Egy sziget New York utcáival, ahol annyi az autó, mint egy magyar kisvárosban

2018.05.13. 16:53
6 hozzászólás

Broadway, Central Park, Tinian – ha ebből a három földrajzi névből csak az első kettőről hallottál, még ne átkozd a földrajztanáraid. Mélyen a Csendes-óceánon van egy sziget, amit annyian laknak, mint egy nagyobb magyar falut, mégis fordulatosabb huszadik századi történelem jutott neki, mint egész országoknak Európában. Annyi magára hagyott kifutópályája van pár négyzetkilométeren, mint senki másnak a világon, és több köze van a manhattani úthálózathoz, mint New York bármelyik testvérvárosának, ideértve Budapestet is. Na, ez Tinian.

Trópusi klíma, kék tenger, fehér homok, pálmafák – Tinian mindent tud, amit egy üdülőszigetnek tudnia kell. Mégis, az a kevés turista, aki manapság erre téved, egy betonakna miatt érkezik. A csak egy fokkal közismertebb Guamról is 160 kilométer ide az út, ha pedig a legközelebbi országhoz mérjük, mennyire van a világ háta mögött: még Pápua Új-Guinea is 2000 kilométer. Pontosabban kettő akna miatt jönnek ide, amiért Tinian ma a világ turisztikai térképén két lyukat jelent, a katalógusokban két üvegtetős profán aknaként él és ez még úgy is hülyén hangzik, ha tudjuk, hogy az a két akna anno az emberiség történelmének két legpusztítóbb rosszfiúja, Little Boy és Fat Man átmeneti otthona volt.

Tiniannak már azelőtt tartalmas történelme volt, hogy útnak indult innen az atom Japán felé. Elsőként a spanyolok jöttek, akik a sokat próbált módszer szerint kolonizálták a szigetet, mire a negyvenezres helyi lakosság hamar 1400 fősre apadt; akik túlélték a behurcolt betegségeket, a spanyolok balhéit, azokat átköltöztették Guamra. Tinian ezután jó ideig egy nagy disznó- és marhatenyésztő terület volt csupán, majd a spanyol-amerikai háború káoszában a spanyolok az egészet eladták a németeknek, hogy azoktól 15 évvel később, az I. világháború elején elvegyék a japánok. Nagyjából ennyi kellett, hogy mindenki mostohájából újra élhető hely legyen: a japánok közművet, burkolt utakat, iskolákat, azaz infrastruktúrát építettek, aminek hála a negyvenes évekre a sziget közel 16 ezer japán lakhelye lett. Majd jött a II. világháború és jöttek az amerikaiak.

Amíg Európában a nácik az utolsókat rúgták, az amerikaiak vívták a maguk háborúját a Csendes-óceánon a Japán Birodalommal. Sorra foglalták a stratégiailag fontos szigeteket, 1944 júliusára már a japán anyaországtól 2200 kilométerre lévő Tiniannál jártak, és megvívták a csatát, ami még az angol Wikipédián is csak egy rövid szócikket ért. Ez volt a tiniani csata, aminek egy hetét a szigetre küldött 8500 fős japán védelem alig 300 tagja élte túl és aminek hét napja alatt négyezer helyi civil halt meg a kereszttűzben, lett öngyilkos vagy ölte meg a japán hadsereg megmentve őket az amerikai fogságtól. Az amcsik enyhe veszteséggel foglalták el a szigetet, a megmaradt lakosságot internálták és feltúrták a tájat, hogy felépítsék a második világháború legnagyobb légibázisát.

Aki mostanság Tinian felett repül, annak hamar feltűnhet, hogy más ez fentről, mint az ilyen kis óceáni szigetek általában: sok itt a sehonnan sehova vezető hosszú, széles aszfaltcsík. Olyan szélesek, hogy még a gaz sem tudta benőni hetven év alatt, pedig a trópusi klíma teszi, amit tud. Feltűnhet még valami: a sziget egész olyan mint Manhattan. Oké, ez egyrészt erős túlzás, másrészt ez ma legfeljebb egy térképésznek vagy egy autistának állna össze a sziget felett repkedve, de tekintve, hogy itt a háború alatt nagyrészt pilóták és térképet sokat látott emberek szolgáltak, akiknek megvolt fejben, mi mekkora és milyen formája van fentről nézve, már érthető, miért gondolták az amerikai katonák Tinianról, hogy kiköpött Manhattan. Főleg, ha idevesszük a honvágyat, ami az erőltetett párhuzamokat erősíteni szokta.

Az amerikaiak hamar nekiláttak az építkezésnek. Volt itt már két kifutópálya, még a japánoktól maradtak, azokat rendbe hozták, és építettek még négyet a sziget északi csücskében. Így lett a csupán 101 négyzetkilométeres Tiniannak a semmi háta mögött hat 2,4 kilométeres kifutópályája. A kifutók mindegyikét úgy építették, hogy a kor amerikai csúcsbombázói, a B-29-esek könnyen mozogjanak rajta, pedig azoknak ugye 43 méter a szárnyfesztávja. Egy ekkora légi bázisra tízezer szám kellett a kiszolgáló személyzet, és akkor itt jön képbe Manhattan. Ott volt az a rengeteg amerikai egy tök távoli kultúra logikája alapján felépített szigeten sintó szentélyekkel, japán házakkal, intézményekkel (ami a csata után megmaradt) és kellett nekik valami kapaszkodó az otthonhoz.

Az északi csücsök egy óriási reptér lett, a nyugati két kifutó sem volt kicsi, egész komoly úthálózat épült, hogy ezeket működtessék. Ezeknek még szükségszerűen katonai neveket adtak, mint North Field és West Field, minden mást viszont úgy keresztelhettek el, ahogy jól esett. Az egykori japán települést, Sunharont Village-nek nevezték a el katonák Greenwich Village után, mondván, nagyjából ugyanott vannak a két szigeten. Hogy volt-e valaha ezen felül bármi hasonlósága a japán romvárosnak New York meleg negyedével, Manhattan messze legjobb hangulatú városrészével fogalmam sincs, de egész következetesek voltak a srácok, hiszen a sziget közepi üres, füves placcot Central Parknak nevezték el. Azt fogta közre Tinian két sugárútja, amik észak-dél irányban húztak végig a szigeten. Akárcsak Manhattanben, leszámítva, hogy ott ilyen sugárútból van tizenhat.

Nem bonyolították túl a kérdést, az egyik sugárutat elnevezték a Broadway-ről a másodikat pedig a nyolcadikról Nyolcadik Sugárútnak. A keresztutaknál is inkább az dönthetett, kinek mi kedves otthonról, mintsem a logika, így követi ma is a 72. utcát a 86., majd azt a 116. és így lett Tiniannak Riverside Drive-ja, ami a Hudson folyó helyett az óceánnal határos. Lett itt is egy Canal Street, ami egész véletlen itt is egy sűrűn lakott utca lett mostanra; az itteni Park Row-ról semmi neveset nem látni, nemhogy a World Trade Centert, ahogy Tinian Wall Streetje se élt még meg sok tőzsdekrachot.

Szóval ezeken az utakon csapatták a Willy-s dzsippekkel úgy egy évig. A háborúnak gyorsan vége lett, a gépeket elreptették vagy bezúzták, a földrajzi nevek viszont megmaradtak, ott vannak a Google Maps-en is.

És hogy mikkel járnak ezeken a nevükben manhattani utakon manapság? Aszerint a kevés kép szerint, amit Bing/Google körök után találtam úgy sejtem: leginkább japán pickupokkal és nagy amerikai dögökkel. Utóbbi annyira nem meglepő, mivel a sziget a háború után végül nem került vissza a japánokhoz. Ma az Észak-Mariana-szigetekhez tartozik, ami meg az USA külbirtoka, szóval amerikai föld ma is. A 2010-es népszámlálás szerint 3126-an lakják, nyolcszázszor ritkábban lakott, mint Manhattan.

Ja, és az atomsztori. Azalatt az egy év alatt a B-29-esek bombáztak innen mindent a Fülöp-Szigetektől az előrenyomuló amerikaiak által egymás után támadott szigeteken át a japán anyaszigetig. És aközött a rengeteg B-29-es (csak a roncstemetőjük ekkora volt a szigeten) között volt kettő, amelyik új irányba rakta a modern hadviselést. Az Enola Gay 1945. augusztus 6-án, a Bockscar 9-én szállt fel innen, miután azokból a bizonyos aknákból beemeltek a bombaszekrényükbe egy-egy atombombát. Normál esetben a B-29-esekbe egész könnyen be lehet húzni a bombákat, de itt már csak a bombák tömege miatt is muszáj volt alulról, hidraulikával felemelni őket, innen a furcsa emlékhelyek a szigeten. Little Boy Hirosimát, Fat Man Nagaszakit pusztította el százezrekkel együtt.

Az egykori nyugati bázis egyik kifutója ma Tinian reptere. Ha onnan érkeznél a szigetre, kijövet dobj egy balost, indulj el a Broadway-n, el a Central Park pálmaerdeje mellett fel északra, és ha már elhagytad a négy végtelen hosszú aszfaltcsíkot, ahol a Nyolcadik Sugárút és a Broadway egybeér (Columbus Circle-t itt ne keress), a gaz mögött meglátod a két üvegtetős aknát, amit anno egy rövid ideig két négytonnás atombomba lakott.

(És ha már Tinianon jársz, dobj légyszi egy nagy képcsokrot az utakról, autókról, pusztuló kifutókról. Annyira a világ vége a hely, hogy lehetetlen méltón illusztrálni a sztorit Google-ből. Köszi!)