Ringatózó, billegős hajót vártam, szerény motorerővel, nagy zajjal, precíz kormányváltóval. Ennyit a sztereotípiákról, a Taunus 17m ugyanis teljesen más, mint amilyennek az ember gondolná. Először is nem ringatózik, sőt, elég keményen gurul. A motorja már kis fordulaton is meglehetősen simán jár, ami nem meglepő, ha tudjuk, hogy benne kiegyensúlyozó-tengely csapja agyon a konstrukció jellegéből adódó vibrációk legkellemetlenebbik hányadát. És kihúzatva meglepően erős, mi több, a gázpedál felelőtlen használatát a kocsi szárnyalást súroló dinamizmussal hálálja meg. De ehhez nagyon kell taposni azért.
110-ig minimális a zaj, kellemesen lehet beszélgetni a feláras ütközőbabákról, keresni a kapcsolódó témákat, például hogy Ursula Andressé, avagy Raquel Welché nagyobb-e. Utána a szél megtalálja a réseket, feszegetni kezdi az ajtókeretet, és a mutató százhatvanas állása mellett már üvöltve is nehezen folytatható a diskurzus. Ezt nem próbáltuk a rövid tesztvezetés során, jórészt maradtunk a szociálisan érzékenyebb hatvanas-nyolcvanas tempó környékén. Ami pont biztonságos.
Ennél a sebességnél még csupán szórakozás a kormány holtjátékával való bíbelődés, de forszírozott városi szlalomban már kifejezetten izzasztó sporttá válik. Hiába, a globoidcsigás kormánymű gyűlöli a kopást, pont ennek a Taunusnak pedig talán ez a leggyengébb foltja. Meg hát a váltó, ami precizitásban messze maga mögé utasítja ugyan a tipikus Wartburgot – ami sportteljesítménynek még szerény –, de a nyomába sem ér egy jól karbantartott Renault R16-osénak, hogy az általam vezetett gengszterváltósoknál maradjunk.
Pedig a találomra működő volán minden gáncsvetésén keresztül is érezhető, hogy a futómű ott van a topon, a fordosok jól érezték ezt a dolgot a MacPhersonnal, a merev híddal pedig semmi baj. És a fékek is kiválóak, kis nyomásra nagy lassulás a válasz, ami annál is figyelemreméltóbb, mert pár nappal a teszt után fel kellett újítani a hátsó munkahengereket, mert ömlött belőlük a nyál.
A hatalmas ülések egyébként hatalmas kényelmet is nyújtanak, bár oldaltartásról egy hatvanas évekbeli családi limuzin esetében nem érdemes topikot nyitni. Minden irányban óriási a hely, az ember piciny morzsának érzi magát a sok, felesleges, kihasználatlan köbméterben. Hátulra egyszerű támlabillentés és meglehetős boa constrictori tekergés útján jutunk be, ám az erőlködésben meghúzódott humán izomszerkezet ajándéka a csodás tespedés az epedákon. Esküszöm, ekkora hely a kifejezetten nagynak tartott állólámpás Mercedesben sincs hátul.
Tíz liter, ennyit eszik százon, hét-hétfelet országúton, 110-nél, nem hinném, hogy ez bárkinek sok lenne. Borsi Miklós, a tulajdonos 2002 decemberében vizsgáztatta először az autót, azóta 5500 kilométert tett meg vele. A kocsiban öccsével együtt tulajdonosok, és gyerekkoruk óta mindketten tudták, hogy egyszer lesz egy ilyenjük.
"Hajdúdorogon egyetlen nyugati autó volt a hetvenes években, egy pont ilyen Ford Taunus. Tulajdonosa, dr. Hamar Kázmér ott parkolt vele a főutcán, iskolából jövet-menet mindig megnéztük, álmodoztunk róla. Hamar fiai néha el is tolták titokban a ház elől, hogy az öreg meg ne hallja, amikor beindítják, és elkötötték autózni. Id. Hamar sajnos már nem él, de az emlékére a mi autónkat Kázmérra kereszteltük" – íme a motiváció.
Ezt a kocsit Cinkotán vették a második tulajdonostól, valamikor 1998-1999 táján, viszonylag olcsón, 42 ezer forintért. Annál az illetőnél kétéves korától kezdve szolgált a Taunus. Amikor a rendszerváltás után kicsivel vett egy Golfot, a Fordot beállította a fészerbe, ami rövidnek bizonyult. Éveken át kilógott a fara az esőbe, a csomagtérfedél széle teljesen szétrohadt. Nemcsak ezt, de a külső és belső küszöböket, az első sárvédőket, az első tornyokat, a hátsó doblemezeket lakatolni kellett, és az egyik ajtót is újralemezelték.
A 183 ezret futott motorban a leltár egy szétkopott főtengelyt és egy törött dugattyút eredményezett, tehát jött egy kis generál fúrás nélkül, csupán új gyűrűkkel, főtengellyel. A váltóban szimmeringeket kellett cserélni, a kardán csak festésre szorult, a diffibe új olaj ment.
És a látványos új tételek listája: kilincsek, fényszóró-betétek, fényszóró-üvegek, első lökhárító, macskaszemek, kárpitozás. Utóbbinál Borsiék eltértek az eredeti, világoskék/sötétkék műbőrtől, mert az izzaszt, lett helyette ez a nem túl korhűtlen, szürke plüss, ami viszont kényelmes. Minden egyéb horganyozva, takarítva, festve, kiegyengetve, nézzék meg a képeket, a kocsi szinte új.
A legnagyobb probléma a gumialkatrészekkel volt, és van ma is. Ami még ma is eredeti a kocsin – szélvédőgumik, ablakgumik – az tökéletes. Ami 2000-2001-ben került fel újként, azonban mára mind szétporladt, nemcsak a fékkarmantyúk, de még az ajtókéderek is. És nincs helyettük gyári eredeti, marad az újabb rossz garnitúra vétele. Horror volt a fűtéscsap is, ami az ilyen korú Taunusoknál állítólag mind ereszt. Miklós szétszedte, napokig polírozta, reszelte, állítgatta, mire most tökéletesen működik.
És a kipufogó is okozott egy kis galibát: új rendszer került fel, de a cső vége csúnyán túllógott a kocsi farán. Nosza levágták. Ekkortól menet közben iszonyatos bűz lett az utastérben, rá kellett tenni egy toldalékot. Most is ott fénylik, nem túl szép, nem is korhű, de legalább használhatóvá teszi a Taunust.
A P5-ös így már elég sok pénzbe lett. "Mennyibe?" – hívtam fel Mikit a cikk befejezésekor, mert ezt a pontot elfelejtettük tisztázni a tesztelés után. "Sokba. Nagyon sokba, nem írtam fel mennyibe. Kétmillióba biztos, de lehet, hogy még jóval többe. De biztosan kétszer annyiba került, mint amennyit megér. Nem baj, attól még szeretjük." Ott a pont.
Mielőtt bármilyen használt autót megvenne, kérdezze le kártörténetét a Totalcar kártörténeti adatbázisban.
