban? Hát bárki, aki a külsővel már elérte, amit akart. A beltér és a vezetési élmény sokadrangú.

Mert igazából menni vele is inkább rém-, mint leányálom. Pedig a bőrkötés adott. Hiába a motortérben rejlő merevítés; bár az is olyan mintha hurkapálcából lenne; hiába a masszív aluváz, menet közben annyira ingatag, reszketős minden, hogy nem is értem, mi tartja az úton. Ja de, megvan: az alacsony súlypont. Ha lenyitjuk a tetőt, a menetszél elviszi a napszemüvegünket, a baseballsapkánkat, és ha még gyorsabban megyünk, talán teljesen le is vetkőztet. Mondom én, a legtutibb csajozós verda.

Szóval a sebességgel csínján kell bánni. Ahogy emelkedik, úgy válik az autó egyre érzékenyebbé az úthibákra, mi meg a tornádóközeli légkörre. Márpedig emelkedik, ezt garantálom. Annyira szépen szól a V6 a dupla csövű kipufogókon át, és akkorát rúg a hátunkba váltáskor, hogy tovább tapossuk a pedált, és várjuk, hogy mikor a mormogás erőteljes üvöltéssé alakul, akkor rúgja már a következőt, és kezdje elölről a mormogást.

Chrysler Prowler - 2002

Minden érzékszervünkre egyszerre hat, miközben istennek érezzük magunkat amiért mindenki minket bámul, pedig nem nyertünk se valóságshow-t, se énekversenyt. Kiélvezni ezt a helyzetet úgyis csak lassú tempónál lehet, így minden meg van bocsátva. Ha nem kerülne nálunk használtan az amerikai új ár duplájába, még kéne is. Így azonban csak távolról szemlélem, és irigykedem a bent ülőket érő irigy pillantásokra. Hot Rod Forever.

A Totalcar címlapjáról ajánljuk

Kesjár Csaba idén lenne 50 éves

Kesjár Csaba idén lenne 50 éves
Legtöbben máig meg vagyunk győződve arról, hogy ő lehetett volna az első magyar Forma-1-es pilóta, mások szerint nem.

Belsőség Ausztrál öregfiúk extravaganza

Itt a jólét és a Kánaán, tudjuk, tudjuk, de azért hadd irigyeljük egy kicsit az ausztrálokat.

Szétrobbant blokk, szétrobbant remények?

Miért hal ki a Maybach?

A Mercedes többet vesztett minden egyes luxusautón, mint amennyit elkérhetett értük.

Hyundai i40cw Sok szerencsét! Külföldön

Talán nincs is jobb példa arra, mennyire marginális, kicsi piac a miénk, mint a Hyundai i40cw. Már az árát is úgy lőtték be, hogy biztosan ne veszítsenek rajta. Ezzel meg is ásták a sírját idehaza.