hirdetés
Eddig egy szó sem esett arról a lelki keménységről, ami a goodwoodi oldtimer-versenysorozat meglátogatásához szinte elengedhetetlenül szükséges. Mármint ahhoz, hogy egyáltalán odaérjen az ember a kapuhoz. Mert az még csak rendben van, hogy az ember itt Magyarországon előre elképzeli, hogy belép majd a bejáraton, megveszi a jegyet (azaz mi, protekciós újságírók, átvesszük a sajtóbelépőt, igaz, nekünk ezért dolgozni is kell, de higgyék el, nem olyan rossz az), aztán odabattyog a pálya széléhez, fülel, bámul, fotóz, ha unja a helyet, odébbáll, bámul máshonnan.
Tehát Bende Tibbyvel szépen kimentünk Angliába, jó nagyot szívtunk az autóbérléssel, de a helyzetet megmentette szponzorunk, a Dension, ennek köszönhetően laktunk egy estét Hiltonban. Másnap azonban jó messze kellett mennünk London mellől Goodwoodba (eredetileg úgy terveztük, hogy már a közelben töltjük az első éjszakát, hogy reggel ott kezdhessünk), meg a második szállással is volt kisebb fennakadás, de muszáj volt bejelentkeznünk, ezért csak szombat dél tájban értünk oda a versenypálya környékére.
A Goodwood Revival háromnapos ügy. Folyamatosan újabb és újabb futamok indulnak, megy a légi show, meg az egyéb huncutságok is pörögve váltják egymást, aki egyről lemarad, lehet, hogy élete élményét szalasztja el. Bár az alaphangulat laza, nyugis, szerintem minden benzingőzös látogató stresszel kicsit, hogy minden fontos programba legalább egy kicsit bele tudjon nézni.
Erre mi másfél nap késéssel érkezünk meg. Ez a formánk, még mindig jobb, mint a két és fél évvel ezelőtti Le Mans, ahová azért tepertünk ezerrel, át a fél kontinensen, éjjel, autóval, hogy elérjük a veterán betétfutamot a nagy verseny előtt. Végül elcsúsztunk, láttunk vagy öt percet az egészből. Vagy hármat.
Most is hasonló elcsúszás körvonalai bontakoztak ki a horizonton. És nem találtuk a parkolót. Igazából Goodwoodot sem találtuk, mert minden odavezető utat lezártak, a kerülőutak pedig valami homályos folt körül vittek, ami feltehetőleg a versenypálya volt. Ezzel a kóválygással is elment vagy fél óra, délután lett, mire betereltek bennünket a parkolóba. Ahonnan még vagy negyed óra gyaloglásnyira esett a bejárat. Halkan üvöltöttem az autóban, miközben a goodwoodi rádió élő tudósítását hallgattam, talán a harmincas évekbeli versenykocsik futamáról. Őrjöngtem, mire végre bezártuk az Astrát, bár kifelé próbáltam a normális újságíró ábrázatát mutatni.
Tibby nem az a fajta, akit ilyenkor gyors menetelésre lehet biztatni. Van egyfelől a porckorongsérve, ami nyilván baromi fájdalmas dolog, de ilyenkor valahogy elvesztem az empátiámat. Amúgy is hajlamos lényegtelen dolgoknál leragadni, én meg ott, akkor úgy éreztem, hogy ha rakétával lőnének be az Astra ajtaja mellől a pálya közepére, az is lassú lenne.
Csak sajnos a goodwoodi autóparkoló és a goodwoodi pályabejárat között terül el a „Pre-66” parkoló. Eltalálták, azok az autók állhatnak ide, a pálya közvetlen közelébe eső területre, amelyek 43 évvel ezelőtt készültek. És az a parkoló nem kicsi. Ha tízezer veterán nem is volt ott, de a valós szám közelebb volt, mint az ötezerhez.
Mire odaértünk a „Pre-66”-hez, addigra is láttunk bőven érdekeset, Alfa 8C-t, Rolls-Royce Phantom Drophead Coupét, néhány műanyagkorszakbeli Aston Martint, Bentleyt, Ferrarit. Tibby megállt, leműtötte magáról a hátizsákot, és elővette a Nikonját. Na, végünk, gondoltam, a szombati versenyekről ezennel le is maradtunk. Hiszen ha már a dögunalmas műanyagok parkolójában elkezd csattogtatni amúgy sem a vesszőfutásairól elhíresült barátom, akkor mi lesz beljebb? Én ugyanis olvastam már a Revivalről korábban, tudtam, hogy jön mindjárt a veterános rész. És azt is tudtam, hogy ott simán el lehet tölteni nettó egy napot, hiszen az olyan lesz, mint valami óriási, szabadtéri autómúzeum. A gyönyörű napsütésben, kordonok, teremőrök nélkül.
Arra persze semmi nem készíti fel az embert, ami valójában várja a Goodwood melletti kaszált réten. Nekünk, a Totalcarnál sincs olyan tárhelyünk, és én nem bírok annyit írni, hogy visszaadjuk. Egy nyomtatott újság pedig végképp szűkölködik az ilyenhez helyben, talán könyv sem lenne ehhez elég.
Annyira próbáltuk legyűrni a bennünk lakozó autóvadászt, mintha darabonként kellett volna kitépnünk a saját szánkból a saját fogainkat egy egyszerű, rozsdás majomfogóval. Kizárólag lineárisan haladtunk, nem másztunk hátra a távoli sorokhoz, nem jártuk körbe a kocsikat (csupán amiket tényleg muszáj volt), nem feküdtünk alá egyiknek sem, nem beszélgettünk el a tulajokkal. Lóhalálban vagy háromnegyed óra lett e kis program, és folyamatosan önnön kezünkkel téptük ki önnön szívünket minden másodpercben.
Önök, ha tehetik, mindenképpen helikopterrel érkezzenek Goodwoodba, mert már a parkolóban megőrülnek.
Jaguar D-Type? Láttunk talán négyet.
Kompresszoros Bentley-ből (Speed Six) dettó.
A 300 SL Mercinél erőt kellett vennem magamon, hogy fényképezzek, annyira lezsibbadtam.
Austin-Healey 100-asok és egyéb Big Healey-k hordákban álltak szerteszéjjel.
Harmincas évekbeli, polgári Bentley-kből annyi volt, mint nálunk egy tipikus parkolóban Chevy Lacettiből.
De amikor egy egészen pici, láthatóan szegecselt alukarosszériás hordót megláttam, azt körbe kellett járnom. Mi a rosseb ez? Az van ráírva – „The Pembleton”. Sose láttam hozzá hasonlót, közelről nagyon Citroen-bokszernek tűnt, ami az orrában volt, de lehetett az még Panhard is, illetve a Jowettnek nem volt kéthengeres bokszere? Ja, vagy akár Goggomobil Isar is. De nem BMW, és nem Steyr-Puch, azokat a bokszer kéthengereseket megismerem. Legalábbis remélem. De nincs támpontom.
Púpos kék, piros, sárga, zöld, vinil tetők, krómperemes ereszek, hajlított szélvédők csillogtak a napfényben, mint valami tenger.
Angol, amerikai batár váll a vállnak vetve, brit roadsterek mindenféle kis és nagy szériából, a húszas évektől 1966-ig.
A dicső múlt elfeledett nevei olyan mennyiségben, hogy szinte el is hisszük – régen ütős lehetett az angol autóipar. Sunbeam, Talbot, Triumph, Singer, Riley, Van den Plas, Alvis – minden volt itt.
Tibi markában járt a Nikon D40, mint szemétégető melletti örömlány kezében a szafaládé, magam is alaposan kivettem a részemet a csattogtatásból – a goodwoodi parkoló őrjítő hely. Nem is tudom hirtelen elképzelni, hol lehet vajon még ennyi, és ennyiféle oldtimert látni egymás hegyén-hátán. Egyféle márkából talán, hiszen mindig akadnak ilyen Guinness-felvonulások, bár szerintem azokon is ritka az öt-nyolcezres (csak saccolni tudtam) mennyiség.
Este aztán kicsit más útvonalon mentünk, már félig kiürült a parkoló. Előkerült néhány kocsi, amit észre se vettünk délben. Például egy kis lanciás csoportosulás, Fulvia, meg két Flaminia.
Illetve a háború előttről mindenféle elegáns angol kocsi, valamennyi alkalmas arra, hogy bemutassa – az angol ipar akkor még nagyon tudott. MG WA, Bentley Derby, Bentley Mark V, Riley versenykocsi, Le Mans-i Talbot.
És persze sok-sok német autó, bizonyítva, hogy az angolok igenis szeretik ezeket. BMW Barokk Angyal, Volkswagen Karmann-Ghia, Bobby-Mercedes.
Na meg a töméntelen V8-as, lényegében minden létező szegletből. Amerikai pickupból, Shelby Cobrából, régi amerikai cirkálóból, muscle carból, de még Ford Anglia 100 kombit is láttam, amiből V8 rotyogott.
Goodwood – zseniális. Még a parkoló is. Ne is vegyenek jegyet, első alkalommal csak a kinti területeket pipálják ki.
