Kefebajszos führerimitátor legyek, ha ez nem szándékos poén. A náci múzeum recepcióján egyetlen srác van szolgálatban: erősen mediterrán színezetű fiú, jó eséllyel török gyökerekkel. A nyers téglás boltívek alatt ülve adja egymás után a római Colosseum mintájára készült épület gyomrába szóló belépőjegyet a megilletődött látogatóknak. Jó poén, de ezt leszámítva az előtérben még semmiféle impulzus nem ér, mégis magamra erőltetek egy sablonfapofát: ez itt mégiscsak a Harmadik Birodalom szellemi epicentruma.
Úgy kerültem ide, hogy a Nürnbergi Játékvásáron eluntam az 1:25-ös Tigriseket és U-boatokat. Ez a világ legnagyobb ilyen expója. Nem kifejezetten a náci játékoké, úgy általában mindené, ami makett, modell vagy játék. 1950 óta rendezik, helyszíne a Messezentrum: egy 170 ezer négyzetméteres steril épületkomplexum a város Dutzendteich-nek nevezett délkeleti sarkán. Nincs benne semmi magasztos: giga kiállítótermei vannak, nagy, homogén falai kevés ívvel, pedig a főbejárattól egy bal fordulóval nagyjából húsz percet lehet egy irányba sétálni anélkül, hogy elhagynánk Albert Speer második kedvenc homokozóját. A náci múzeum a túlfélen van.
A kiállítástól a múzeumig egy negyven méter széles út vezet. 1,5 kilométer hosszan épült a harmincas években, be mélyen Reichsparteitagsgelände-re, a nagy náci épülettengerbe, ami ma már inkább csak egy nagy park hol nagy, hol óriási romos épülettel. Az út neve egyszerűen Große Straße, azaz a Nagy Út. Fekete és fehér gránitból rakták végig, szigorúan 1,2 méteres oldalhosszúságú lapokból, ami egész pontosan két porosz díszlépés. Eredetileg két kilométeresre tervezték, de – ahogy nagyjából semmit a placcon – nem tudták befejezni; a háború kezdetéig építették. Hogy a gránit és a német kivitelezés milyen jó páros mutatja, hogy az út meghagyott része nemhogy fennmaradt, de egy szakaszán ma autók járnak, parkolnak.
Azt a boltíves óriást az út másik végén, ahol a múzeum is áll, valójában csak ihlette a Colosseum, de ez U alakú, az meg ugye elliptikus. A múzeum neve sem náci múzeum, hanem Dokumentationszentrum Reichsparteitagsgelände. Reichsparteitagsgelände, mint Birodalmi Pártnapok Területe, az épület pedig szimplán Kongreshalle, azaz Kongresszusi Központ. 2001-ben nyitott, sokat megtudni itt arról, mit és hogyan túrtak fel a placcon a nácik.
Az például már a török portástól tíz méterre, a második teremben tiszta lesz, hogy a hely története érdemben nem ott kezdődött, hogy Hitler hatalomátvétele után jöttek a nácik téglával, gránitlapokkal a hátukon. Még jóval azelőtt, hogy Speer felrajzolta az első terveket a területre, és majd száz évvel azelőtt, hogy Hitler kedvenc házi építészének pusztuló épületei között egymás után rendezték a mindenféle autó- és motorversenyeket, a hely már része volt a nürnbergi vérkeringésnek. Már az 1800-as évek végén ide, a Dutzendteich-re járt a nürnbergi polgárság piknikezni. A város érdemi belvárosa fél óra sétára volt akkor is; volt már itt tó, zöld mező és fás ösvények – gyakorlatilag mindent lehetett itt csinálni, amit akkoriban hobbinak hívtak.
A huszadik század elején aztán fokozatosan lett egyre használtabb rendezvényközpont a terület. Épültek ide kávézók, sétányok, rendezvénycsarnokok, de még egy állatkert is. Évről-évre sok nagy összejövetelt tartottak a területen, amik közül csak egy volt a Nemzetszocialista Párt éves Birodalmi Pártnapja. Hitler sleppje először 1927-ben jött össze itt. Akkoriban éppen választások útján próbáltak hatalomra kerülni – kevés sikerrel. Két évvel később megint ide szervezték a pártnapot, szerencséjükre akkor már zúzott a gazdasági válság, és a megborított közhangulat sokat segített a nemzetszocialista politikának a következő választásokon.
Mire '33-ban hatalomra jutottak, a nácik már erősen kötődtek a Dutzendteich-hez, annyira, hogy még az is felmerült, hogy idehozzák a '36-os olimpiát Berlin helyett. Így különösebben nem volt meglepő, hogy miután hozzájuk került a hatalom, nekiálltak legyalulni az egész placcot, hogy a saját ízlésükre szabják. Speer terve megalomán volt és kompromisszummentes. Teljhatalmat kapott, mint nagyjából minden munkájához a Birodalomban, de Germaniával szemben itt volt ideje alkotni.
Ahogy a Harmadik Birodalom építészetének általában, a nürnbergi náci épületek szellemi mintája is az ókori Róma volt. Azon a nem mellékes tényen mondjuk elcsúszott az ideológiai alapra helyezett építészet, hogy a germán törzsek az árja Róma szemében rühes kutyafalkák voltak, de Hitler idején még nem volt két kattintásra Wikipédia. Rómára a Dutzendteich-en ma leginkább a Kongresszusi Központ hajaz, az eredeti tervek szerint rá is vert volna a Colosseumra: 70 méter magasra tervezték, lett volna teteje is, de a háború lekötötte az energiákat, így végül az elkészült boltíves karéj 39 métere a csúcsmagasság. Ha nem építik ki benne ezt az emlékező centrumnak eufémizált múzeumot 2001-ben, ez is csak egy lenne az itt pusztuló romok közül. Mert pusztul itt minden.
A lassú pusztulás egyik oka, hogy itt nem volt front és bombázás se nagyon. 1945 januárjában a szövetségesek csúnyán szétbombázták Nürnberg óvárosát, de mint a náci párt szellemi központja, a Dutzendteich, bocsánat, az akkor éppen Reichsparteitagsgelände-nak nevezett terület alig kapott. Szegény Luitpoldhalle csarnok veszte mondjuk pont egy háború végén ledobott bomba volt. Az épület egykor Európa legnagyobb orgonájának otthona volt, ma parkoló és park van a helyén, meg a gazban ott áll az egykori homlokzati lépcsősor.
A legszomorúbb része a Dutzendteich-nek nem is egy épület, hanem annak a helye. Speerékben dolgozott a megalománia, úgy tervezték, felépítik ide a világ legnagyobb stadionját, ahol egyszerre 405 ezren nézhették volna a Nemzetszocialista Harci Játékokat. Az alapját elkezdték kiásni, majd jött a háború és hamar vége lett a munkának. Az alapot aztán kitöltötte a talajvíz, tó lett a helyén, amibe a háború után a mellé lerakott törmelékből és ipari hulladékból annyi kénvegyület szivárgott ide, hogy a Silbersee ma Nürnberg egyik fő környezetvédelmi problémája. Egy stadion azért ma is áll a Dutzendteich-en: a Hitlerjugend Stadion modernizált formájában ma az FC Nürnberg stadionja.
Fura érzés a Nagy Út gránitlapjain próbálni díszlépni, a Kongresszus még félkészen is nyomasztóan nagy, hát még milyen nyomasztó a múzeum benne, de első sorban nem ezekért hagytam hátra a játékvásárt. A Kongresszustól újabb húszperces sétára áll a Zeppelin-mező, annak végén a Zeppelin-tribün. Meg kell kerülni hozzá egy nagy tavat, a legnagyobbat a Dutzendteich-en, de olyan előéletért, ami ott vár, megéri a séta. Itt már egy versenypályára megyek – bár ha követjük az időrendet, még le kell mennie a második világháborúnak, hogy itt bármi motoros jármű gurulgasson tankokon és Hitler Mercedesén kívül.
A Zeppelin-mezőhöz szinte már szakrálisan kötődtek a nácik. A mezőt régóta használták bemutatókra, de 1935-ben itt is nekiálltak egy nagy építkezésnek, hogy ne csak egy profán síkság legyen, hanem monumentális rendezvényközpont. Az északi oldalra építették a legnagyobbat, a főtribünt, amit szintén az ókor építészete ihletett, de ezt Róma helyett Kis-Ázsiából másolták, a Pergamon-oltárról.
A főtribün hátában áll az Arany csarnok. Annak ajtójából pár lépcsőfok lefelé a főtribün közepe, a szónoki terasz, ahonnan Hitler és a jelentősebb párttagok szónokoltak a mezőn állóknak, illetve a mezőt körbe ölelő lelátókon ülőknek. Bár a nácik rövid ideig élvezhették a Zeppelint, nagyon hozzájuk nőtt. Itt zajlott a Nemzetiszocialista funkcionáriusok ünnepélyes felesketése és a Birodalmi Pártnapok monumentás tömegrendezvényei.
Nürnberg mázlija, hogy nem a szovjetek értek ide előbb, így a város később az NSZK része lett. Az amerikaiak 1945 áprilisában foglalták el, a győzelem ünneplését pedig a náciknak legkedvesebb helyen, a Zeppelin-mezőn, konkrétan az Arany Csarnokban tartották. Aztán lerobbantották a tribün tetejéről a horogkeresztet. Még pár hónap és ide pár kilométerre, a bombázásokat épen átvészelő Igazságügyi Palotában lezajlott a nürnbergi per.
Bár Nürnberg a mai napig nem tudja, mit kezdjen a Dutzendteich náci hagyatékaival, a város hamar hasznát vette a Zeppelin-tribünnek és a köré épült utaknak. A háború után pillanatok alatt lábra állt a motorsport, '45 szeptemberében Párizsban már grand prix-t rendeztek, egy évre rá pedig úgy követték egymást a versenyek szerte Európában, mintha nem történelme legpusztítóbb gyalulásából lábadozott volna a kontinens. A versenyláz pedig hamar elérte Nürnberget is.
1947 volt az év, hogy az első versenyt megrendezték itt. Kezdetben még inkább motoroknak, mivel a motorgyártásban amúgy nagyon erős Nürnberg gyártói (Ardie, Heckr, Mars, Victoria, Hercules, TWN, Zündapp) gyakran ide szerveztek bemutatókat, futamokat. Utcai pályának első osztályú a hely. A főtribünön tízezer szám fértek el a nézők, előtte és mögötte ott a széles az aszfaltút, paddocknak meg ott a mező. Ráadásul a széles utakon lehetett variálni a vonalvezetést, ahogy azt tették is az elmúlt hetven évben sokszor a Norisringnek keresztelt pályán.
Az amerikaiak bulija óta a tribün egy renoválást leszámítva folyamatosan pusztult. 1967-ben azzal segítettek a helyzeten, hogy lerobbantották a főtribün két oldalán futó oszlopsort, azóta csak a főtribün áll csonkán, hátában a csarnokkal. A kora kétezres évekre már az elárvult főtribün állapota is sokat romlott, így 2008-ban kapott egy renoválást. Ennek hála nem dőlt még össze a főtribün és rajta a terasz, ahonnan Hitler osztotta agymenéseit az óriási tömegeknek.
Mit megvan a terasz, itt állok a közepén. Horizontig érő karlendítő németek helyett a távolban az az FC Nürnberg stadionja, a mezőn, a tribünnél is szarabb állapotú régi lelátók ölelésében edzőpályák, de van itt egy egész nagy kamionparkoló is. Ha nem futna hosszan magas szalagkorlát az út mellett szükségtelennek tűnő szakaszokon is, még a gyanúm se lenne meg, hogy bármi köze a helynek a motorporthoz. Mondjuk ezt a környezetidegen kőhalmot látva se gondolná senki, hogy a történelem egyik legbetegebb ideológiájának egyik legkedvesebb helyszíne volt.
Norisring leghíresebb halottja Pedro Rodríguez volt. 1947 óta öten haltak meg a pályán: hárman autóversenyen, ketten motorral. Utcai pálya létére sok itt a tempós szakasz, bukótér gyakorlatilag nincs, mégsem számít a veszélyesebb pályák közé; harminc éve nem történt itt tragikus baleset. A legsikeresebb versenyző, aki itt veszett oda, Rodríguez volt. A mexikói, aki futamokat nyert a Forma-1-ben, győzött Le Mans-ban és szinte minden neves megbízhatósági sportautófutamon. Még csak 31 éves volt, de már óriási sikeren túl, amikor 1971-ben egy Interserie futamon korlátnak szorították és bennégett a Ferrarijában.
A pálya utolsó halottja Kesjár Csaba volt. A magyar formulaautózás első nemzetközileg sikeres versenyzője egy 1988-as Forma-3-as versenyen halt szörnyet a tribüntől nem messze, miután Dallarájából kifolyt a fékfolyadék. 200 km/órás sebességgel csapódott a korlátnak. Épp abban az évben, amikor Jean-Louis Schlesser egy Sauber C9-essel futott egy máig fennálló pályacsúcsot: 47,79 másodperc alatt tudta le a 2,3 kilométert, ami mutatja, milyen gyors pálya ez. A rekordról sajnos nincs onboard, viszont itt egy kör egy DTM-autóból.
Az utóbbi években leginkább a DTM aktív erre, meg persze rendeznek futamokat a kapcsolódó betétversenyeknek, mint a Porsche márkakupa és Formula-3. Évi egyszer összejön itt annyi ember, hogy megtelik az a nagy kőhalom a terasztól az oldalszárnyakig. És van is mit nézni, mert kevés más pálya akad, ahol annyiszor vennék érintőre a szalagkorlátot, mint a Norisringen.
Bár évekig a motorport és különféle koncertek vonzották ide a tömegeket, a Dutzendteich-et mostanság kezdi visszavenni magának Nürnberg. A város eddig éppen annyit költött állapotmegóvásra, amennyitől még nem dől rá az egész a kutyasétáltatókra, de az utóbbi években már több kezdeményezés volt, hogy egy nagyobb keretből rendbe hozzák az egészet úgy ahogy van a tribüntől a messéig. Nyilván milliószor elmondták, hogy nem a nácizmust akarják életben tartani a munkálatokkal, hanem az építészeti emlékeket, ha már megúszták a világháborút.
