De hiszen az előbb még tök jó volt…

Nessy, az állólámpás Merci kerékcsapágy-cserén Karesznál. Meg ami még jött.

2019.07.06. 22:32
57 hozzászólás

Sose szabad Karesz közelébe menni autóval. Nincs az a tökéletes verda, amiről ki ne derülne nála, valójában bontószökevény. És mutatja, látod, el kell hinned, megéltem már párszor. Balatonon voltunk ugyanis pár napot, s úgy gondoltuk, Földvárról pofavizitre átugrunk hozzájuk egy délutánra – én meg belekunyiztam egy olajcserét is, mert már nemcsak oszlopos, de csápos emelőjük is van a szervizben, s az állólámpásból egy pöttyet könnyebb kitekerni a szűrőházat lentről, de nem földön fekve.

Persze én vagyok a másik gyenge pont a rendszerben, mert ha Kareszt fogadatlan prókátornak kell neveznem, akkor én kisujjat kérő, kart letépő típusba tartozom. Nem feledékenységből, hanem... ja, de, feledékenységből. Merthogy az M7-es egyik szűkebb ívén meghallottam azt a morgást, amit még az ornbaui túrán vettem észre, de pár hete már azt hittem, a bal első kerékagy szétszedésével, a csapágy kimosásával, ellenőrzésével, megzsírozásával és beállításával sikerült megszüntetnem. Hát nem sikerült.

Gondoltam, a jobb első lesz mégis a ludas, úgyis szét akartam szedni, mert ilyen dolgokat párban javít az ember, s logikus is: ha a bal kerékcsapágyban öreg volt a zsír, a jobban is az lesz. Vittem is a szereléshez kellékeket Balcsira – imbuszkulcsot, kalapácsot, racsnit, Brigót, zsírt, ilyeneket. Egyik délután rászántam másfél órát, amíg a többiek ejtőztek – ennél többre nemigen van szükség a művelethez, nem egy óriáskifli, ahogy Karesz szokta mondani.

Nem várt akadályba ütköztem, ugyanis valami barom, aki előttem itt járt, úgy megtépte ezt a kúpos csapágyat, hogy alig bírtam megnyitni az anyát. Ehem, megvan a hiba oka, ami a morgáshoz vezetett. A túlhúzott csapágy ugyanis kinyomta a görgők és a futógyűrűk közül a zsírt, a sok száraz futástól meg (csak amióta ismerem Nessyt, vagy tizenöt ezret ment így) kitöredezett a futógyűrű krómozása. Rosszabb volt a felület, mint a beton a Nagy Lajos-Erzsébet királyné kereszteződésben, pedig az azért pro level. Kimostam azért a csapágyat, visszatettem tisztán, de szárazon, hogy videóban tudjam megmutatni – mit szenved szerencsétlen csapágy, amikor az utastérben még csak halk moraj hallatszik. Bár azok, akiket ezzel valami újra tanítanék, úgyse jutnak el idáig az olvasásban. Azaz: ők bele se kattintanak a posztba, a többiek meg maguktól is tudják.

Mivel nem vittem magammal se satut, se nagykalapácsot, se kiütőt, hogy szétszedjem, meg aztán rendelni se nagyon akartam cuccokat Balatonra, ahol sose tudjuk, mikor vagyunk a háznál, inkább megkértem Kareszt, hogy ha már úgyis megyünk át hozzájuk egy kávéra (olajcserére), egy csapágyat is rendeljen már nekem. Öreg barátom egy ősprofi rezzenéstelen nyugalmával rábökte – ja, persze.

Tehát másnap. Visz. Nessy az oszlopos emelővel lépett szerelmi viszonyba, mert az volt a könnyebben elérhető. Amíg pisálja magából kifele az öreg olajat, mi megnézzük a kerékcsapágyat. A kerék mögül előbukkan a féktárcsa, Karesz mereszti a szemét. „Ti ezzel akartok három hét múlva Olaszba menni?”

Hát persze, mi mással, ez az egyetlen veteránautónk, amibe befér a család (azaz a 33-asba is bemenne, de azt már egy éve nem használtam, nem kéne kísérteni a sorsot), a 190-essel meg mégse mehetünk, mert az nem élmény (az is 1989-es, mint a 33-as, de valahogy nem bír a szememben romantikus oldtimerré válni). Nem, csakis a Nessy a befutó, meg kell csinálni. Pár tízezer forintos kiadásból hirtelen felderengett egy hat számjegyű cech. A boldogság szobrát ilyenkor nehezen mintázná meg rólam Michelangelo, de én még mindig egy új hárem felavatását követő partin jóllakott maharadzsa voltam a Katihoz képest. Nehezen bírja a hirtelen kiadásokat a drága, pláne akkor, amikor egy közelgő nyaralás miatt amúgy is financiális borotvaélen egyensúlyozunk.

Oké, akkor egy százas rádob, négy féktárcsa, fékbetét-garnitúra, öröm és móka az élet, soha rosszabbat. Mindez persze a Metabond Classic olaj tetejébe, amire rászoktattam Nessyt (26 ezer pénz a benzinadalékkal együtt, istenem, sok kell bele), plusz még a szűrő, csapágy. Lényeg, hogy jól élünk, másnapra minden megérkezik, legalább nem vesztünk sok időt.

De ha már egyszer alatta voltunk, Károly nekiállt megböködni Nessy hasát azokkal a csonka gránitrúd ujjaival. Egyetlen rozsdagócról tudtam, amióta megvan az autó, méghozzá a jobb hátsó taposó élén, fontolgattam is, hogy nem kellene-e megcsinálni az út előtt, mert ha most még nincs is nagyon szerkezeti tartóelem közelében, azért a rozsda nem alszik, simán lehet, hogy a vörös ördög már messzebb jár a festék alatt, mint gondoltam.

Károly pedig csak túrt, kissé lefittyedő csikkel a szája sarkában. „Nézd csak... meg itt is... látod?”- és közben, ujjai matatása nyomában, mint valami régész csákánya alatt Tutenkhámon sírkamrájának fala, úgy nyílt meg a porhanyós lemez. Egyszer csak nem volt több autó, körbeértünk a tetőn, legalábbis én úgy éreztem akkor.

Amikor alig pár órával korábban Kareszék felé hajtottunk, egy délceg, csodásan működő, takarékos, büszke és szép állólámpás Mercedes tulajdonosa voltam. De a viszi Füstölgő Rém ábrándos, zöldfülű, légvárakban partikat rendező, legatyásodott roncstulajdonost varázsolt belőlem. Egy igen szűkre vett, alapvetően nyaralásnak szánt balatonozás közepén. És nem először történt meg mindez.

Na, ilyenkor kell nagyon erősen gondolni a két hibátlan ornbaui túrára, a kis lerohadásos, de úgy is nagyon romantikus Horvátországra, az AJS-t eredményező imolai kiruccanásra, Gyulára, a tavalyi Balatonokra, a Cross Hungary-túrára, az esős, de hangulatos füredi Concours-ra, a hétvégi Szentendrékre, Sopronra és arra a tucatnyi egyéb, kiváló élményre, amihez részben Nessy juttatott hozzá. Ilyenkor mosolyogva lenyeli az ember a keserű pirulát, és arra gondol: akkor, amikor a selymes dorombolásban, nyitott tetővel, az értők elismerő pillantásainak kereszttüzében suhantál valami idegen tájon, amikor a zadari kempingben a tiéd volt a legjópofább autó, amikor az imolai parkolóban sokat látott, cserzett arcú veteránosok megálltak és elismerően vigyorogtak a végtelen kúl ötvenéves Merci-tréler-hetvenéves AJS-kombó és a magyar rendszám láttán, akkor bezzeg élvezted? Hát most kicsit tegyél vissza a kasszába öregem, az élet csak nagyobb részt habos torta, de azért meg kell enni a piskóta szárazát is.

Teszem hozzá óvatosan: van rá némi esély, hogy többet teszek a magyarok külföldi jó kapcsolatainak ápolásáért ezzel az autóval, az ilyen megmozdulásokkal, mintha bármilyen háromtonnás, szögletes fekete monstrummal tolnám le a fél horvát autópályát, hogy utána szétparkoljam valami ritka világörökségi kávézó teraszáról élvezhető látványt, mert Mercedes és Mercedes nem egyformán díszíti a tájat, bár tudja fene, lehet, hogy csak a gazda szeme hizlalja a jószágot. Mindkét oldalon. Legalábbis én pozitív üzenetet olvasok le a helyiek arcáról, azt, hogy jobban örülnek az öreg tragacsomnak, mint az egyes körökben manapság divatos fekete G osztályoknak, bár lehet, hogy rosszul dekódolom a helyzetet. Mert persze azért a G is kedves és aranyos autó. Volt. 1978-ban. 65 lóerős dízelmotorral. Homoksárgában.

Naná, hogy a Kati nehezen emésztette meg az új helyzetet. Az olajcseréről még tudott. A kerékcsapágynak már határozottan nem örült. A tárcsacsere láthatóan erősen megfeküdte a gyomrát. Itt azonban féltem, mentőt kell hívni hozzá.

A teljes másnapomat Viszen töltöttem, 25%-ra emelve ezzel a munka/nyaralás arányt, ami így már kezdett eléggé elegáns lenni. Vakartam a kátrányt. Igen, a kátrányt, pontosabban a kátránypapírt, mert valami elmeháborodott, aki az életben nem élt két percnél többet öreg autóval, vagy pont leszarta mi történik majd, vagy pont nem volt a vákuumon kívül semmi a fejében, egyenletesen rámelegített egy adag kátrányt a kocsi közel sem tökéletesen fém tiszta aljára. Remélem, valami német volt, mert nyelvet is váltottam, hogy jól értse az üvöltésemet. Hiszen lényegében szétbaszta az autómat, ami, ha nem akarja mindenképpen elhasználni valamire az a nyomorult kátránylapot, alapvetően tök jó lenne ma is, még ha fém tisztán hagyja, úgy is.

Merthogy a gyárban is így csinálják, hogyne. Csak ott vadifriss lemezt ápolnak, zsírtalanítanak halálba, alapoznak sterillé, festenek jó anyagokkal. És csak erre, az egész, melós mutatványsorozat után megy a kátrány, ami zajt, rezgést és hőt csillapít. Én is tudom. Csakhogy a gyári kátrány soha nem rohad meg belülről, vagyis csak ha megreped. Itt viszont paplanként vált el a rosszul előkezelt lemeztől. Néztem én, hogyne néztem volna, hogy beázik-e az autó, de csak itt-ott voltak enyhe nedvesedések egy nagy zuhé, gépi mosatás után, de úgy látszott, megáll a szélén, kitöröltem. Miért, ti felszaggatjátok minden autótokban fémig az aljnövényzetet? Ugye?

Nos, ez a kátrány alattomos volt. A kiemelkedő felületeken megtapadt, mint az állat, pokollá téve az eltávolítást, egyben ideális táptalajt adva a völgyekben meghúzódó, búvópatak-szerű csatornarendszernek. Ott elvált lemez és kátrány, a víz pedig állhatatosan dunsztolta a lemezt. Évek óta. Fentről teljesen száraznak látszott. Hogy tényleg esélyt se adjon a drága mester a víz távozásának, még a padló alji kifolyókat is eltömte kátránypapírral. Így esett, hogy a család Földváron nézte a természetes Balatont, én a Nessy aljában bámultam a saját, kissé barnás színű, utángyártott verziómat. Szinte úszni lehetett volna benne, nem is értem, miért hagytam ki.

Hát, nagy flexelés következett. Azaz először Máté drótkorongozta le kívülről a felületet, aztán én, egy széles csavarhúzóval mentem belül minden szögletig, ahol egyáltalán sejthető volt, hogy elengedett a kátrány, majd jött Károly a sikítóval, és vágott, vágott, vágott, vágott, egészen odáig szabdalt, hogy mindenütt tiszta, egészséges, hegeszthető és terhet bíró fémig jussunk. Majd nekiálltam a dróttal, utána a Koranttal, hogy a rozsda írmagját is kiöljük és semlegesítsük. A Korant azonban nem villám, idő kell neki, közben persze fogyott egy-két sör, jött az ebéd, Margó mennyei chilis babjával – az ősi viszi recept nagyon kajak.

Amíg a Korant csámcsogott, Mátéval (de főleg ő) betettük az új tárcsákba a csapágyakat (az előző nap még spórolási szándékkal a régi tárcsába bevert újat is), átmozgattuk a nyergekben a dugattyúkat, majd mehetett össze minden a friss betétekkel. Karesz közben az autó alá mászott, még kicsit megtakarította az egyik gyanús hossztartó csatlakozását, hogy ott is hegeszteni tudjon, majd egy bazi kalapáccsal végigverte az egész autó alját. „A vizsgán pont ezt csinálják és igazuk is van, ha bármi szakadni, roppanni akar, az inkább most roppanjon, szakadjon, ne ott!” – magyarázta, miközben a hamu, mint valami Arol 2T-vel túltolt Trabant kipufogója az érdi emelkedőn, olyan örvényekben szállt a térbe. Szerencsére csak ennyit találtunk – jobb taposó jókora része, jobb hossztartó eleje. Végül is – sokkal rosszabb is lehetett volna.

Hosszú nap végéhez közeledtünk. Zeusz, a kan bernáthegyi ekkor már órák óta lemondóan hevert a hőségben, halottnak tettetve magát, Bella, a szuka inkább kikönyörögte a garázsba a három kicsinyét, hogy társaságban szoptathasson. Olyan béke volt, mint a dalai láma kertjében, csak a legyek zümmögtek. A magasban az alulról kabriósított Nessy, a garázs egyik felén a fiatalok, a másikon mi, Margóval, Károllyal a vének, mellettünk a csámcsogó, szortyogó, vinnyogó, látni még nem tudó, de már rettenetesen küzdő dagadt tengerimalacok, amelyekből rövidesen hatalmas kutyák nőnek. Imádom ezeket a durelli békés pillanatokat Kareszéknál, azt hiszem, az összesre emlékszem, pedig volt belőlük elég. Ilyenkor, ez mindig egy nagy reset az agynak.

Ám a reset után sosincs már munka. Képtelenség. Innen, aznap már nem lehet felállni, mert ha megpróbáljuk, valami tönkremegy. Máté hazavitt Földvárra, megbeszéltük – a hegesztéshez úgyis csak Karesz és a kisebbik fiú, Gergő ért jól, utóbbi úgyis nyári gyakorlaton van délelőtt, ezért jobb, ha a Füstölgő Vulkánt magára hagyjuk az új MIG-géppel, hadd szikráztasson, flexelgessen, füstölögjön.

Másnap délután mentem az autóért, rohanva, mert Katinak színházjegye volt estére Budapesten, és még őket is össze kellett szednem Földváron. Kis híján nem jött össze, mert a jobb első ülés tartóbakját is újra kellett építeni a műtétek során, és eltűnt onnan az a kis ablak, amin át egy ujjal bent ott tudtam tartani egy anyát. Ezen a helyen normálisan egy lemezzel rögzített anya van, de konkrétan itt elveszett rég, és sem Karesznek, sem nekem nincs hasonló.

Nagy szabadulóművészes trükköt adtam elő, de végül bement az ülés, Nessy újra összeállt, spuri haza, Kati becsúszó szereléssel landolt a színházban, vagy hogyan is. És milyen jó – újra csak áldani tudom Szakály Robit, mert ez a kellemes, a modern forgalomban is lépni tudó, de kissé ijesztően nagy karbikkal szerelt, elavult motoros dög pályán, 130-nál is elvan 11,5-11,8-cal, ami kisebb csoda, hiszen ezek a 230-asok 15-20 között zabáló szörnyetegek hírében állnak. De Robi bebizonyította - ez hülyeség, csak nincsenek beállítva.

Pénteken még viszem vizsgára, rá egy hétre, a Hungaroring Classic utolsó napján (vasárnap) pedig délben már távozunk, mert újabb túra vár rá – megyünk vele az olasz csizma sarkára, Leccébe, Gallipoliba, kicsit Nápolyba és Pompejibe is. Jó sokat költöttem Nessyre, jó sok mindent rendbe tettem a két évvel ezelőtti állapothoz képest, egy förtelmesen ügyetlen szarból kifejezetten kellemes és finom autó lett, nagyon remélem, nem húzzák meg, ugyanis nincs B-tervünk.

Úgy jó az élet, ha zajlik.