Irány Szicília! A legalkalmatlanabb járművel...

Bianchina menni Taormina 1.

2016.06.16. 15:01
97 hozzászólás
Most épp bakon áll, nincs kereke, de ha lenne, akkor se tudná forgatni azokat semmi, mert fontos darabok hiányoznak a hajtásláncból. Így állunk most, négy héttel a nagy szicíl túra előtt. Akkor is - legyünk optimisták.

Az egész a Kozmával, a Perével és a Vályival kezdődött – és amikor vezetéknéven szólítom a barátaimat, nem jótevőimként gondolok rájuk. Oké, Laci és Pista egy már kész felvetésben akart csak segíteni, de Kozma Zsolti szarvakat és patát növeszt a sztori egyik pontján, figyeljék majd. Tehát ültünk a veteránklubban, talán február utolsó péntekje volt, kis csoportban dumálgattunk pár hozzám hasonló, mentálisan terhelt egyeddel, akik - miközben napi tíz emailt küldenek mindenfele az aktuálisan a neten felbukkant, megvehető romokról, a hétköznapokban meglepően normális embereknek látszanak. Terveket szövögettünk, mert hát mit tegyen, aki havonta egyszer olyan körben találja magát, ahol a legrejtettebb perverzióiról beszélgethet?

Épp arról meséltem, hogy Pere Laci vett egy E21-es 320-as BMW-t valahol Bari környékén, ami már annyira Dél-Olaszország, hogy már szinte Afrikában van, s elefántot lehet vadászni arra, de mindegy is, szóval hogy Vályi Pistával másfél nap múlva indulnak egy trélerrel, elhozni az autót. Minden igazi autóst foglalkoztat egy ilyen projekt: négyezer kilométert autózni pár nap alatt egy nem különösen értékes, de azért elég érdekes öreg kocsiért, amiről egyformán kiderülhet a helyszínen, hogy csirkeólnak se jó már, de az is, hogy gyöngy hever a porban. Az autó hazajött, egyelőre úgy néz ki, utóbbi a helyzet, de várjuk ki, nem akarom elvenni a Laci kenyerét.

Azt is hozzátettem ott a klubos beszámolóban, hogy milyen kár, hogy nem nyáron mennek Bariba, mert odafelé úgyis üres a plató az autószállítón, fel lehetett volna rá pattintani a Bianchit, s megvalósíthattam volna az egyik kamaszkori álmomat (mert azok között volt még ötvenes évekbeli Alfa Giuliettával Kína, ledobott R16-os Renault-val India és a saját 500-as Fiatommal Peru és Chile) – a Szicíliában autózni 500-as Fityóval címűt. Oké, ez nem Fityó, hanem Autobianchi, de hisz tudjuk, hogy a kettő egy és ugyanaz, csak utóbbi báli ruhát hord. A lényeg nem változik.

Keréken odáig elmenni vele reménytelen – a helyi körtúrát is belevéve 4500 kilométer lenne a táv. Tudom, hogy legalább ennyi, mert jártam már ott Fiat Scudóval 1998-ban és Fiat Bravóval 2000-ben. Végig toltuk a 130-pluszos tempót, s még úgy is pokolian hosszú volt az út. Kati is, én is legfeljebb két hét szabadságot tudunk kivenni egyben, ez a hétvégéket is belevéve összesen 16 és fél nap, ha már mondjuk, csütörtökön összepakolunk és pénteken, munka után egyenesen lecsettegünk Balatonra.

Tapasztalatból tudom, hogy az optimálisan 85-ös utazójú Bianchival napi 4-500 kilométer az elviselhető táv. Lehet vele 7-800-at is menni, de utána kell pár nap pihi, mire begyógyulnak a sebek. És még a 4-500 kilométer is csak úgy megy, hogy az egészet követően megint csak kell egy óriási, pár napos döglés a napon. Tehát minimum négy nap oda, öt nap vissza (hogy tényleg ne loholjunk folyamatosan), a szabadságnak ezzel több mint a fele elmenne, a maradék hat nyomorult nap semmire se elég Szicíliában. Bianchival nem lehet odamenni, legalábbis nem a mi életünkben. Pont.

Tavaly már tettem egy szárnyaszegett próbálkozást, mert azért csak nem hagyott nyugodni a gondolat – hátha van még vonatos autószállítás. De úgy tűnik, a válság tönkretette ezt a műfajt, lehetetlen útvonalak működnek már csak, például asszem Friedrichshafen-Genova, de távolról sincs semmi olyan, ami nekem akár halványan segítene. Értem is, mert a fapados repülők korában ki akarna autóval távolra menni? Ezeket a vonatokat szerintem már csak a motorosok, a nagycsaládosok, akik sok cuccot és gyereket visznek magukkal a buszlimuzinjaikban, illetve a hülye veteránosok használták – mint én. Más, akinek helyén van az esze, odarepül, kifizeti a plusz poggyász felárát, ott meg autót bérel. De én sajnos szeretem az öreg autómat, azzal százszor hangulatosabb az út, persze ha már egyszer odaértél. Amíg lehet, használom.

Annyira szerettem volna ezt az utat, hogy tavaly még azt is megnéztem, mennyibe kerülne esetleg 500-as Fiatot bérelni ott, de az tényleg horror. És az a bökkenő, hogy egy Fiat 500-ba tényleg nem férünk bele, mert az hátul már nem Bálint-kompatibilis, ő ugyanis időközben már majdnem 170 centinél tart. A Bianchi ezért is eszeveszett jó: bár teljesen 500-as Fiat-hangulata van, a plusz tengelytáv és az egyenes tető miatt akkora belül, hogy ha kell, rövid távon négy felnőtt ember is belefér, ezt anno kipróbáltuk egy sukorói Belsőség-talin. És ebben van elöl is kicsi, hátul meg közepes csomagtartó, amivel egy szedán 500-as álmában sem tud versenyezni. Tehát vagy a Bianchi, vagy semmi.

Nos, miközben ezt vázolgattam a klubon - csak hogy visszatérjek a cikk felütéséhez -, Kozma Zsolti félbeszakított. „Figyelj, lenne még arra idő, hogy feltedd a trélerre a Bianchit most? Mert szerintem tudok neked intézni Bariban garázst, odaviszik na kollégáid, ti meg majd nyáron odarepültök családostól fapaddal, ezzel helyből spóroltatok négy napot... Na...?”

Megfordult velem a világ. A trükk ott hirtelen éppen, tényleg éppen csak, de kivitelezhetőnek tűnt. Szédültem. Onnantól nem is tudtam másra gondolni. Hazaestem éjfél után a klubról, azonnal a géphez ültem, terveket gyártottam. Szegény Kati, azt hitte, végre kialusszuk magunkat a hosszú hét után, erre hazajön ez a tök és számítógépezik. Villámló szemmel. És még őt is be akarja vonni...

Aztán aludtam egyet az egészre és begyávultam. Bár Pista azt mondta a telefonban, hogy csak vasárnap indulnak a trélerrel, és így szombat este szívesen átugranak az autóért, hirtelen mégsem tűnt jónak az ötlet.

Egyrészt, akármilyen jól összeállt és megbízható, a Bianchin azért lenne munka egy ilyen hosszú út előtt. Még a Bianchival tavalyelőtt végigcsinált római úton megesküdtem, hogy ha onnan hazaérünk, első dolgom lesz a szögletesre ütött kerekeket újra kerekké kalapáltatni, mert szegény autó így egyfolytában támolyog és vonaglik.

A sebességmérő is bedobta az unalmast még valahol odafelé, Toszkánában, s ilyen távon elég idegesítő, ha az ember nem látja, mennyivel megy, az még rosszabb, ha nincs kilométerszámlálója. Amikor ilyen messze megy az ember egy bármilyen öreg autóval, az már nagyon nem hobbi-kategória. Az már valódi használat. És nem, a navi nem opció, mert az lemerül, elveszti a jelet, épp programozza a Kati, amikor traffis harmincas korlátozásba érsz. Ahhoz, hogy a navi igazán segítsen a sebmérőproblémán, kéne még egy belőle. De ha két navit teszek ki, az viszont már eltakarja az egész szélvédőt. Ja, nem működik a csomagtérfedél-kitámasztó sem, amióta Norbi erőből lecsukta – ez olyan, mint a Trabanté, ez az kihúzom nyitva akad, még egyszer kihúzom, összecsúszik típus. Valami lóg a hajtásláncban is, mert az autó zsigulisan ide-oda ráng, amikor elveszem a gázt és újra ráadom.

Másrészt... a hely neve Bari. Ugye? A camorrai maffia egyik kedvenc rejtekhelye, különb dolgok is tűntek már el ott egy ötvenéves, bugyikék, magyar Autobianchinál. Februártól júliusig nem lett volna egy nyugodt éjszakám – hacsak úgy nem állok hozzá, hogy paff, kidobtam az autót, aztán ha mégis megvan, örülök neki, hogy lett egy ingyen Autobianchim, rögtön a nevemre íratva, vizsgával. Meg aztán – fél év állás egy ki tudja, milyen garázsban semmilyen autónak nem tesz jót... Nem, lemondtam a tréleres opcióról. I chickened out, hogy pár jó magyar ember amerikai szókincsét gyarapítsam egy kedves szlenggel, bármilyen haszontalan is.

De a gondolat szöget ütött Kati fejébe, úgy látszik, ha valaki félálomban, éjjel dob fel neki valami lehetetlen ötletet, az tovább dolgozik a fejében. Szombat este a gépe előtt találtam, a monitoron nyitva a Google Maps. Mindenféle csíkokat láttam rajta dél felé futni. Igen, oda, Szicília irányában.

„Találtam itt egy kompot Dubrovnikból Bariba, ez az a hajójárat, ha nem is olcsó, de egy csomó pénzt megspórolunk a benzinen, mert így nemcsak időben, de kilométerben is rövidebb az út. Az lenne a legjobb, ha éjjel menne, mert akkor oda is, vissza is megtakarítanánk egy-egy éjszakányi szállást” - tette hozzá oldalbordám, aki a mindenféle sváb vérvonalain úszkálva tagadhatatlanul jobban ért a pénzhez, mint én, a tücsök magyar, aki elszórná, amije van, két perc alatt.

Őrült kutatás következett, felgyújtotta a gondolatainkat a lelet. Találtunk Genovából is kompot, az már majdnem jókor ment... aztán egyszer csak meglett a Tökéletes Megoldás. Civitavecchia, Róma fölött valamivel. A hajó este indul, reggel érkezik, ha vízvonal alatti kabint választunk, épp ki tudjuk nyögni. Oda egy éjszaka, vissza egy éjszaka az út – két szállás megspórolva. Oda 800 kilométernyi utazás, vissza ugyanennyi, időben, pénzben, pályadíjban mindez kisebb vagyon, ráadásul a folyó kilométerben mérve nagyon rosszul teljesítő messinai kompot se kell kifizetni. Kár, hogy olyan keveset eszik a Bianchi, mert egy iszákosabb autóval tiszta profitot realizálhattunk volna a kompon. De így is kész ajándéknak tűnt hirtelen az a közel kétszázezer forintos ár. Elraktam a könyvjelzőkbe, gondoltam, erre még visszatérünk.

Eltelt nem egészen egy hét, Kati hív bentről. „Zsolt, láttad a kompot? Felment az ára.”

Micsoda? Tényleg elindult. Pánik. Mi lesz, ha tovább drágul? Nehéz hozzászokni, hogy percről-percre változik ebben a világban minden. Milegyenmilegyenmilegyen, rágtam a körmömet, aztán rövid tanakodás után megvettem a jegyet, s a megfelelő rubrikába beírtam a Bianchi rendszámát. Tessék. Most már nincs menekvés.

Ez volt talán február végén, március elején, s valamikor május eleje táján lefoglaltuk az airbnb-n kiszemelt négy szállást is Szicíliában. Ez se volt könnyű, mert a végén Taorminánál már erősen fogytak a lehetőségek a mi árskálánkon, ráadásul arrafelé egy hét a legrövidebb idő, amennyire kiadnak lakást. A terv: három nap alatt megtesszük az utat Civitavecchiáig, egy napot ráhagyunk, mert egyfelől ez az autó nem atombunker, pár éve lejárt a szavatossága is, tehát még akár le is rohadhat valahol Velence után például, másfelől meg az elmúlt huszonöt évben láttunk már dugót, vaksötét éjszakának tűnő vihart árvízzel Olaszországban, volt, hogy fél nap ráment egyikre-másikra. Kell a tartalék. A komp nem vár meg.

Tehát a komppal megérkezünk Palermóba, onnan iszkolunk, mert az nem egy jó hely, irány Taormina. Odavezető úton, valahol északon megállunk két éjszakára, lubickolás, kipihenjük a három nap rohanást, majd tovább, következő két éjjel Taorminában leszünk. Megnézzük magát a várost (sose tudok betelni vele, pedig nyüzsögnek benne a turisták, mint Ponton zajszigetelésében a molylárvák), aztán talán egy kis Etna is jöhet.

Tovább Agrigento felé, ami számomra a legérdekesebb hely Szicíliában, mert egyszerre van ott görög, római, etruszk és normann kultúra, sőt, egy nagy darab középkori Olaszország is, tehát térdig jár az ember a történelemben, borzasztó érdekes. Nem mellesleg a tenger is finom arrafelé, nagyok a hullámok, szóval Agrigentót nem lehet kihagyni. Még odaúton szerintem benézünk Gole Alcantarába is, ami egy kábé négy méter széles és sok kilométer hosszú, alján jegesen hideg patakkal csörgedező hasadék egy hatalmas hegyben – óriási élmény.

Agrigentóban egy életet el tudnék tölteni, két nap tehát nem lesz nagy kihívás, majd onnan tovahaladunk a sziget legészaknyugatibb részére, Trapaniba (épp most nézzük esténként a Polip hetedik évadját, épp Trapaniban játszódnak a dolgok), amit a barátainkkal lezavart, korábbi két utunkon sose sikerült még érinteni. Állítólag teljesen más élmény, mint Szicília többi része, eleve nagyon arabos, elég gazdag is, s még a kaják sem pont olyanok mint másutt.

Nagyjából 900-1000 kilométert fogunk megtenni a szigeten. Bő 1300 lesz az út Civitavecchiáig, onnan vissza ugyanannyi, azaz olyan 3200-3400 kilométer lesz az egész túra – épp annyi, mint két évvel ezelőtt a római út volt a Bianchival. Csakhogy itt az idő nagy részében sokkal messzebb leszünk, jó lenne nem teljesen lerobbanni, mert nagy lesz az ajjaj. De, amint sokaknak mondtam, Fiat 500-zal (és származékaival) a veteránautó-kínálatból a legnagyobb gyávaság Olaszországba menni, mert ha a Földön értenek valahol, valamilyen öreg autóhoz, az Itáliában a Cinque. Kicsit növeli a vállalkozás értékét, hogy az enyém egy kombi, amihez egy rakás alkatrész sokkal ritkább, ráadásul nem F-, hanem D-szériás, ami tovább huszadolja az elérhető alkatrészkínálat méretét, de akkor sem olyan, mint mondjuk, egy Moszkviccsal megtenni ugyanezt.

Segítőautó persze most se lesz, négyen megyünk, annyi szerszám lesz nálunk, amennyi, és megsúgom, a Bianchiba nem fér sok az olyanból. Már a római úthoz is nagy levegőt kellett venni 2016-ban, ezt sokan nem fogták föl annak idején az olvasók közül. Merthogy minden útkönnyítő Fiat 500-származás ellenére itt nem pajtikkal, sok-sok markos legénnyel megyünk külföldre, hanem egy szál magunk.

Még a domsjői út is a töredéke volt ennek a mostaninak (vagy akár a rómainak) rizikóban, mert ott, még ha a szponzori pénzek csak magát az utat állták négyünknek, semmi mást, de azért mégiscsak négyen voltunk, markos férfiak, hárman azok közül rendszeresen szereltek autót, volt egy vadonatúj, összkerekes kombi autó velünk, ha bármi baj lett volna (ahogy akadt is), ráadásul az egész folyamatosan online ment, vásárolt mobilnettel. Most viszont egy eleve nyekergő, szintén ötven éves (a Bianchi most két évvel idősebb, mint a Ponton volt, amikor 2010-ben elhoztuk Svédországból), picike szekérrel indulunk - nagyobb távra, mint Domsjö. Van zabszem, ha kérdik. De ha sikerül, nagy lesz á örő és bódottá.

Másfél hete eltoltam magamtól a Pontont, a Morinit, mindent, amit mostanában szereltem, és végre magamhoz húztam a kis Bianchit. A megoldandó hibák listája, íme:

- sebességmérő (mivel sokat kerestem már korábban a hibát, s minden működőképesnek tűnt, arra gyanakszom, hogy a váltóban esett ki a golyó a ferde fogazású fogaskerék alól, ami viszi bentről a szöghajtást, azaz szedhetem szét a váltót)
- csomagtérfedél-kitámasztó
- zörgő elefántfül-vezető pálcák az ajtókban (elvesztek a csavarok)
- szögletesre ütött felnik
- lógás megkeresése a hajtásban, mert már zavar, mennyire rángat néha. Ebből akár baj is lehet.

A főfékhengert, első munkahengereket már tavaly kicseréltem, a fékrendszer így most tényleg pöpec, soha rosszabbat. A motor istenien érzi magát, erős, szépen húz, nem melegszik, még csak nagyon nem is jön belőle az olaj. Tóth Gabi aranyat érő kezei hosszú hatású Metabondként védik a gépészetet. Ha valamiért, hát a motor miatt mindig meg fogom menteni a Bianchit, amíg lehet.

Tehát fel a bakra, le a kerekekkel. Igen ám, de itt jött a probléma. Ezek a szögletesre ütött felnik ugyanis 12-esek, tudják, a kispolszki-méret, és ahol tudtam egyengetést, ott csak 13-ashoz volt idomdarabjuk. Görgőztetni meg nem akartam, mert már láttam úgy elhúzott felnit. Körbedobtam a klubtársak között egy mailt, ki tud ilyet. Végül kerülő úton (hiszen Győrbe azért mégsem akartam írni), de Linczi barátom, a Mini klub volt elnöke jelentkezett, hogy szívesen elviszi hozzájuk, úgyis jár fel Budapestre, ott tudnak mindenféle méretet. Túl komplikált lett volna öt felni egyengetéséért a fél országon át kellene utaztatni cuccokat – megköszöntem, Budapesten kerestem tovább inkább.

Sanyi barátom is jelentkezett, a világ legjobb karosszérialakatosa, aki tényleg bármit legyárt bármiből, csak fémlemezről legyen szó, s olyan veteránautók elkészítésében volt már benne a keze, amiket el se akarok hinni. Vigyük el az ő gumisához, annak van szerszáma, így kerültem Pesterzsébetre.

Gyorsan lehámozták a gumikat, s csak akkor láttam, milyen szörnyű a helyzet, amikor egymásra tették a felniket. Broáf... Sajnos Soma, azaz Somogyi Pisti, a gumis műhely tulajdonosa megjegyezte - „de ez lemezfelni, hiába egyengetik ki, visszagörbül majd megint, mert emlékszik az acél.” Hát, talán majd csak kicsit. Még reménykedem, a felnik most rettegnek épp szűkölve valami rejtett erzsébeti műhelyben.

Ha már bakon volt, megnéztem, mi lóghat a hajtásban. Amitől féltem: a Hardyk. Totál szétment bennük a gumitöltet, sőt, már a külső részük fémje is alaposan elfogyott. Itt vagy 15 fokot el tudnak fordulni a féltengelyek, szorozd meg ezt két oldallal, az már összesen majdnem 30 fok. Az sok, ráadásul nincs gumicsillapítás sem, ezért már fém a fémen veri szét magát régóta. Tavalyelőtt már a két tartalék bontott elemem közül a jobbikat feltettem, mert a kocsi egyik sajátja eltört, de most megint a határán van minden. Új kell belőlük, nem lehet tovább húzni.

Ezek azok a közdarabok a kerékagyak és a féltengelyek között, amelyek a féltengelyek szöghibáit, illetve a hajtáslánc hirtelen ütéseit csillapítják; kívül hosszúkás ablakos fémhengerből (erre a részre csavarodik a féltengely menesztőtárcsája), belül pedig csillag alakú, a tengelycsonk számára ricnis belső résszel ellátott, szintén fém elemből, s a közüket kitöltő gumikiöntésből álló alkatrész.

Ha az én Bianchim a kései Fiat 500F alapjaira épült volna (tehát 1966 második fele utáni lenne), akkor most vehetnék bele kétszer 26 euróért egy párat, s ezzel meg is oldanám. Csakhogy a régi fajta 500-asba, a D-be kisebbek kellenek, ezek darabja 141,6 euró a fiat500ricambi.com-on, ahonnan vásárolni szoktam. Erre jön a szállítás, a holland vám, az összesen százezer forint. Akkor nem megyünk Szicíliába, hiszen elmaradt egy pár fontos bevétel most, ezért erősen borulni látszik az út költségvetése, pedig esküszöm, a Pontonra már alig költöttem egy éve, másra meg pláne nem. Kicsit túlnyújtózkodtunk a takarón, de istenem, mindig így szoktuk, majd kicselezzük valahogy.

Megoldás kellett. Megtaláltam Axel Gerstl, a müncheni régi-Fiat-kereskedő honlapját – neki adtam el még 1998-ban azt a makulátlan 850 Sport Coupét, amit (nulla profittal, tényleg csak megmentési célból) egyetlen Fiat-szalonnak sem tudtam eladni 1997 végén. Axelnek még mindig jók az árai, kikerestem az 500 D Hardyt, 40 euró darabja, hurrá, akkor már rendeltem egy sebmérőspirált is, szállítással együtt alig 100 euró volt az egész, Hollandia tehet egy szívességet, Németország rulez.

Két nap alatt megjött a doboz. Munka után, amíg a Kati locsolta az előkertet, Bálint a Sturcz Anti kollégámtól kölcsönkapott egykerekűvel tekert, Norbi meg rollerezett, én le is kaptam az egyik Hardyt. Hoppá, az enyémnek ricnis a belseje, nem bordás, ezt elfelejtettem. A ricni, ugye, a sűrű, vékony nyomatékátvivő kiképzés, a borda a ritka, vastag. A Németből érkezett Hardy belseje épp ilyen, bordás. Nem lehet feltenni.

Viszont leszedés után láttam, micsoda rettenetes állapotban van a Bianchi saját két Hardyja. A gumi porként mállott ki belőlük, a fém külső héj a rögzítőcsavarokig elnyalva, s ahogy letettem a földre az egyiket, az ketté is esett, feltárva a csillag alakú belső részt, amiről egész addig csak sejtettem, hogyan néz ki. Fel a netre, végignéztem az olasz oldalakat, azóta tudom, hogy ezt az alkatrészt úgy hívják, „giunto semiasse”. 95 euró alatt nem találtam, ráadásul az olaszokkal egyszerűen nem lehet levelezni, sokszor próbáltam, élőben nagyon aranyosak, de mailben süket szemekre és billentyűzetekre talál az ember.

Bandi segített ki a szorult helyzetből - „miért nem viszed el a Lenkeyékhez, ott sütnek szilentet, biztos meg tudják csinálni ezt is.” Hoppá, azt hittem, az ilyen műhelyek rég megszűntek... És tényleg, Lenkeyék élnek és virulnak, hűséges Honda Spacy-mmel tehát még a múlt héten csütörtökön náluk termettem, megmutogattam.

„Ezt a két ép Hardyt tévesen rendeltem, nem jó a belsejük, de itt ez a két másik, amit az autóból vettem ki, ezeknél a külső és a gumibetét mállott szét, de a belsejük ép. Valahogy meg kéne oldani, hogy az ép külsőkbe bekerüljenek a régi belső részek” - kezdtem a mondanivalómat, s láttam a szemeken a „na, megint itt egy veterános hülye, uram irgalmazz”-tekintetet. Dicséretükre legyen mondva, nem rúgtak ki.

„Ehhez sajnos kell készíteni egy szerszámot, ami a belső részt központosan tartja, a külsőt meg masszívan megfogja, és sütni it lehet, mert ide nem jó ám akármilyen gumi. De egyáltalán nem biztos, hogy épeszű áron el lehet készíteni azt a szerszámot” - jegyezte meg az egyikük, rávilágítva arra, amit sejtettem: ez nem lesz egyszerű.

„Deszóvalhogy ezazautó meg négy hét múlva Szicíliába indul (és itt rögtön úgy éreztem magam, mint valami hülye gazdag sznob, ami nem jó belépő) a családommal, küzdök, hogy összerakjam, brutál drága hozzá ez az elem, esetleg meg tudnák próbálni záros időn belül, mert talán mégis ez az egyetlen járható út” - és közben az olaszokkal sose sikerülő levelezésre gondoltam meg a százezres holland ajánlatra.

Hétfőn telefonált az egyik lenkey-s mester, már a szerszámosnál járt. Negyvenezres ajánlatot kaptam, sütőformára és Hardy-készítésre. Rábólintottam, ennél jobban én sem tudom megoldani. Ráadásul a szerszám árában lesz nagyjából a művelet, a srác meg is mondta - ”ilyenkor, amikor egy első szerszámot legyártatjuk, sosem terheljük a teljes árat a kuncsaftra annak reményében, hogy ha valakinek kell később hasonló, akkor már nem lesz plusz kiadásunk”. Tehát kedves olvasók, ha van otthon elvásott gumijú Fiat 500 D (1966 előtti Autobianchi Bianchina) Hardy-tárcsájuk, forduljanak a Lenkeyékhez bizalommal. Az én szettem most készül, van már szerszám.

Az autó amúgy is bakon állt, nekiláttam hát a sebességmérő megjavításának. Már korábban szétszedtem a váltót, amiről kiderült, hogy áll benne minden mint a cövek, nem forog el a sebmérőspirált hajtó ferde fogazású kerék, tehát másutt kellett keresnem a problémát. Vehettem megint két liter váltóolajat, mert a Bianchiba 1,1 liter kell, az egy doboz és egy másiknak az alja, éljen, 8400 forint elment.

De ha nem a kihajtás, akkor mi? A szöghajtás a váltón akár a beton, még lógása sincs. A spirál passzentos benne, jó a négyszög is, mind a pozitív, mind a negatív része. Oké, akkor elöl keressünk. Bakon állt az autó, hát elindítottam (bocsánat, nem stimmel a kronológiai sorrend a sztoriban, mert ekkor még rajta volt a Hardy, tehát szabadon járathattam). Be negyedikbe, alapjáraton száguldott az autó, hatvan centi magasan a levegőben. Kicsit SRN-6?

A spirál forog, ott elöl a műszernél. Rámarkolok, eltekeredik az ujjaim között, egy panelházi liftet felhúzna a tizedikre. Itt aztán semmi gond nincs, ez nem hibás. Akkor mégis az óra lesz a ludas? De hiszen azt többször kiszedtem már, néztem, járattam... Oké, térdre imához, ezt a szopást nem úszod meg, féreg kis Csikós. Leterített a hatalmas Bianchina, fogadd el. Lehet mélyelemezni.

Ki az összes vezeték, ki a műszer, még szerencse, hogy az Autobianchi nem éppen egy CAN-busz-orgia. Nézem, tök jó a négyszög az órában. Nézem a spirált – hm, itt a nyakánál van egy hangyányi fényesedés, mintha a négyszög éle hangyányit csorba lenne. Na, ekkor rendeltem új spirált a Hardy-kkal együtt, mert emez csak 10 euróba került. Milyen jól is tettem.

Merthogy a műszerben mégis kicsit kopott a négyszög, a spirálon szintén enyhén lekerekedtek az élek, s amikor teljesen becsavartam a hollandert, épp a lekerekedett rész próbálta tekerni az órában levő, enyhén kitágult ellendarabot. Ott forgott el. Megkentem a műszer bemenetét, hogy könnyen mozogjon, téptem Lindt-csoki alufóliát (mert az vastagabb fajta), egy precíz kis csíkot rátekertem a spirálra, hogy nyerjek vastagságban néhány századmillimétert, s az így már szuperpasszentos spirált a helyére csúsztattam. Meghúztam a hollandert, beindítottam a motort, negyedik kuplung fel – és megy! Ott robogtam a garázsban majdnem negyvennel, mutatta az óra is végre, szuper!

Aztán azóta megjavítottam a csomagtérajtó-kitámasztót - vagy másfél órát tököltem, mire a három mozgó alkatrészből álló, hótprimkó tárgynál sikerült rájönnöm, hogy az egyik sínperemet szabad szemmel alig láthatóan be kellett görbíteni, a kihajtott kis lemezfület meg kb. 17,82 fokban befelé kellett hajlítani, mert így épp működésbe lép a kilincsmű. Találtam csavart az ajtón levő háromszögablak pálcájába is, az se fog zörögni, feltöltöttem a váltót olajjal, a kocsi elvileg most Szicília-kész.

Csak kereke nincs még. És ha lenne, azokat nem tudná hajtani a motor. De ezek bagatell ügyek, hiszen még hátra van négy hét! Oké, három és fél. Na jó, kvázi három...

Szurkoljanak! (Lol.)

U.i.:
Lapzárta után jött a hír (lapzárta egy internetes médiumnál, jó, mi?), hogy Lenkeyéknek sikerült a Hardy, mehetek érte, szuper! A legnyomasztóbb alkatrészen is túl vagyunk, egyre közelebb a teljes készültség.