„-Mit csinálsz, ha kiugrik eléd egy vad? -Fékezek.”

Amikor az Opel elhívott egy közös autózásra Szalay Balázs tereprali-versenyzővel, a szerkesztőségben kaján mosollyal vették tudomásul, hogy én megyek. Talán nem is tudták, hogy ez nekem sokkal inkább élmény lesz, mint félelem.

Azt is mondták, hogy semmiképpen se kapaszkodjak a bukócsőbe, sőt leginkább sehová, mert az ismerősi körben volt már olyan, aki egy bukás következtében így veszítette el néhány ujját. Ezt már egyébként korábban a fejembe véstem, hiszen pont a Szalay-Bunkoczi páros 2016-ban történt bukása égett örökké az emlékezetembe.

A bukkanó kicsit sok lett, az autó orra állt, a többi elég nyilvánvaló a videóból. Ami igazán tanulságos, az a belső kamerás felvétel. Szalay Balázs (a sofőr) a baleset első pillanatait leszámítva reflexszerűen összefogta két kezét, így megúszta egy könyöktöréssel.

A legsúlyosabb bukásuk azonban nem ekkor, hanem a 2014-es Africa Race-en történt. Egy itinerhiba miatt 120-szal rongyoltak bele egy árokba. "14 kilométer megtétele után fel kellett adnunk a versenyt" – ezt már a navigátor, a balesetben két csigolyáját szilánkosra törő Bunkoczi László meséli, miközben időről-időre egy-egy kollégát elvitt Szalay egy körre a hajmáskéri lőtéren.

 Mivel én még az ebédemet szürcsölgettem, úgy gondoltam, jobb későbbre hagyni a dolgot, de nem bántam, mert Bunkoczi (Szalayval karöltve) több mint tíz Dakaron vett részt, ennyi idő alatt azért csak összegyűlnek az emlékek. „Az első táboros élményem Marokkóban volt. Amatőr hibát követtem el, a sátorfelszerelésem a kísérőkamionban volt, ami még nagyon messze várt egy kompcsatlakozásra. Havas eső esett, nagyon hideg volt, így jobb híján egy zajos és büdös aggregáton aludtam el, ami legalább meleg volt.” – meséli Bunkoczi.

Visszatérve egy kicsit a bukásra, Bunkoczi csigolyáit a verseny utáni napokban, 2015-ben, újévi ajándékként (január 1-jén műtötték) speciális eljárással összeragasztották és csavarozták. Több részletben, összesen 20 órát töltött kés alatt (mivel később kiderült, hogy leszakadt néhány izom, és a keresztcsont is törött), mire összerakták, de nem ez volt a legkellemetlenebb élménye. „A 2009-es Dakart is végignyomtuk, de nagyon rossz állapotba kerültem, bevérzett a vesém. Egy Buenos Aires-i magánklinikán kötöttem ki, ahol egy Penélope Cruz kinézetű nővér azt mondta nekem, hogy Hasta la vista, baby, és már szúrta is belém a tűt. Képszakadás, majd mikor felébredtem, kiderült, hogy találtak egy olyan repülőt, amin van ágy, így hazautazhatok, de csak azzal a feltétellel, ha orvos is jön velem. A kirendelt orvos viszont nem szállhatott fel a gépre, mert nem volt vízuma, valójában Argentínában sem tartózkodhatott volna. Végül a kezembe nyomott egy adag morfiumot, hogy adjam be magamnak, ha rosszul érezném magam. Szerencsére nem volt rá szükség.”

2009 óta a Dakart Dél-Amerikában rendezik a terrorveszély miatt, de ha nem fenyegették meg a komplett mezőnyt, akkor is akadtak necces szituációk a versenyen. „Mauritániában a szakasz előtt odajött két puskás a táborhoz, és mindenkitől kért 100 eurót, mert átmentünk valami törzsfőnök területén. A biztonság kedvéért lőttek is a levegőbe néhányat, úgyhogy mindenki a zsebébe nyúlt. Akinél nem volt pénz, kölcsön kért, senkinek nem volt kedve ellenkezni” – folytatja élménybeszámolóját Bunkoczi nagy átéléssel.

Szóba kerültek valamelyest az anyagiak is, jelenleg öt szerelővel tudnak nekivágni egy versenynek, az MAN versenykamion körülbelül 10 tonna alkatrészt tud elvinni, így ha kell, egy teljesen új autót tudnak építeni. Összehasonlításképpen a gyáriak 80 fős stábbal dolgoznak, és minden nap szinte teljesen újjáépítik az autóikat.

Ennél a pontnál kikapcsolódtam a beszélgetésből, hiszen én voltam a következő, aki beült az Opel Crossland X-nek nevezett, bukócsövezett, kéttonnás, gólyalábakon csüngő dobozba. Próbálok nyugodt arcot magamra erőltetni, Szalay pedig úgy mosolyog rám, mint apa a fiára: látom, hogy be vagy szarva fiam, és jó okod is van rá!

Rám szorítják a sokpontos övet, precíz emberként magam is ráhúzok még egyet-egyet, aztán gurulás, mert a pálya eleje még lakott terület, a kiteregetett ruhák meg nem szeretik a felvert port. Az unalmas poroszkálást és a kellemes motorzajt, gondoltam, megszakítom valami kérdéssel, de csak olyan hülyeség jutott eszembe mint: „Mit csinálsz, amikor kiugrik eléd egy állat?”. De már hiába mondtam végig, felordított a V8, a belső szerveim meg lassan vakrandit csaptak a testemben.

A gyorsulás nem para, a 6,2 literes LS3 kódjelű GM gyári versenymotor 7,4 másodperc alatt küldi százra a 2,1 tonnás vasat. Az inkább az igazán elképesztő, hogy ez a nagy, kőtömbszerű tárgy nem akar felborulni. Biztos lehetek abban, hogy Szalay nem ment a határon, de nem is finomkodott. Olyan, autó nagyságú gödrökbe estünk bele repülve, keresztbe, hogy az általam kialakult világkép szerint annak nagyon csúnya vége kellett volna, hogy legyen. Ehelyett szelíd puffanás, kis ellenkormány, felnyíg a diffi és a következő pillanatokban megismételjük ezt még vagy ötször, mire feldolgozom, hogy, ami 10 másodperccel korábban történt, azt ember és technika is kibírta, sőt, valószínűleg még a korlátai környékén sem volt.

Az erdősebb részekbe érve azért kiderül, hogy annyira nem is volt hülye a kérdésem. Egyszer sem néztem rá a sebességmérőre, de ha levonom azt az optikai csalódást, amit a magas jármű okozott, biztosan nem mehettünk túl lassan, ennek ellenére a Crossland még ilyen talajviszonyok mellett is meglepően durvákat lassított. Takk-takk-takk, csattan a triplakuplungos váltó fékezéskor, kicsit megpillantjuk a közvetlenül az autó orra előtt lévő talajrészt, hogy aztán a következő dombról való leérkezés csak kicsit fájjon.

Őszintén szólva, sokkal közelebb áll hozzám a pályaversenyek világa, de ezalatt a bő öt perces adrenalinlöket alatt sokat nőtt a szememben a terepralizás. Nyilván, az évek, meg a rutin sokat számít, de egyáltalán nem lehet könnyű úgy gyorsan menni sokszor lehetetlen körülmények között, hogy a tárgy, amit vezetsz nem csak nehéz, de a magas súlypont miatt még egész borulékony is.

Mikor visszaérünk a pálya gurulós részéhez, Szalay megkérdezi, mit akartam mondani az elején, majd a legnagyobb nyugalommal válaszol is a kérdésemre: Fékezek. Ja, igen, értem, főnök :D Vészesen közeleg a cél, még egy villámkérdésre marad idő.

-Meg lehet ezt unni?
-Igen.
-Ez az unalmas része?
-Nem. Inkább az a baj, hogy nem minden nap ezt csinálom.