2019.12.08. 13:02 Módosítva: 2019.12.08. 16:33
32 hozzászólás

Több mint húsz éve töröm a fejem, miért kellett az ócsai katonai gyakorlótéren végighajtani a birkákat. Mindenhol. A birkasétáltatásnak ugyanis van egy kellemetlen mellékhatása: a mindent elborító birkaszar. A birka sajnos nem tehén vagy elefánt, hogy egyetlen jól irányzott, és remekül észlelhető kupacban helyezze el az ürülékét, hanem bogyókkal teríti be egyenletesen a két centi vastag jeget, amerre jár. Az egész nyáj. Innen nézve igazán gyűlöletes szarógépek.

És te, mint katona, ebben kúszol. Vegyvédelmi ruha ide vagy oda, azért nem kellemes.

A téli birkalegeltetésnek nem láttam racionális okát. Mindent 25-30 centi vastag hó borított, és hogy az időjárás igazán kicsesszen velünk, a hóra ráküldött egy másfél centi vastag ónos esőt, majd megjött a fagy, és az egész úgy maradt. Minek terelik rá a birkákat?! Legelni? Vagy csak hogy ne unatkozzanak? Netán a honvédség kérte meg a pásztort, hogy megismerjük az alázatot?

Na mindegy. Ez van, ha ez a parancs, akkor a birkaszaros jégen kell kúszni. Mennyire vicces, hogy két hete még a Copacabana nevű strandon jártam, mert az autós újságíró az élet császára. Bár innen a birkaszarból nézve ez határozottan nem így tűnt, de még mielőtt bárki sajnálni kezdene, elárulom: nem éreztem sorscsapásnak, inkább röhögtem az egészen.

Szegény anyám azt sem tudta, hogyan értesítsen Brazíliában, hogy ha hazajöttem, 8-10 napon belül vonulni kell. Ha jól emlékszem, végül valahogy a kollégáimnak üzent, akik kiderítették a szálloda számát és átadták az üzenetet. Ez jó pár ezer kilométer távolságból is feldobja az embert. Emlékeim szerint még a riói Copacabana Palace nevű szállodában voltam, amikor megtudtam a remek hírt, az út java még hátra volt, utána áttelepültünk Sao Paulóba. A patinás és méregdrága riói szálloda érdekessége egyébként, hogy ebben a hotelben nyitották meg hivatalosan a riói karnevált. Jó kis hely, mi?

Annyira persze nem, hogy inni is lehessen a csapvízből – nem tudom, ma mi a helyzet, de akkoriban azt mondták, még fogmosásra se használjunk csapvizet. Cserébe ingyenesen lehetett a minibárból akármennyi ásványvizet fogyasztani, például fogmosáshoz. Viszonylag gyenge „brazil” nyelvtudásom miatt azonban nem tudtam megkülönböztetni a szénsavas és a mentes vizet, és a nálunk ismert rózsaszín-kék színkódolást sem alkalmazták. Akit érdekelnek a kísérletek, elárulom: a fogkrém nagyjából ugyanazt a hatást váltja ki a szénsavas vízből, mint a Menthos a kólából, úgyhogy az első fogmosás alkalmával olyan elemi erővel köptem tele a több négyzetméteres tükröt a fürdőszobában, hogy erősen meglepődtem. A hirtelen a gázkitörés és az közlekedőedények törvényei azt okozzák, hogy épp csak a fülemen nem jött a hab.

A Copacabana egyébként egy városrészt jelöl, Rióban egyértelműen a hozzá tartozó partszakasz a legismertebb strand. Hogy mit kerestem itt? Ez az útnak a kevésbé tanulmányi része volt, hiszen a General Motors viszonylag kevés gyárat üzemeltet a Copacabanán, de még a szomszédos Ipanema strandján is.

Hogy úgy mondjam, ez volt az út "haddájuljonelazújságíró"-része, ami ritkaság. Általában az van, hogy elmondhatod egy vonzó külföldi város nevét, hol tesztvezetted az autót, közben nem is jártál a városban, csak a repterén, annak a parkolójában, meg egy távoli szállodában, ahol annyit élveztél a sok csillagból, hogy este 11-kor beeshettél az ágyba, fél nyolckor meg már húztál el. Régebben még csak-csak voltak kivételek, mint ez a brazil út, de ma legfeljebb valami végtelenül szerencsétlenül foglalt repjegy esetén látsz egy másodpercet is az érdekes helyekből. 

Január végén-február elején Rióban nyár van, és kivételesen én sem felejtettem el fürdőgatyát hozni – normál sajtóutakra nem szoktam, mert úgysincs rá idő. De hát a Copacabana az más. Ki is mentünk a strandra az első szabad óránkban, épp csak át kellett kelnünk az út másik oldalára. Ez olyan, hogy ott vagy Rio de Janeiróban, vidéki csávóként, az óceánt még csak filmen láttad, és most belemehetsz! Nagy fíling. Fura, hogy a brazilok valahogy nincsenek túl sokan a vízben, de hát ők nyilvánvalóan hülyék, elvette az eszüket a sok kókusztej, vagy amit belekevernek még a kis bódébárokban. De majd én megmutatom nekik hófehér habtestemmel, hogy mi magyarok ezt hogy csináljuk.

Hát, ööö. Ez rohadt hideg, így a 40 fokból belemászva. Na nem baj, legalább lehűlök. Izé, és ez nem a Holt-Körös, mert határozottan hullámzik. És mélyül, de piszkosul. Akkor is belemegyek, rohadj meg kedves Atlanti-óceán! De nem rohadt meg, csak jött egy hullám és kidobott a partra. Még egyszer nekifutottam, megint kidobott és ennyiben maradtunk. Úgy voltam vele, mint a közelítő villamossal: hadd higgye, hogy ő az erősebb.

Rohadt meleg volt. Csináltam egy béna fotót a minket ide-oda szállító Asia Motors (ma: KIA) kisbuszból, aztán amikor lehívattam a filmet, nem is értettem, mi a fenéért nyomtam meg a gombot? Csak egy homályos, a képből kilógó bringásért? Ja nem, a galambok!!! A madarak egy lámpaoszlop árnyékában álltak szép sorban, hogy ne buggyanjon meg bennük a tojás. A vicc, hogy azóta a hazai galambokhoz is eljutott a know-how. A hőségre és a páratartalomra jellemző, hogy a kisbuszban ezerrel ment a klíma, a plafonon vezető légcsatornákon kicsapódott a víz, és csöpögött ránk.

A meleg mellett még egy fix pont volt az időjárásban: az esti zuhé szélviharral, és ez később Sao Paulóban sem volt másként. Este 7-8 tájában megjött egy vihar, fújt a szél és leszakadt az ég. Az utcák folyókká változtak, aztán az egésznek vége lett.

Amikor az alábbi, revüs csajokkal készült a fotó, egy folklór show-t előadó helyre vittek minket vacsizni, csak ott ugye nem kalocsaiban ugrálnak a lányok cigányzenére, hanem mérsékelt mennyiségű ruhában szambáznak. (Mennyivel jobb lehet arrafelé néprajzkutatónak lenni, mi?) Itt ezekkel a csajokkal lehetett fotózkodni 10-15 dollárért, de persze ez a fizetős jelleg csak utólag derült ki. Mindegy, ennyit megért. Amikor beléptünk a Plataforma 1 nevű helyre, még csodás idő volt. Mikor elindultunk vissza, az utcán kidőlt pálmafák, szétszórt kukák, elképesztő pusztítás és özönvíz nyomai. A brazilok meg éltek tovább, úgy tűnt, hogy nincsenek meglepve.

Utastársaim nem voltak sokan, Földvári András az Autó2-től, Vass Péter a HVG-től, Tóthmátyás Tibor az Autópiactól, Dános András, aki a mai napig az Opel sajtósa, ma az egész újságírószakma azt tartja róla, hogy fixebb pont az Opel történetében, mint a General Motors-tulajdon. Ekkoriban ez még nem így tűnt, egyértelműen a GM volt a világ legnagyobb autógyártója, a program meg nagyon úri volt.

Két nap Rio után átrepültünk Sao Paulóba, a tényleges szakmai programra: a belföldi Santos Dumont reptér egy mesterséges (fél)szigeten van a Guanabara öbölben, lényegében pár kilométerre Rio központjától, a híres cukorsüveg-hegyről pont rálátni. A gépek persze nagy ívben elkerülik a hegyet – már ha a hegyről nézed a dolgot. Belülről viszont olyan, mintha neki akarna repülni a hegynek, pedig nyélgázon gyorsít és meredeken emelkedik a gép. Elég félelmetesnek tűnt akkor.

Brazília, bár messze van tőlünk, olyannak tűnt, mint valami európai mediterrán ország. Az autók hasonlóak, akkoriban a Renault 12-től az Opel Asconára hasonlító, de Chevrolet néven futó típusokon át sok minden ismerős volt, kivéve talán a VW Gol (ős-Polo alapú helyi típus) ezerféle változatát. Sok futott még akkoriban a léghűtéses VW Transporterekből, a röpke ott töltött idő alatt legalább kettőt láttam felborulva valamilyen balesetben. Viszont érdekes módon nem tűnt úgy, hogy annyira sok VW Bogár lenne – a lényeg, hogy nem volt olyan, mintha egy másik bolygón járnánk, csak lényegesen több volt a csokibarna csaj.

A GM felépített itt magának egy külön kis világot, melynek alapjait főként az európai Opel-választék darabjai adták. Nálunk már az Omega B futott jó ideje, a brazilok az Omega A-t gyártották – természetesen Chevrolet márkanéven, mert itt történelmileg ez ivódott az emberek agyába. A B Vectrát még épphogy bemutatták, miközben én már megírtam róla legalább egy éve a tesztet. Az utcaképben meghatározók voltak az utolsó generációs Ascona mindenféle karosszériaváltozatai, mindegyik eltérő néven futott, és pont akkoriban volt újdonság a Corsa B, természetesen ez is Chevrolet néven. Valódi, nem Opel-alapú Chevrolet akkoriban csak az S10 pickup volt, de ezt is valahol Latin-Amerikában gyártották, emlékeim szerint tán Argentínában.

Brazíliában minden kúton lehetett alkoholt kapni, de nemcsak a shopban, hanem a kútoszlopból is, hiszen a cukornád itt alapértelmezett termény, és amiből lekvárt lehet készíteni, abból pia is készülhet. Csak itt nem isszák meg mindet.

Bár ami a piát illeti, volt egy kemény esténk. Dános András megkérdezte a helyi erőket, mi itt a nemzeti ital. Kiderült, hogy valami caipirinha (e: kajpirinya) ez, van benne sok jég, cukor, lime és némi lime-lé, menta, meg egy cachaҫa (e: kasasza) nevű tömény ital. Ez utóbbi egyfajta rumszerűség, mégsem pont az. Talán a fehér rumhoz áll a legközelebb. Mindenesetre azt mondta a csávó, hogy aki ebből a varázsitalból megiszik hármat, az könnyedén megtanul szambázni. Hát mit mondjak, elméleti síkon bármelyikünk ledoktorált volna szambából hajnalra, mert a caipirinha alattomos ital: könnyednek tűnik, de a cachaҫából egyetlen pohárban jó sok van, csak a jég meg a cukor elfedi, mennyire ütős. Úgy tíz évvel később a caipirinha kezdett megjelenni a budapesti bárok kínálatában, és többnyire nem csinálják rosszul, soha olyan jót nem ittam belőle, mint Rióban.

A GM do Brasil mustrájában volt fejlesztőközpont, dizájncenter és tesztvezetés,  a helyi Corsa-gyárat is megnéztük, aminek az igazgatója véletlenül egy magyar mérnök volt. A brazil kínálatban a Corsa legfurább verziói is ott voltak, mint a szedán és a kombi, amiket, ha nem tévedek, Olaszországban még lehetett is venni, a Subitón épp láttam is egy kombit. Valamilyen úton-módon itthon is van belőlük pár, egyszer én is kiinstáztam egyet.

A GM persze a helyi dolgait dizájnolta és fejlesztette itt: a Corsa pickup például egy megskalpolt Combónak tűnt, jó rövid váltóval és megnövelt teherbírású hátsó futóművel, ezt szerettem a legjobban vezetni. A szedánt viszont tényleg kellemes minőségűre csinálták, legalábbis akkori léptékkel, ez volt a nehézbombázó, ha jól emlékszem volt hozzá 1.6 16V Ecotec motor is – Dános András elárulta, hogy ezek is Szentgotthárdon készültek, ami segített megérteni, mit jelent a globalizáció.

Brazília egyébként a szélsőségek országa, vagyis általában vagy irtózatos a gazdasági fellendülés, vagy a válság az. Amikor leszállt a gép Rióban, úgy tűnt, rászállunk egy favella-(nyomor-)negyedre, aztán végül csak lett alattunk beton. Igazából senki sem tudja, Rióban hányan laknak, mert a bódévárosok külön életet élnek, és a GM-esek első dolga volt, hogy mondják: eszünkbe ne jusson bemenni. De a zsebtolvajokra mindenhol figyelni kellett, paráztam is rendesen.

A nagy néptömegek akkoriban sem voltak gazdagok, elképesztően mezítlábas verziók készültek bármelyik kisautóból. Csak hogy érzékeltessem: 3-4 éve még rengeteg nulla légzsákos autót lehetett kapni arrafelé, ma tűnik úgy, hogy legalább kettőt adnak az olcsó autókhoz is. Így történt, hogy mi már Brazíliában vezettünk ezer köbcentis, szívómotoros Corsát, igaz, simán az 1,2-es négyhengerest fejlesztették vissza kisebbre, és nem csináltak belőle háromhengerest, mint rá egy-két évre a gazdag Európában.

Ami a helyi közlekedésben érdekes még: az alkoholos autók nagy aránya. A brazilokat a kőolajválság nevelte rá az etanolra, cukornád volt bőven, és bár az említett cachaҫából évesen átlagban mindenki megiszik 8-8,5 litert (tán a csecsemők is), még jut bőven üzemanyagnak. (A brazilok egyébként szeszfogyasztásban  a fasorban sincsenek ezzel hozzánk képest.) Akkoriban minden típusból készült Alcool utónevű verzió, más üzemanyagrendszerrel, kompresszióval és tömítésekkel. Az igazsághoz tartozik, hogy ott a klíma miatt eleve kevesebb a gond az etanollal. Ma már az összes típus flexfuel, azaz iszik benzint és alkoholt is, felismeri az arányt és aszerint működik, olyannyira, hogy a típusoknál megadják mindkét üzemanyagra a teljesítmény- és nyomatékadatokat. Hát én beleszagoltam az alkoholos Ascona-utánzat kipufogójába a tesztpályán, volt egy kis cefreszaga, de mást nem lehetett érezni rajta vezetés közben. 

Hogy mennyit ér az ilyen PR? Nem tudom, de az biztos, hogy maradandó élményekkel látja el az embert. Például mindenki, aki ott volt, elsőként említi, ha összefutunk, és szóba kerül ez az út, hogy elvittek minket a GM víztisztítójába. A vízminőséget ellenőrző laborban volt egy jó nagy akvárium, és elmondták: a halak a tisztított vízben úsznak, és szemmel láthatóan éltek. Na ez a jó PR, a cikkemben is benne volt. Errefelé akkor még semennyire nem volt szokás víztisztítót építeni a gyáraknál, de ők megcsinálták. Így utólag már értem, miért volt ihatatlan a csapvíz még a legjobb szállodában is.

Ha már Sao Paulóban jártunk, az egyik délutáni üresjárat során az eszembe jutott a nemzet nagy szülötte, Senna. Ekkor már majd' két éve halott volt. Emlékszem, még egyetemre jártam, de a vonattal jöttem fel Pestre, és ott az egyik ismerős srác mondta, mi történt a Tamburellóban – ő közelebb lakott a pályaudvarhoz, még látta a futamot.

Eleinte nem kedveltem Sennát, amiben nyilvánvalóan szerepe volt annak, hogy az akkoriban hihetetlenül gyors és megbízható McLaren-Hondával egészen elképesztő szezon(okat) csináltak Alain Prosttal: egyrészt nyírták egymást, másrészt megnyertek mindent: az 1988-as szezonban 16 futamból 15-öt húztak be, ami akkoriban science fiction volt. Az egyetlen alkalommal, amikor nem nyertek, akkor Prostnak műszaki hibája támadt, Senna meg ütközött egy Jean-Louis Schlesser nevű, lekörözött fickóval (igen, a dakaros csávó). A győztes Bergernek amúgy annyi esélye lett volna, mint halnak a forró zsírban.

Mivel még nagyon fiatal voltam, amikor a Lotusszal befutott, Sennát akkor kezdtem el becsülni, amikor később a már kevésbé versenyképes McLarennel ment, majd végül a halálát okozó Williamsszel. A csávó egy zseni volt, mint Fangio, Lauda, Schumacher, Vettel, Hamilton vagy épp Verstappen – én nem tennék olyan kijelentéseket, hogy melyikük a nagyobb, mert más korban, más technikával versenyzett, de egy volt azok közül, akikben ott volt az isteni szikra, vagy az X-faktor, vagy mittudomén, mi; amit nem lehet tanulni, amire születni kell. És az elképesztő győzni akarás is: gyors csávók mindig akadtak, de valahogy vagy sokat piáltak, vagy ráuntak, ha a technika már nem volt olyan. Lásd még: Alonso, Villeneuve, Raikönen és társaik.

Felvetettem hát, hogy el kéne zarándokolni Senna sírjához. A GM-esek mondták, hogy adnak egy kocsit, vagy ha kell, kisbuszt. Ekkor már nem voltak különösebb illúzióim az autós újságírókkal kapcsolatosan, de azért meglepett, hogy rajtam kívül csak TmT-t (aki ugye civilben Csikós gyerekkori haverja volt) és egy brit újságírót érdekelt a dolog, a többiek maradtak a szállodában, a vacsoráig téblábolni. Szóval elég volt egy Opel... ja bocs, Chevy Omega.

Elképesztően sokat mentünk, Sao Paulóról tudni kell, hogy hatalmas. A sofőrünk megmutatta, hol volt felravatalozva Senna, aztán mentünk vagy 40 percet kocsival – és nem dugóban álltunk – míg odaértünk a temetőhöz, ami egy nagyobbacska hegyen volt. A temetésen a becslések szerint másfél millió(!) ember volt ott, ők ezt a negyven perces autóutat gyalog tették meg. Elképesztően népszerű volt, Piquet-re csak legyintettek a brazilok, Senna és Pelé volt minden idők két nemzeti hőse. Okkal.

A Morumbi temető meglepett, mert itt, a halálban ismét mindenki egyenlő lett. Nincsenek kápolnák, családi kripták, giccses síremlékek, szobrok, hülye idézetek, csak zöld fű mindenhol, és az emberek réz(nek tűnő), sárgás táblácskái. Egy ekkora városban nincs az a terület, ami elég lenne temetőnek, ha nem ez lenne a szokás.

Az egyenlők közt Senna annyival volt egyenlőbb, hogy egy kis dombon, egy fa alatt volt a sírja, lekordonozva, egy őrrel, igazából a közelébe se lehetett menni. Az ő réztáblája fényesre volt polírozva, nem borította olyan oxidréteg, mint a többi táblát. Igazából nem vagyok szentimentális csávó, de ez egy megindító pillanat volt az életemben. Sőt, ha visszagondolok, az autós újságírósdi kapcsán messze ez volt a legmegindítóbb.

Ezzel nagyjából vége is volt az útnak, hazarepültünk. Akkoriban még lehetett cigizni a repülőn, és mivel business osztályon utaztunk, volt egy kis szeparé a dohányosoknak, ott bagóztunk Tóthmatyival annyit, amennyit egy 14 órás Sao Paulo-Párizs viszonylaton csak lehet. A fene se gondolta, hogy szűk két év múlva már én is ott fogok dolgozni, ahol ő és Csikós: a Motor-Pressénél. A behívó ekkor sokkal jobban foglalkoztatott.

Hazaértem, és alig volt időm bármit elrendezni. Le kellett mondani az albérletet, amit egy haverral béreltem, megírni a cikket és csomagolni. Emlékszem, Balogh Robi, az Autó-Motor akkori fotósa vitt be a Bolyai katonai főiskolára a tartós tesztre kapott Nissan Vanette Cargóval.

Mivel diplomás voltam, rám csak 9 hónap szolgálat várt, hiszen ez esetben úgynevezett rigónak vonultatták be, azaz hallgatónak, akiből az egész buli végén tartalékos tiszt lesz, és amikor kitör a háború, a jelenleg csak egy állománytáblában létező egység vezetésére rántják be, és persze feltöltik sorállományú katonákkal is. Ez egyelőre nem követezett be, de azt hiszem, hamar boldogulnék egy AK-47-essel, amivel egészen bensőséges viszonyt alakítottam ki az első három-négy hónap alatt.

Tudtam, hogy nem fogom megúszni a sereget, csak egy dologért imádkoztam: ne télen rántsanak be. Hát ez nem jött be, talán tényleg meg kellett volna keresztelkedni. Gyűlölöm a telet. Nincs az a síterep, amiért én egy lépést tennék, síelni nem is tudok, és nem is fogok megtanulni. Inni meg tudok máshol is, ha nagyon muszáj.

Azért már viszont kicsit herge voltam, hogy akkoriban emberemlékezet óta a legkeményebb télen sikerült bevonulni katonának, valamikor március közepe táján volt az eskünk, de előtte két nappal még fagyott és volt hó. Emlékszem, a gyalogsági ásóval törették fel velünk a tízcentis jeget az azóta megszűnt, budapesti Tünde utcai laktanyában, ahová több ideig tartott eljutni, mint a későbbi Táborfalvára, ahol úgynevezett csapatgyakorlatra helyeztek ki minket.

Ennek értelméről most csak annyit, hogy sorstársammal, Karcsival csak Tébolyfalvának hívtuk. Amúgy normális emberekkel voltunk körülvéve, kifejezetten jó dolgunk volt a kis létszámú logisztikai laktanyában, de míg az alapkiképzés utáni oktatós szakasznak voltak szinte érdekes részei is, a gyakorlat 24/24-ben adott őrszolgálat-parancsnokságból és konyhaügyeletből állt. Én a 26 évemmel az egyik legidősebb csávó voltam a laktanyában a parancsnok, egy főtörzs, egy irodista hölgy és a remek lecsókat készítő raktáros bácsi után. Itt tanultam meg targoncát vezetni (full illegálba') és – mivel ekkor már főtörzs voltam – olyan hangon vezényszavakat ordítani, hogy mindenki hallja. Emlékszem, évekkel később a Motor-Presse három emelet magas ablakából utánakiabáltam a parkolóba egy kollégának valamiért – tán ott felejtett valamit –, és amikor visszafordultam, a Cinema magazin női szerkesztősége ott ült megrettenve és lefagyva, mintha hanggránátot dobtak volna be közéjük. Végül valamelyik megkérdezte: Ez.... te.....voltál....?

És ha netán valaki figyeli az autós cikkeimet, megfigyelhet rajtam egyfajta méla undort a háromhengeres motorokkal kapcsolatban – annak ellenére, hogy eszem műszaki oldala igyekszik ezt ellensúlyozni. Elárulom, hogy Tébolyfalván gyűlöltem meg a háromhengeres motorokat, de az már a következő történet. Ha pedig valaki látott fekete, GM do Brasil hímzésű, kifejezetten igényes baseball-sapkát, és az nem az itteni szereplők fején volt, azt valószínűleg az én albérletemből lopták el a betörők, akiknek a leszerelésem után sikerült kifosztaniuk – pont akkor, amikor hosszú idő után megkaptam az első fizumat. Innen is köszi.

(Természetesen semmiféle felelősséget nem vállalok a helyszínek és az események pontosságáért, de nagyjából így történtek a dolgok. Enyhítő körülmény, hogy azóta eltelt bő húsz év. A korábbi Tibi bácsi meséi-posztok: az első rész a Peugeot 406 Coupé jordániai és izraeli bemutatójáról (Kétszázzal a Kalasnyikovok elől), a második pedig a repülős kalandokról (Légügyi kiruccanásaim az autós világból), a harmadik a Rolls-Royce/Bemtley-túrámról a linkeken olvasható. És persze folyt. köv.)