Coloradóig bírta az 500 dolláros Camry

2010.09.03. 00:45
158 hozzászólás

Így adta ki. Ez az univerzális válasz minden miérttel kezdődő kérdésre, ami kommentekben érkezett, és bizonyára érkezni fog az ötszáz dolláros autóvásárlás történetére. Ha nem azon az augusztusi napon érkezünk, nem az a hirdető veszi fel hamarabb a telefont, nem haverkodunk már telefonon össze Kennel, lehet, hogy éppen egy piros V8-as kabrióban feszítünk azon a szombat délelőttön, amikor a napindító kávéhoz tartozó folyadékellenőrzések után D-be húztam Camrynk, Gray váltóját. Kevésbé valószínű, de nem kizárt. Nem szeretem a kabriókat, főleg nem utazásra, a V8-at pedig nem tartom elengedhetetlen kelléknek, bár Amerika történelméhez kétségtelenül legalább annyira hozzá tartozik, mint Pearl Harbor. Néha persze megkívánom, mint a máglyarakást egy háromfogásos ebéd után, de lehet, hogy megfeküdte volna a gyomrunkat. Sose tudjuk meg: nem azt dobta a gép.

Ahogy az első randin nem a bélműködéséről értekezik a kultúrember, és nem a combtövére rosszul tetovált sárkányt mutogatja, úgy Gray is visszafogta magát a próbautunkon, mint kiderült. Néhány mozi, kávé, séta után persze kiderül, hogy büdöset szarik a playmate is, de Toyotánk a legnagyobb jóindulattal sem mondható playmate-nek. Viszont száz mérföldet nem tettünk meg vele, máris kezdett megjönni valódi hangja. Nem hirtelen szakadt le a kipufogó – először csak férfiasabban kezdett dörmögni, amikor visszagangolt az automata harmadikba. Ekkor megnyálaztam a szájam szélét, és őszintén tudtam még mosolyogni. Hiszen tudtam, mire számíthatok, és az nem az eseménymentes út volt, nem is arra vágytunk. Kicsit hamar mutatta meg a tetkót, de gondoltam, jobb most egy hangos kipufogó, mint később egy kikönyökölt hajtókar.

Hol fúj ki a kipufogó?

Úgy álltunk meg ebédelni, hogy legyen bevásárlóközpont is a közelben. A húszdolláros szerszámkészlet jobban ellazította egyre szűkülő gyomromat, mint az elfogyasztott taco, majd ebéd utáni pihenőként leheveredtem az autó mellé, hogy megnézzem, hol engedte el magát a kémény. Nem vészes, nyilatkoztam elsőre a két fölém hajoló szempárnak, csak kicsit megrepedt a katalizátor mögött, de nem fog leszakadni. Azért beugrottam még a barkácsáruházba egy tekercs masszív drótért, kiegészítettem a műhelyfelszerelést egy kétdolláros kombinált fogóval: biztos, ami biztos. Ezután kisimult idegszálakkal tapostam a gázt - ha már nyakig ér a szar, és emelkedik a szint, legalább megvolt már a búvárszemüveg és a szalmaszál.

Tévedni emberi dolog: ötven mérföld múlva persze leszakadt. Nyomtam egy kövérebbet negyedikben, megint visszapakolta harmadikba, és a kellemesen búgó bariton hirtelen egy zuhanóbombázó üvöltésére váltott. Amíg el nem vettem a gázt, nem is voltam biztos benne, hogy a kipufogó, annyira éles lett a hangja, de mivel a légierő támadása követte a gázpedálállást, egyértelmű volt a helyzet. Kigurultunk a következő benzinkúthoz, jobb első kerék fel a padkára, aláfekvés másodszor. Körberepedt a cső, és lefittyedt az egész katalizátor, mivel flexibilis idommal csatlakozik a leömlőhöz.

Nem volt finom, de átmérőben majdnem stimmelt

Elnézést kell kérnem, ebben a pillanatban nem éreztem késztetést arra, hogy részletesen dokumentáljam az esetet. Nem jöttünk még kétszáz mérföldet, és paripánk máris erősen krákogott. Persze, nem tragédia, hiszen menni megy, csak mi szenvedünk tartós halláskárosodást, ha így megyünk tovább. Meg a tény, hogy reményteljes kezdés helyett ilyen lebőgéssel mutatkozik be Gray, kicsit lehangolt. Két napon belüli javíthatatlan megkotlást éreztem a levegőben - az öreg vasaknál a hibák trendszerűen szoktak jönni. Nullától leszakadt kipufogóig kétszáz mérföldön belül: ez azt vetítette előre, hogy estére elmegy a gyújtás, holnap reggel pedig hengerfejes lesz.

Bevallom, hajlamos vagyok elveszíteni a hitemet, amikor váratlanul merül fel egy probléma. Pedig megoldás mindig van. Mire kibújtam az autó alól, már a shopban voltak a lányok; amikor megláttam őket, éppen lengették az eddig fellelhetetlen, vágyva vágyott kellékünket: egy autósatlaszt. Mert eddig egy fél írólapnyira összehajtogatható reklámtérkép alapján mentünk, vagyis inkább kérdezősködtünk. Feldobott, hogy ennyire bíznak szakértelmemben, úgyhogy célba vettem a hűtőpultot, és választottam egy virágos dobozos jeges teát, leginkább a fémhenger átmérője alapján. Íze borzalmas volt, viszont kis alakítás után rá tudtam húzni a kipufogócsőre, valamennyire rányomorgattam a katalizátor flansnijára, majd a dróttal rögzítettem az állapotot, amennyire lehetett. Itt bevillant, mekkora mázli, hogy már ebéd előtt elkezdett szólni a kipufogó, így legalább volt már nálunk drót meg fogó.

Nem ment volna át az európai zajmérésen, de a zuhanóbombázóból átlagos Antonov AN-2-es hang lett, ami szűk fordulatszám-tartományokban teljesen civilizált szinten tartotta magát a képzeletbeli decibelskálán. Nyúlkáltam hát szorgalmasan a váltókar felé, városban kettesben harminc volt a nyerő, országúton ötven overdrive nélkül, ahol meg hetvennel lehetett menni, bekapcsoltam a gyorsító áttételt. Közötte intenzív gyorsítás grimasszal az arcomon, vagy fülpihentető kigurulás. A második tankolásnál gyorsan leosztottuk, 31 mérföld per gallon lett a fogyasztás, ahogy odaát mérik, aminek örültünk. Ettől függetlenül világosban nem sikerült megérkezni az útközben lefoglalt szállásra – mintegy ötven mérföldre a Niagarától, ahol még éppen megfizethető volt – viszont egyből kiderült, hogy a fényszórók nem egészen arra világítanak, amerre kellene, úgyhogy esti levezetésnek még egy gyors szervizt be kellett iktatni.

Amint felpattintottam a motorháztetőt, láttam, hogy a bal oldali lámpának le van törve az egyik füle, lifegett jobbra-balra, amit néhány próbálkozás után egy mamutfenyő tobozával sikerült tartósan kitámasztani; utána már gyerekjáték volt a motelajtónkra irányított tompítottal helyrecsavarni a magasságát. Ezzel a sikerélménnyel nyugodtabban vártam a holnapot, végülis egy napot kibírt a szekér, már csak kábé kilencet kell kihúznia.

Szerettünk volna másnap eljutni Indianapolis-ig az esti tervünk szerint, de annyira jót zuhanyoztunk a Niagara alatt, hogy csak délután üvöltettük újra a kipufogót, így valahol Columbus és az ötszáz mérföldes versenyről elnevezett város között kerestünk szállást. Útközben kérdezősködtünk egy-két kamionszervizben, hogy nem hegesztenék-e fel a csövünket, de a legsegítőkészebbeknél is csak odáig jutottunk el, hogy engednék, hogy felálljak az aknára, de nincs hegesztőgép. Hiába, vasárnap ott sem dolgozik senki.

Hétfőn viszont már jobb eséllyel indultunk. Két nap antonovozás után mindhárman egyetértettünk, hogy meg kell valahogy hegeszteni a kipufogót, ki is tűztük a célt, hogy ötven dollárért megcsináltatjuk. Többet nem ér, de ha ügyesek vagyunk, találunk embert, aki ennyiért hajlandó dolgozni egy órát.

Szép kis műhely volt. Túl szép

Még Indianapolis előtt begurultunk egy kipufogós udvarára , de már amikor kiszálltunk, és szemügyre vettük a műhelyt, éreztük, hogy túl előkelő helyre csöngettünk be. Aranyos csaj volt a munkafelvevő, olyan alkarokkal, mint a combom, úgyhogy csak óvatosan udvaroltam neki, kizárólag a cél érdekében. Alkalmazottját viszont bagózós hétfő reggeli hangulatában kaptuk el: az emelőn fintorogva megpiszkálta csavarhúzóval az akkora már egy összegyűrt hányózacskóra hasonlító üdítős dobozunkat, majd közölte, hogy a katalizátortól hátrafelé le kell cserélni az egész rendszert. Nem kezdtem el kötözködni, hogy ott a cső a műhely sarkában, azt kellene megfogni, meg a flexet – szakembernek nem szabad megmondani, mit hogyan kellene csinálni, abból jó nem sülhet ki. Továbbálltunk.

Amerika sok szempontból hasonlít a Balkánra. Magyarországon például alig találni már olyan műhelyt, ahol nem csak cserélik a kipufogórendszer elemeit, hanem hegesztőgéphez, csőhajlítóhoz is nyúlnak, nem beszélve a vágunk oda gyorsan egy csövet aztán felheftöljük típusú javításról. Ezért itthon valóban kalanddá válhat egy átlagos lerohadás. Amikor huszonhárom éves, több helyen repedező Escortommal Isztambul felé tartottam, határozottan megkönnyebbültem, amikor átértünk Szerbiába, mert ott már láttam az út mellett olyan műhelyeket, ahol bármit meg lehet javítani. Amerikában is vannak ilyenek az út szélén, ami nem kicsit emel a biztonságérzetünkön, ha egy 86-os Camryvel közlekedünk.

Ennyi maradt az üdítős dobozból

Indianapolis-ban is rátaláltunk a mi szerelőnkre, Lalo műhelyében. Igazából azért álltunk meg náluk, hogy megkérdezzük, merre van Jason kipufogószervize, amit két utcával odébb ajánlottak, de a műhelyvezető azonnal megérezte az üzletet. Bólogatott, sí, mofle, álljak be, csak előtte kiküldi az udvarról a Neont meg a Suburbant, aztán megnézik.

Ide kívánkozik az érthetőség kedvéért egy kis magyarázat. Az USÁ-ban legalább annyira hasznos a spanyol tudás, mint az angol. Nem csak akkor, ha kipufogót kell hegeszteni; rengeteg helyen, ahol az átlagos káeurópai jól érzi magát, többen értik a spanyolt, mint az angolt. Nem akarok erre szociotanulmányt alapozni, de Manhattanben is előfordult, hogy spanyolul kértem a burritót, mert angolul nem értették. Lalo műhelyében is kizárólag dél-amerikaiak dolgoztak, és az ügyfelek többsége is spanyolul beszélt, többek között honduras-i barátunk, akivel a munkafelvétel során összebarátkoztunk; segített tolmácsolni, mert a spanyol szaknyelv nem az erősségem.

Nem márkaszerviz

Amint kezelésbe vették Grayt, azonnal világos volt, hogy jó helyre jöttünk. Helyet csináltak a klasszikus olajos földdel burkolt udvaron egy első szériás Kia Sportage mellett, majd lendkerekekkel felpogácsázott krokodilemelőkkel már emelték is az autót. Nem én mondtam ki a cinquenta dolares szópárt, a műhelyvezető taksálta ötven dollárra a javítást. Belül mosolyogtam, mennyire jól megsaccoltuk, vele pedig pontosítottam, hogy rendben van az ötvenes, de utána olyan csendes legyen, hogy halljuk mellette a hegesztőgép búgását. Gyanakodtam ugyanis arra, hogy nem csak ott van körberepedve, hanem máshol is kifúj, de ő alaposan megnézte, már összeállt a fejében a megoldás.

Ráeresztette segédjét a katalizátor rögzítőcsavarjaira, míg rövid méricskélés után elment egy darab csőért. Én is kezdtem kapisgálni, mi lesz belőle a végén, miközben nézegettem a Sportage szépen síkolt hengerfejét a földön. Lekapták a katalizátort, majd a főnök személyesen állt neki felhegeszteni helyette az új csövet. Egy átlagos munkavédelmis haját tépve rohant volna kifelé az utcából, ha meglátta volna Joséék napi rutinját. Hegesztéstechnikai szakértőnk egy pajzsból megmaradt védőüveggel az egyik kezében pöcögtette a pálcát a rozsdás flansninak, míg a segéd egy villáskulccsal támasztotta ki a trafó főkapcsolóját, majd miután nem volt elég kraft az ívben, a veinte más vezényszóra rátolt még húsz ampert. Elkészült a varrat, ránézésre két hétre simán jó volt, talán háromra is, én pedig másodszor is elmosolyodtam, hogy dörzsöltek azért a dél-amerikai autószerelők: ötven dollárért és egy katalizátorért megcsinálták nekünk az autót, így végül mindenki jól járt.

Ide kellett beilleszteni a csövet

Elégedetten mentünk tovább az indianapolis-i oválpályára, az autóversenyzés egyik legpatinásabb helyszínére. Az ovál belsejében berendezett múzeumban legalább harminc győztes autót lehet körbejárni, többek között az aszimmetrikus Lotus-t, amellyel Jim Clark győzött 1963-ban. Nem akarok múzeumposztba fulladni - elég annyi, hogy nem bántuk meg, hogy benéztünk. A pálya maga a méreteivel döbbent meg, értelmesen lefotózni belülről gyakorlatilag lehetetlen, mert az objektív csak egy kis szeletet képes befogadni a kanyarívből.

Indianapolis után Columbus felé vettük az útirányt, miután Gray kulturált hangjától mindannyian megkönnyebbültünk, majd országúton indultunk Saint Louis felé.

Minden nap külön megegyezés tárgyát képezte, hogy mennyit döngessünk a remekül kiépített, viszont relatív unalmas Interstate Highwayeken, és mennyit csavarogjunk kétsávos országúton. Utóbbi összehasonlíthatatlanul érdekesebb volt, ahol csak megláttunk valamit, mindig megálltunk, beszélgettünk ötperceket helyi emberekkel, és kicsit elkezdtünk kapisgálni abból, milyen az élet a lehetőségek országában. De ha végig országúton megyünk, nem két hét, hanem két hónap alatt jutottunk volna el San Franciscóba, úgyhogy sokszor, bármennyire szívesen letértünk volna, összeszorított foggal darálni kellett a kilométereket az intergalaktikus Highwayen.

Columbusnál viszont úgy döntöttünk, országutazunk egy kicsit, így történt, hogy találkoztunk Tonyval, az első emberrel Amerikában, akinek egy pillanatra elkezdtem irigyelni az életét. Mert tudat alatt az egész úton halkan ott motoszkált a fejemben, hogy milyen lenne itt élni. Egy idő után aztán többször is tudatosan feltettem magamban a kérdést: Szeretném-e élni ennek az embernek az életét? Tony-nál néhány percig hezitáltam az igenen. Takaros kis autószerelő műhelye volt az országút mellett a semmi közepén, főprofilja a motorfelújítás, mellette pedig gátlástalanul kiélte gyűjtőszenvedélyét. Nem a ritkaságokat gyűjtötte, igazából nehéz lenne megtalálni kis flottájában a közös nevezőt, de szemmel láthatóan boldog életet élt. Megálltunk a műhelye mellett, meglátva a csodálatosan rozsdás kisteherautókat, majd szóba elegyedtünk, miután megkérdeztük, megnézhetjük-e hóbortos kis gyűjteményét. Ő pedig örömmel mesélt mindegyikről pár mondatot, sőt, kiderült az is, hogy volt egy magyar barátja, aki módfelett kedvelte a whisky-t. Amúgy minden második ismeretlennek, akivel elbeszélgettünk, volt magyar haverja, ismerőse, és a hiedelmekkel ellentétben többen nem csak azt vágta a műveletlen amerikaiak nagy része, hogy Magyarország Európában van, hanem még a fővárost is hibátlanul megnevezték. Respect, én meg nem mondanám fejből, mi Arkansas fővárosa.

Ezt az Impalát restaurálta éppen Tony. Kézi váltós

Saint Louisig, következő szálláshelyünkig már nem álltunk meg, felhajtottunk az I-70-re, én pedig elkezdtem figyelni az előző posztban már említett kopogást, amit újra hallani lehetett, amióta lecsendesedett a kipufogó. Elég pontosan megismertem addigra a természetét: harminc mérföld alatt nem jött elő, utána is csak erősebb gázadásra, és csak akkor, amikor egyenesben volt a kormány, vagy egészen enyhe balkanyarban. Amint kicsit jobbra húztam, elhallgatott, de erősebb balkanyarban is. Egyértelműen az első futóműből jött a hang, talán jobbról, a kerék forgásával egy ütemben, és már kicsit hangosabban, mint amikor elindultunk. Kezdett kialakulni bennem az elmélet, hogy a jobb első kerék nem tökéletesen gördül, lehet, hogy van benne egy kis ovál, ami beráz egy megkopott kormánygömbcsuklót. Éppen arra gondoltam, a következő reggeli ellenőrzésnél megnézem közelebbről a futóművet, amikor a szemem sarkából mindig szemmel követett vízhőfokmérő elkezdett pár milliméterrel feljebb kúszni.

A melegedésből annyit tapasztaltunk eddig, amit Ken is elmondott. Amikor hosszabb időre megálltunk, és járattuk a légkondit, elkezdett felmenni a vízhőfok, de amint kikapcsoltuk, visszahűlt. Nem volt ez nagy gond, alig jártunk városban, akkor is legfeljebb ötpercekre kellett kikapcsolni a klímát. Azzal inkább az volt a baj, hogy eltömődött a lefolyócsöve, és a nap végére mindig megtelt a fűtésdoboz kondenzvízzel, ami kicsöpögött az utasoldali lábtérbe. Ezen a délutánon olyan párás volt az idő, hogy balkanyarokban már hallani lehetett, hogy a ventilátor belekap a hullámzó vízbe. Kezdett körvonalazódni a holnap reggeli kisszerviz, de térjünk vissza a feltörekvő hőmérőre.

Nem akartam felforralni a vizet, úgyhogy kikapcsoltam a légkondit, visszavettem a tempót, majd a következő benzinkútnál félreálltunk. Ittunk egy kávét, körülnéztünk a shopban, hadd hűljön. A melegedő Toyota jót tesz amerikai GDP-nek, ugyanis megláttam a boltban egy keréknyomásmérőt, ami elengedhetetlen autós kellék az USÁ-ban, mert a kutaknál nincs rendes műszeres kerékfújó. Rosszabb helyeken pénzért, jobb helyeken ingyen van egy kompresszorra kötött cső, aminek a végén egy szimpla töltőszelep van. Mérni, azt már saját manométerrel kell. Megvettük hát a kétdolláros ceruzamérőt, a Camry pedig visszahűlt, de a kiegyenlítő tartályon át kinyomott magából majd egy liter vizet, amit pótoltunk a jó előre bespájzolt, előre bekevert folyadékból. Furcsállottam, hogy nem indult el a ventilátor eddig egyszer sem, de ezt az információt egyelőre csak eltettem tartalékba, később talán majd jól jön. Vagy a külső hőmérséklet csökkent le öt óra után, vagy csak napközben kinyomott egy kevés vizet valamiért Gray, mindenesetre Saint Louisig ott volt a mutató, ahol lennie kellett.

Aznap éjjel áteresztő hengerfejtömítéssel álmodtam, a vízfogyást a légkondi kondenzvizéből automatikusan pótló rendszert találtam fel, de másnap reggelre egy dróttal a kezemben tértem magamhoz a kávés papírpohár mellett, amivel a klímadoboz eldugult lefolyóját piszkáltam. Öt perc alatt sikerült kibányásznom a kis gumicsőből a felgyülemlett növénymaradékokat, és el is kezdett szépen csordogálni a tegnap estéről még a dobozban maradt víz, vagyis ezt a problémát sikerült orvosolni. A futóművet megrángatva, kormányt tekergetve kiderült viszont, hogy nem egy, hanem három gömbcsukló is lóg egy kicsit, legjobban a jobb oldali kormányösszekötő belső csuklója. Nem vagyok vizsgabiztos, nem kezdtem el hümmögni, hogy nem lesz ez így jó, várva a kompenzációs csomagot. Kiszopósodott kormánycsuklót ennél sokkal rosszabb állapotban is cseréltem már, tudtam, hogy nem leszek akaratlanul tömeggyilkos, ha javítás nélkül megyünk tovább – inkább megnyugodtam, hogy felfedeztem a zajforrást, így szemmel tudtam tartani a későbbiekben. Meg elkezdtem agyalni valamilyen félmegoldáson, hogy ne rázza be a lötyögős gömbfejet a kerék gázadásra, de hirtelen nem jutott eszembe olyan tízperces művelet, amivel segíteni tudtam volna a bajon.

A Kansas City felé vezető úton az amerikai Nagyalföld kevésbé változatos látványt nyújtott, mint az eddigi vidékek. Cserébe megéreztünk a Highway monoton hangulatán keresztül egy keveset az itteni lakosok feltehetően nem kifejezetten eseménydús életéből, ahol a települések központját a silótornyok jelölik. Az autópályán pedig csodálkoztunk a sisak nélkül közlekedő harleysokon. Persze, sok államban nem kötelező, vagy csak tizennyolc év alatt, de én akkor sem mennék hetven mérfölddel bukó nélkül, kesztyű nélkül. Külön feltűnt, hogy kevés európai szemmel normálisnak mondható motorossal találkoztunk az egész út során. Túlnyomórészt V2-eseket láttunk, nyolcvan százalékban HD-kat, rajtuk pedig középkorú Peter Fonda-imitátorokat, akiken a legkomolyabb védőfelszerelés a fejkendő volt. Rajtuk kívül lepukkant japánmotorosok fordultak még elő számottevő mennyiségben, akik általában viseltek ugyan sisakot, viszont többnyire olyan lassan közlekedtek, hogy néha akadályt jelentettek az autósoknak. Elképzelhető, hogy csak véletlenül akadtunk össze pont ilyenekkel, de a tizedik után már feltűnő volt a bénázás, magyarázatot nem találtam rá.

Száguldozó géesixeressel viszont eggyel sem találkoztunk, sem a Highwayen, sem országúton. Általában nagyon nyugodt, egyenletes volt a közlekedés a legtöbb helyen. Városban egyenletes harmiccal hömpölygött az autóáradat, a sebességkorlátok ésszerűen voltak megszabva, autópályán pedig azonnal feltűnt, mennyire biztonságos, hogy mindenki egy tempóval halad. Nincs tötymörgő papóka a külső sávban, egymást kilométereken át előzgető kamionok, de kettőhatvannal a tükörbe érkező BMW-s sincs. A speed limit úgy van kitalálva, hogy mindenki tudja tartani, ami esetenként ugyan azt jelenti, hogy a három pótkocsis teherautók is százharminccal nyomulnak, de ezzel együtt is egy kellemes masszában utazik az ember, stresszmentesen. És ez nem dögunalom, mint előtte gondoltam, hanem inkább pihentető. Egyedül a szétszakadt kamiongumik maradványai ijesztőek, amiből mérföldönként legalább egy ott hever a leállósávban, de defekt miatt vesztegelő járművet csak egyet láttunk, az is lakóbusz volt. Valószínű, hogy nem takarítják el őket túlzott szorgalommal, azért látni annyit.

Annak, hogy Kansas Citybe kivételesen világosban, nem holtfáradtan érkeztünk, súlyos következményei lettek. Talán már említettem, hogy nem vittük túlzásba a tervezést, legtöbbször spontán menjünk arra felkiáltás döntötte el az útvonalunkat, és nem is bántuk meg az esetleges csavargást, minden nap láttunk, éreztünk olyasmit, amire nem is számítottunk. Ez volt az utazás igazi szépsége. Viszont aznap este a motelban leheveredve még nem voltam teljesen kilúgozva, elkezdtem hát kicsit intenzívebben lapozgatni remek atlaszunkat, merre is kerülhetnénk másnap. Úgy tűnt, Denver van elérhető távolságban, addig pedig nem láttam mást, mint Kansas állam mátrix-szerű úthálózatát. Nézzük akkor Coloradót, hiszen ott kezdődik a Sziklás-hegység, ami valódi megkönnyebbülés lesz Ken, Toyotánk előző tulajdonosa elbeszélései alapján, mert addigra a pokolba fogjuk már kívánni a síkságot. Colorado tele van nemzeti parkokkal, a Rocky Mountains parkot semmiképpen nem akartuk kihagyni, de annyira elégedettek voltunk az eddig megtett távolsággal, úgyhogy elkezdtem gondolatban kalandozni a térképen, hátha belefér még egy kitérő. Megakadt a szemem a Pike National Foresten, aztán hirtelen kidagadt az ütőér a homlokomon, amikor eljutott az agyamig a Pikes Peak Highway felirathoz tartozó valóságtartalom. Ennyire közel járunk a helyszínhez, amiről éjszakákon át néztem a videókat, amelyeken Ari Vatanen terelgeti a Peugeot-t felfelé a szó szoros értelmében szédületes földúton? Egy dolgon törtem a fejem egész éjszaka: hogyan fogom beadni a lányoknak, hogy holnapután muszáj felmennünk négyezer méterre, mert olyan nincs, hogy elkerüljük Colorado Springset, és elszalasszam ezt a once in a lifetime lehetőséget.

Könnyebb dolgom volt, mint gondoltam. Abban a hangulatban voltunk ekkor, mint amikor a Margitszigeten futás közben a kör fele előtt járunk kevéssel. Már helyre rázódott minden, megtaláltuk a ritmust, elmúlt a kezdeti feszengés, és teljesítettünk is valamennyit. Közelítettünk az ország közepéhez, ami objektív szemlélőként érdektelennek tűnhet, de éppen ez az a része az USA-nak, amire nagyon kíváncsiak voltunk mind, mert annyira szürke masszának tűnik a keleti és nyugati part fényesen csillogó látványosságai között. Gray is relatív jól viselkedett, én pedig bizakodó voltam: ha négy napot kibírt, csak elvisz minket valahogy San Franciscóba. Megpróbáltam rendkívüli természeti látványosságnak lefesteni a Pikes Peaket, ami igazából nem is nagy csúsztatás, meg úgy állítottam be, mint egyedülálló lehetőség, hogy feljussunk egy négyezer méteres hegycsúcsra hegymászó felszerelés nélkül. Ha nem is nyalták be a maszlagot a csajok, láthatták a szememben a csillogást, úgyhogy megegyeztünk, hogy megcélozzuk Colorado Springset, ami közel hatszáz mérföld, de útközben sok megállásra érdemes helyet nem láttunk. Mérföldzabáló napnak néztünk elébe.

Délutánig tankoláson kívül nem is álltunk meg, a hátsó ülésről érkeztek a szendvicsek, a váltó overdrive-ban, a sebességmérőt a speed limit fölé ragasztottam öttel. Itt már az én monotóniatűrésem is elérte a határát, kezdtem álmosodni, úgyhogy átadtam a kormányt nővéremnek, és a jobb egyben a biztonsági övre hajtottam fejemet. Rendkívül jól tudok autóban aludni, egy óra pihenő a gép búgása mellett sokszor felér nálam egy wellness-masszázzsal, olyan kipihenten ébredek. Ezúttal viszont nyugtalanító esemény miatt kellett ásítva felpislognom. A vízhőfokmérő megint mászott felfelé.

Miért nem megy a ventilátor?

Nem volt szerencsénk, több mint tíz mérföldre volt a következő kijárat a Highwayről. Hiába nyomtuk ki a klímát, lassítottunk ötvenre, a lehajtónál már a pirosban járt a mutató. Kigurultunk a kukoricatábla szélére, majd hagytuk lehűlni a fortyogó vizet. A ventilátor most se ment, ráadott gyújtással sem, ez részben megmagyarázta a jelenséget, még ha nem is volt megnyugtató. Két litert tudtam utánatölteni a hűtőbe, ezzel majdnem el is fogyott a készletünk, ezért megkerestük a legközelebbi benzinkutat a pampa közepén, ahol nem csak fagyállót sikerült vásárolnunk, hanem egy autósboltot megszégyenítő raktárkészlettel rendelkező kutassal legyártattam két krimpelt csatlakozós kábelt, amivel fixen rá tudtam kötni a ventilátort az akkura. Innentől meleg időben mindig búgó ventilátorral közlekedtünk, megálláskor, elinduláskor a motorháztető felnyitása és a csatlakozó lehúzása, illetve felcsúsztatása olyan reflexszé vált, mint a biztonsági öv becsatolása.

Estére letudtuk a hatszáz mérföldet, Colorado Springsben, a Sziklás-hegység lábánál vettünk ki egy motelszobát, ahol a fáradság ellenére sokáig gyűrögettem a paplant elalvás előtt - egyrészt, mert felvillanyozott, hogy másnap a Pikes Peak volt terítéken, másrészt, mert aggasztott, hogy a nem teljesen kifogástalan hűtőrendszerünkkel hogyan kapaszkodunk fel négyezer méter magasságba.