Az egész história akkor kezdődött, mikor felhívott a szlovák youngtimer klub elnöke, hogy talált valami érdekeset, vegyem fel a kapcsolatot a tulajjal, majd ő elmondja, miről van szó.
Nem fűztem vérmes reményeket a telefonos beszélgetéshez, nagyjából tisztában vagyok az itteni (értsd szlovák) „nem gány” youngtimer- felhozatallal, gondoltam, nem lep meg semmi.
De, meglepett.
Mikor kiderült, hogy pár óra erejéig körbenyálazhatok egy GAZ 14 Csajkát, azonnal eszembe jutott elvetemült barátom, prokee, aki természetesen nem volt rest és a szocialista autóipar eme masztodontja kedvéért gondolkodás nélkül autózott 200 kilométert ide, Pozsonyba és vissza. Ez ám az elhivatottság.
A vizuális flashre, amivel egy 6114x2020x1525 milliméteres, 2600 kilós fekete szovjet acéltégla a retinába mar, nem lehet felkészülni. Óriási, baltaarcú dög. Isteni. Olyan mennyiségű krómmal, amennyivel civilizációkat lehetne eltüntetni a Föld színéről.
Valaha Gustav Husákot, a Csehszlovák Szocialista Köztársaság utolsó elnökét furikázta, majd a belügyminisztérium garázsában pihent, míg jelenlegi tulajdonosa onnan meg nem vásárolta.
BM-es autókhoz itt nem jár semmilyen okmány. Az átkosban nem volt szükségük műszaki vizsgára, sem nyilvántartásba vételre, egyszerűen semmire. Hivatalosan nem is voltak itt, nyomuk sincs. Ja, miért a királyi többes? Mert három darab volt belőle anno az országban. Egy a Pozsonyi Közlekedési Múzeumban van kiállítva, a másik Prága utcáin furikázza az ifjú házasokat, ez pedig itt maradt árván, anyakönyv nélkül.
Végül használt importként jelentették be, helyezték forgalomba, gondolom kellett egy kis ügyeskedés, de a részletekről a tulajdonos bölcsen hallgatott. Ha lúd, legyen kövér alapon hivatalosan hét személyt szállíthat.
Az 1985-ös évjáratú pártlimuzin minden alkatrésze eredeti, a 46 602 kilométer nem hagyott sok nyomot rajta, az idő múlása azonban helyenként megcsócsálta. Egy május elseji, balul sikerült tolatás emlékeit hordozza magán a jobb oldali B-oszlop, ekkor a lelkesen integető Husák elvtársra nem akarták rázárni az ajtót, így tolatás közben magára borított egy kolbászsütőt, az ajtó visszacsapott, kicsit behorpasztva az oszlopot. Ezt, és még rengeteg érdekes történetet az autó akkori sofőrje mesélte, aki jelenleg a portásfülke korlátlan ura a belügyminisztérium cseppet sem barátságos épületében.
Kanyar vissza.
Az egész autón érezni, hogy a szovjet mérnököknek bizony főhetett a fejük rendesen, mit, honnan szedjenek össze. Hibás döntéseket hozni akkoriban nem volt divat, a gorkij-kaizenhez elég volt egy szibériai gulág poszter a falon. Így aztán minden kicsit elnagyolt, robusztus, túlméretezett, szinte nincs az autónak olyan alkatrésze, ami nem alkalmas az emberölésre. Szemfüles testőrök még talán a borzalmas egyen-orosz visszapillantó tükrökkel is tudtak tömeget oszlatni. Maguk a részegységek is lefedik az akkori beszállító-választék jókora hányadát.
Az 5529 köbcentiméteres V8 a monda szerint teherautókban is szolgált, alacsony, 8,5-ös kompressziójának jóvoltából bármilyen benzinre elmegy, igaz, nyeli is rendesen. A tulajdonos állítása szerint vegyes üzemben 30–37 litert is fogyaszt a két darab óriási négytorkú K114-es karburátor, amelyeknél nagyobbakkal még személyautókban nem találkoztunk, viszont hozzátette, hogy minden bizonnyal nincsenek jól beállítva. (Csikós kolléga tudja is, milyen „licenc”). (Mj.: asszem Rochester. Csikós kolléga)
Azonban nem is kell sokat keresgélni, hogy a motortérben megtaláljuk a Castrol vagy a Lockheed feliratot, a manapság iparinak nevezett klímaberendezés pedig büszkén hirdeti, hogy ő bizony AIR CONDITIONER – NIPPONDENSO.
Érdekes ahogy a finom nyugati részegységeket körbeöleli a drabális, sorjás orosz funkcionalitás. A karvastagságú csövek, a gyújtáselosztó vödörnyi öntvénye, maga a blokk és a bitang nagy hűtő.
Igazi nosztalgikus Russian-power-érzés, de azért látszik rajta az átgondoltság, ennek jó példája a két kis szervízlámpa a motorháztetőn és a kis kapcsoló, ami nyitott motorháztetőnél automatikusan kikapcsolja az ablaktörlőmotort. A motor hője pedig magukra az ablaktörlőlapátokra van vezetve, ezt manapság fűtőszállal oldják meg. Hogy melyik a tartósabb?
A hátsó felnik szinte ráülnek az óriási dobfékekre, elöl a tárcsák is masszív daraboknak tűnnek, a fékre nem is panaszkodik a gazda. Az alkatrészhiányra annál inkább, lenne mit csinálni jelenleg is rajta, de nehézkes és akadozó a szállítás Oroszországból.
Valahogy automatikusnak tűnt, hogy autóbuziság ide vagy oda, hátul utazunk. A vaskos széfajtók hívogattak a nagy test belsejébe, a 3450 milliméteres tengelytáv, a ballonos gumik és a pihe-puha ülések fejedelmi kényelmet ígértek. Meg is kaptuk, mihelyst felültünk a padlóról, ahová, engedve a mindennapi szokásnak, elsőre lehuppantunk. Szokni kell, hogy a hátsó ülésekre szó szerint be kell mászni, semmi bohém „bedobom magam és mehetünk”.
A D oszlop szinte teljesen eltakar, a függönyöket behúzva maximálisan el vagyunk szigetelve a külvilágtól, a motort alig hallani, gáztipráskor is csak diszkrét brummogás szűrődik be a csarnokba és a limbóhintó meglódul. Kényelmes, végtelenül kényelmes itt üldögélni. Süppedős a fotel, a bal oldali könyöklőben a kazettás rádió és a klíma kezelőszerveit találjuk, a jobb oldaliban pedig egy szemre 2-3 kilós hamutartót szivargyújtóstul. A Vilma stereo feliratot látva elgondolkodtunk azon, vajon ki lehetett Vilma? Egy élmunkásnő vagy partizán? Talán Önök tudni fogják (nem, Fred Flintstone felesége nem ér).
A másik érdekes felfedezés maga a tény, hogy lépten-nyomon a fent említett szivargyújtó-hamutartó kombóval találkozunk. Jutott belőle a könyöklőkbe, a mitfárer elé a kétrészes kesztyűtartóba, de még a testőri szükségülések elé is került egy mázsás darab. Úgy tűnik, Castro elvtárs bőségesen ellátta kollégáit finom havannáival.
A kárpit ugyan elfogadható, hamuszürke színű, az ajtók borítása és a többi elem azonban maga a libafos borzalom. Nagyon nehéz elhinni, hogy ez a szín nem egy véletlen kísérlet eredménye, na de hogyan került pont ide?! Aztán a jelenség, amit sosem fogunk megérteni: az ítéletnapi műfatapéta. A hőtől itt-ott meggyűrődött, púposodott, ritkán fut párhuzamosan a borítani kívánt elem szélével. Szörnyűséges. Összenéztünk: mi van? A Szovjetunióban nem volt fa? Vagy most ezt hogy? Egyedüli magyarázatként az merült fel bennünk, hogy az Egyesített Gorkij Tapéta- és Robbanószergyár lobbija nagyon erős volt és valójában az anyag vodkával elkeverve plasztik robbanóelegyet alkot. Különben érthetetlen.
Tespedtünk és vigyorogtunk, mint a hülyegyerekek, élveztük az út minden másodpercét, hiszen valószínű, hogy soha a büdös életben többet ilyen autóban nem ülünk. Fel sem merült, hogy a kormány mögé kéredzkedjünk, nyomorogjon a franc. A masszív térelválasztó előtt ugyanis meglepően kevés a hely. Na jó, méreteihez képest kevés. A tapéta természetesen itt is mindent beborít, a kormány átmérője (hogy ez mennyire hetvenes évek Mercedesei!) egy jobbfajta parabolaantennáéval vetekszik, holtjátéka jelentős. A háromfokozatú automataváltó karja azonban szép. Maga a szerkezet kicsit darabosan teszi a dolgát, de nagyon hamar felvált legfelsőbe, onnantól pedig nincs gond, nyomatékból autózunk. A középkonzolon a klíma, az elektromos ablakemelők és a különálló, első-hátsó centrálzár (természetesen) krómozott, fém kapcsolói találhatók. Az ablakok biztonsági funkcióval nem rendelkeznek, a mosógépmotorok fullasztó erővel mozgatják a nagy üvegtáblákat le-fel.
Arra az esetre, ha Borisz, a sofőr a dácsa előtt dermedve túl sok fagyállót vitt volna be a szervezetébe, a kormányoszlop bal alsó oldalán található az utólagos kendácsnak tűnő, azonban széria, vészindító-gomb, menetes fémkupakkal elzárva.
Mi hátul, a valaha volt pártelnökök által telefingott fotelekben, tökéletes kényelemben utaztunk és meglepő módon a 23 éves autóban semmi nem zörgött vagy nyiszogott. Egy pár méter erejéig kipróbáltam a padlóból kihajtható testőri zsámolyt is, ami kényelmetlen, viszont az itt helyet foglalók könnyebb mozgása érdekében feláldozták a hátul ülők lábterét, így a testőri bakancs mellett vígan elfér a szolgálati samopal mellett jó pár hozzá való tölténytár is.
Már csak valami jófajta Stoličnaja és mozgalmi dal hiányzott, és tényleg úgy utaztunk volna, mint a világ számos legnagyobb GAZembere tette ezt annak idején.
Mikor elbúcsúztunk és tovarotyogott, szemünkkel kísértük még sokáig a vasárnap délutáni lanyha forgalomban. A büszke Patyomkin páncélos előtt nyíltak így meg a hullámok Odessza kikötőjében, mint előtte a kocsisor.
Az automata szörcsögve kinyomott kávéját kavargatva egyeztünk meg abban, hogy nevetséges kicsi luxuslimuzint gyártani, mert a kényelemhez az kell, ami ebben a kategóriában számít. A méret.
Bónuszként prokee mozgalmi off-board videója, a masszív képgaléria, egy kis V8-rotyogás itt és itt plusz végül, de nem utolsósorban benzinzabálás felsőfokon.
