2018.10.14. 14:00

Második epizódjánál tart az autós területet sújtó szakemberhiányról szóló sorozatunk, de biztos, hogy lesz még folytatás. Két cikk közt mindig rengeteg olvasói levél érkezik, melyek közt több olyat is találok, ami segít jobban megérteni, miért lesz egyre kevesebb a lelkes fiatal a műhelyekben. Ezúttal László levelét találtam a legjobbnak, aki az ezredforduló utáni állapotokról ír és lesújtó képet fest a közegről. Levele olvasása előtt ismét érdemes végigmenni a cikken is, amelyre reagált.

Feladó: László

Címzett: Zách Dániel

Dátum: 2018. október 11.

Tisztelt Dániel!


Érdeklődve figyelem cikkeit, köztük a most futó munkaerő hiányos témát is.

Ha nem untatom, megosztom önnel a "másik" oldal szemszögéből a mai helyzetet ebben a szegmensben.


Mikor pályaválasztáshoz érkeztem egyből tudtam, mi is szeretnék lenni (2001). Nagyon büszkén mondtam, hogy én bizony karosszérialakatos akarok lenni. Az akkori osztálytársaim csak mosolyogtak, volt aki megnézte, hogy mi az, de igazából mindenki megmosolyogta. Sosem voltam egy jó tanuló, egyszerűen ami nem érdekelt, azt nem is tudtam megtanulni.


A szüleim látták, hogy belőlem sosem lesz orvos vagy jogász, viszont volt egy kikötésük; bármit is csinálok, azt tanuljam ki tisztességesen és még azzal foglalkozok addig a maximumot nyújtsam.


Jelentkeztem a Bánkiba. Jött is a levél, hogy felvettek, jelenjek meg a beiratkozáson. Odaérve láttam, hogy a suhancok már az utcán várakoznak annyian voltunk. Édesanyám kísért el, körülbelül négy órát szobroztunk mielőtt bejutottunk. Mire elővettem a papírjaimat az egyik tanár közölte, hogy hiába vettek fel, "helyhiány" miatt nem kezdhetem a tanévet. Mivel az abc legvégén voltam, mire rám került a sor, megteltek a padok. Persze a muter harcos egy lélek, csak kiharcolta, hogy ha kell, akkor állva, de nekem ott a helyem. Közel a tanév feléig asztalom sem volt, annyian voltunk. Az első osztályfőnökin mindenkinek el kellett mondania, hogy miért is jelentkezett erre a szakra. Nagyon meglepődtem mikor a 33 gyerekből 30 azt válaszolta hogy "mert nincs felvételi!".


Király! Majdnem azért szívtam meg, hogy az ő szüleik kapják a családi pótlékot. Persze volt évközi szelekció, félévre körülbelül huszonnyolcan maradtunk és ez egyre csak fogyott. Mire a tanműhelybe jutottunk, már osztályokat kellet összevonni mert egyre fogytunk.

Az első ott töltött hét arról szólt, hogy a legzsiványabb kölköket kiválasszák és kivezényeljék a BKV tanműhelyébe. Ez olyan volt, mintha a szakmai életükre rávertek volna egy billogot. Ott csak a lumpolást lehetett elsajátítani, szakmailag nem sok mindent tudtak mutatni. Akiben volt még valamennyi akarás, annak ez a hely volt a végállomás. Én szerencsére maradhattam (a tanulmányi átlagomnak köszönhetően) a suli műhelyében, ahol megtanultunk egy év alatt kalapácsot reszelni. Ez is marha izgi volt, csupasz karosszériát a könyvtárban láttunk, német adománykönyvekben. Igaz, nem értettünk azon a nyelven, viszont színes képek voltak benne.


Harmadévre kikerültünk igazi szervizekbe. Volt aki egész pici "maszekhoz", volt aki hatalmas multihoz. Én egy kicsi fóti céghez kerültem. Persze, az akkor bevezettet ösztöndíjat én nem kaptam meg, cserébe viszont szedhettem a kutyaürüléket az udvaron. A pénz miatt nem csüggedtem, örültem, hogy autót látok. Mikor már aktívan ténykedhettem a műhelyben, mint a szivacs szívtam fel a tudást. Igaz, kellett egy öregecske és lustácska szaki, aki hagyott dolgozni mikor a főnök nem volt ott. Akkoriban élte a reneszánszát a behurcolt totálkáros autók feltámasztása, így egész új autókon tanulhattam. Persze minden pénteken takarítottam a vécét, a műhelyt, illetve a főnök autóját. Sok osztálytársam csodálkozott, hogy ennyi szívatás ellenére is maradtam. Hiába volt nekik audis vagy Renault-s gúnyájuk, autóhoz nem engedték őket nyúlni. Volt, hogy a faterom bejött mert egy hétig az ereszt kellett festenem három emelet magasságban holott félek a magasban.


Sikeresen befejeztem a sulit, úgy vettek fel az egyik legnagyobb Opel-szervizbe, hogy még a bizonyítványt sem kaptam meg. Erre jó volt (néha megalázott, néha szétszívatott) utolsó egy év. Volt már némi tapasztalat a kezemben.


Azt mondanom sem kell, hogy a szakmunkás-vizsgára két osztálynyi gyerek sem jött össze, annyira sokan lemorzsolódtak a végére. A legfrissebb információm szerint ketten vagyunk az osztályunkból. akik aktívan dolgozunk a szakmánkban. Van, aki polcszervizes egy multinál, pedig ügyes volt, van, aki pizzafutár lett, vagy éppen takarító.


A korábban említett munkahelyemen, az Opelnél két évet bírtam. Voltak úgynevezett rituálék, amikkel a céghez való lojalitást kívánták erősíteni. Ezt úgy kívánták fenntartani, hogy minden karácsony előtt kiállítottak mindenkit a műhelybe a sárga vonalhoz és fapofával egy-egy embert kirúgtak. Egy fényezőt, egy lakatost és egy szerelőt. Komoly szakik álltak ott kussban és várták, hogy vajon kire fognak rámutatni. Az akkori műhelyfőnök fő monológja volt hogy "Ti csak annyi előnyben vagytok, hogy kapun belül vagytok! 100 önéletrajz van az asztalomon, akinek nem tetszik, lehet takarodni!". Mai napig, ha arra járok a gyomrom ugrik össze. Fiatal voltam, szó nélkül léptem le. Átmentem egy másik multihoz. Ott ugyanez volt a séma. Mikor felvettek, én voltam a tizenegyedik lakatos, mikor kiléptem, a negyedik voltam. Hárman maradtak ott.


Annyi azért hozzátartozik, hogy ekkortájt jött a válság, egy csomó autóhitel bedőlt, egy csomó kamu reklámcég szívódott fel és a megvásárolt autókat az emberek nem tudták tovább fizetni. Egy teljesítmény-alapú bérezésnél ez nagyon komoly kiesést jelentett, nem volt munka. Ami kevés befolyt, azt az idősebb szakik kapták meg, mert nekik volt hitelük, gyerekük. Volt, hogy az egyik reklámcég által elvileg finanszírozott autót az átvert tulaj a műhely közepén leparkolta és elfutott. Kiabálta, hogy visszahozta, mert neki így nem kell, nem tudja fizetni. Álltunk és hirtelen a Roncsfilmben találtuk magunkat.


Végignéztem, ahogy hét kollégám, hét barátom indult Svájcba. Én nem szerettem volna kimenni és hagyni mindent veszni. A végén ott tartottam, hogy heteket ültem itthon 2008-ban, mert bent nem volt munka. Kimenni nem mertem, nem maradt más, mint kilépni a cégtől. Persze az olcsó szemetet továbbra is hordták be az országba, mert pont ekkor volt a legnagyobb szükség az olcsóbb autókra. Ezeken az autókon mindig volt mit csinálni, így elindult a nagyüzemi fusi. Minden ismerősöm, aki itthon maradt, elkezdte az "okosságot". Minden lakatos szétkorhadt, vagy tojástartóvá tört romot kezdett stáholni. Itt egy kicsit meginogtam, nem éreztem, hogy ezt szeretném csinálni. Elmentem munkanélkülire, kivezényeltek egy csomó céghez, ahol ilyen szemeteket csináltak.


A legtöbb ami kínáltak az nettó 140 ezer forint volt havonta. Álltam és néztem hogy a szervizben megismert emberek hogyan költöznek el sorban Magyarországról és hagynak itt mindent. Bevallom, hiába volt csak pár évnyi szakmai tapasztalatom, ennyi pénzért nem csináltam volna. Ezt ennyiért soha. Vagy kimegyek és csinálom azt, amit tanultam és szeretek jobb pénzért, vagy maradok és elkezdek undorral barkácsolni, bagóért. Elkezdtem én is fusizni az egyik fényező sráccal, aki szintén ebbe a dilemmába esett. Egyet viszont leszögeztünk: szart sosem fogunk csinálni. Eltelt pár év és ma már mindketten saját műhellyel rendelkezünk, hivatalos javítóként működünk. Az egyezségünket azóta is tartjuk, ez juttatott minek oda, ahol most vagyunk.


Hivatalosan dolgozunk, egyenes gerinccel. Sok a kiadás egy céggel kapcsolatban, viszont a szüleimet sem kérdezi meg senki, hogy akarnak-e adót fizetni a kevéske fizetésükből. Én kutyakötelességemnek érzem, hogy adózzak és részt vállaljak a közterhekből. Egy csomó ügyfelet csak az érdekli, hogy megkapja-e a bárdis kedvezményt és, hogy mennyi lesz a javítás végösszege. Abba bele sem gondolnak, hogy az általunk kiadott számla egyfajta garancia az elvégzett munkára és mi holnap is itt leszünk, hozzánk bármikor jöhetnek problémájukkal. Próbáljanak reklamálni egy félhomályban működő "garázsban", ahol az sem biztos, hogy holnap fognak ott találni valakit és egyáltalán megismeri-e majd valaki a korábbi ügyfeleket! Hányszor hallani olyat, hogy "engem átvert a lakatos vagy a fényező vagy esetleg a szerelő!"? Arról hallott már valaki, hogy vissza is kapta a pénzét vagy, hogy kijavították a hibát? Minden javításnál ugyanannyi múlik a tulajon, mint a szerelőn. Ha az autó tulajdonosa nem partner, akkor nem lesz sikeres a javítás sem.


Pár hónapja futottam össze az egyik egykori oktatómmal. Megrökönyödve hallgattam, hogy egy akkora múltú iskolában, mint a Bánki már építőipari szakmákat is oktatnak, mert nincs tanuló. Nincs ki jelentkezzen az autószerelő szakmákra. Miért is lenne?

Jelentkezzen, hogy két évet melózhasson a BKV-nál tanulóként? Jelentkezzen, hogy egy műhelyben csicskáztassák a suli végéig? Jelentkezzen, hogy minden reggel gyomorideggel menjen dolgozni, hogy főnök ma kit fog kirúgni?


Sajnos a mai világban a kétkezi munka nem a leghívogatóbb. Ma az dominál, hogy mennyit lehet keresni úgy, hogy a kezünket sem piszkoljuk be. Már nem dicsőség a faluban, hogy milyen hamar bontasz fel egy disznót, vagy hogy milyen falat húzol fel.


Ha az iskolák nem teszik az adott szakmát érdekessé és a cégek így várják a tanulókat, akkor nem is fog semmi változni. Van még pár "dinoszaurusz", akitől lehet tanulni a szakmát, de idővel ők is leteszik a kalapácsot.


Én szerencsésnek tartom magam, van műhelyem, van ügyfélköröm, de amit elértem sajnos elég rögös úton értem el. Úgy érzem, hogy a kör most zárult be. Aki kiment az tuti nem jön vissza, aki ügyes, annak itthon is van biztos megélhetése és igen, sajnos nincs utánpótlás. Ráadásul a teret nyertek mindenféle önjelölt "mágusok" akik nulla hozzáértéssel "kaszniznak". Néha betekintek különböző Facebook-csoportokba és sírok. Sírok, hogy ilyen munkát kiadnak egyesek a kezükből és még meg is osztják a világgal. 250 ezer forint fizetés? Egy ilyen kontár egy héten keres ennyit mindenféle kötelezettség nélkül. Majd hülye lesz ennyiért elmenni melózni és ugrálni egy főnöknek. Sajnos, ameddig ebben az iparágban nem lesz valamiféle szabályozás/ellenőrzés, addig mindenki azt csinál amit akar, zárt ajtók mögött. Az építőiparban például vannak műszaki ellenőrök, akik fázisonként ellenőrzik az építkezést. Ott már van némi változás és ilyesmi kellene a javítóiparba is, hogy gátat szabjanak ennek a fertőnek. Még mielőtt felmerülne, hogy irigylem az ügyfeleiket a zugszerelőktől, kijelentem hogy nem. Ez az autós szakma nagyon sok "szemetet" összehordott, ha a kisfiam holnap kitalálja, hogy mondjuk karosszérialakatos szeretne lenni, komolyan elgondolkodnék, hogy támogassam-e benne.


Tisztelettel: László

Mielőtt bármilyen használt autót megvenne, kérdezze le kártörténetét a Totalcar kártörténeti adatbázisban.