Négy évtized krónikája - Karlovitz Kristóf történetei, 4. rész

Negyvenhat év, 1970 és 2016 között óriási változásokat hozott az autózásban. Az elején nálunk Trabant, nyugatabbra Opel Kadett járta, de szinte üres utakon, sebességkorlátozás nélkül hajthattunk, ahogy jól esett. Ma családi kocsik képesek annyira, mint anno a versenyautók, de súlyos büntetéssel fenyegetett szabálysértés kipróbálni, és egyébként is inkább dugóban araszolunk. Az egyszerű járműből rafinált életstílus- és önkifejező eszközt formált a marketing, addig hajszolva az egyéniséget, míg unalmasan egyformák lettek az autók. Fejlődés vagy fejlövés? Karlovitz Kristóf (1943) végig a krónikása volt és most feleleveníti emlékeit. Az írás nem történeti dokumentum, hanem személyes visszaemlékezés, pontatlanságok előfordulhatnak benne, de minden történet valóságos. Saját fotóimat a Google Earth-ről és az internetről vett képekkel egészítettem ki.

Baki

A Suzuki esztergomi gyárberuházási szerződésének aláírására került sor a Duna Intercontinental szálloda különtermében. Az asztalnál sorban egymás mellett foglalt helyet a Suzuki indiai alvezére, egy tolmácshölgy, maga Osama Suzuki, Bod Péter Ákos akkori gazdasági miniszter, és egy bizonyos Honda úr, a japán nagykövetség kereskedelmi attaséja, velük szemben pedig, széksorokon mi, újságírók. Az első sorban ültem le, egészen közel a főszereplőkhöz. A miniszter és az attasé egymás között beszélgettek a kezdésig, szemlátomást egyetértésben.

Először Suzuki úr mondott rövid beszédet, majd Bod Péter Ákos emelkedett szólásra. Elborzadásomra a következő mondattal nyitott:
– Hölgyeim és uraim, nagy öröm számunkra, hogy Esztergomban autógyárat épít a Honda!

Kezemet a szám mellé tartva, hogy lehetőleg csak ő hallja, besúgtam:
– Suzuki!

Ő zavartalanul folytatta: – A Honda révén a modern technológia jelenik meg nálunk.

Újra súgtam, kicsit hangosabban:
– Nem Honda, Suzuki!

Bod Péter Ákos azonban már lendületben volt:
– Ez a Honda-beruházás munkahelyek százait teremti.

Én, mint egy kétségbe esett színházi súgó:
– Nem Honda, SUZUKI!

Miközben ő mondta a magáét, már Suzuki úrnak is feltűnt, hogy valami nincs rendben, és felvilágosításért böködte a tolmácsnőt, aki elmagyarázta a helyzetet. Az indiai igazgató kis híján lefordult a székről a nevetéstől, Suzuki úr pedig olyan arcot vágott, mint aki harakirire készül. Rémes volt. A beruházást azonban nem hiúsította meg, aláírták a szerződést, és azóta is készül Esztergomban a Mi Autónk.

Le Mans

Nem szeretem a mai autóversenyzést. Egyedül a pénz dominál, ha egy nagy márka ráfekszik valamire, és elég nagy összeget tol bele, akkor rendszerint győz is (bár nem mindig). Ennek ellenére nagyon érdekes közelből figyelni egy-egy versenyt, mert van azért ott emberi teljesítmény is bőven, sőt a rajt után már csak az dominál. Különleges élményt ígért, hogy 1993-ban a Peugeot meghívott Le Mans-ba a versenyek versenyére, a 24 órásra, amelyre nagyon rákészültek, és nem is eredménytelenül: hármas győzelmet arattak.

Egy álló napba sok minden belefér, meg unalmas is lenne mindig a célegyenesben, a bokszok környékén lógni, ezért megkérdeztem vendéglátóimat, nem kaphatnék-e kis időre egyet az ott álló Peugeot robogók közül, hogy körülnézhessek a pálya távolabbi részein is? Óhajom teljesült, ketten kerekedtünk fel hórihorgas kollégámmal, vállunkat fotómotyó húzta. Az 50 köbcentis, egyszemélyes majomköszörűre úgy tudtunk felkuporodni, hogy térdem majdnem érte a kormányt, társam közben az ülés leghátulján csimpaszkodott. Rémes, de pár percig ki lehet bírni. Eljutottunk a Mulsanne egyenes végén a hírhedt jobbosig, aztán az Indianapolis és az Arnage kanyarhoz, de ott egy kis probléma támadt. Tudvalevő, hogy a pálya nagy része az év többi részében közút, és azon a részen a lezárások miatt csak úgy juthattunk tovább, hogy elhagytuk a bekerített övezetet. Sebaj, nyakunkban lóg az újságíró-kártya, akárhol visszajutunk!

Alig teszünk meg egy kicsit a külvilágban, megállít egy rendőr. Hűha, se útlevél, se semmilyen irat nincs nálunk, azok odabent maradtak, most mi lesz? Szerencsére nem is kérte őket a zsandár, sőt egyáltalán nem izgatta, hogy ketten ülünk az egyszemélyes lélekvesztőn, de az már igen, hogy nincs rajtunk sisak. Anélkül közúton nem motorozhatunk! De ez nem motorkerékpár, hanem segédmotoros kerékpár! Akkor sem! Hát akkor? Menjünk vissza a pályára, odabenn nem érvényes a KRESZ. Tessék-lássék, visszamentünk egy saroknyit, másfelől próbálkoztunk. Hoppá, rendőrök! Vissza... Aztán megint. Ilyenkor teljes a felfordulás az egész környéken, és mi egyre messzebb keveredtünk célunktól. Még valami autóúton is mentünk, rettegve, hogy ha itt kapnak el, dutyiban végezzük. Végre a főbejárat! Rendőrsorfal... Behúzott nyakkal, szemérmesen elfordulva, magunkat a lehető legkisebbre összehúzva robogtunk el előttük. Kapu, kártyavillantás, beengednek. Phű... Ez sem akármilyen futam volt, tétverseny a törvény és a rend őreivel.

Tóth Józsi

1994-ben az Autó Magazin főszerkesztőjeként vettem részt Svédországban a Saab 9-3 nemzetközi sajtóbemutatóján. A menetpróbát Trollhättän környékén rendezték, bázisa a városon kívül, szép fenyves környezetben álló oktatási bázis volt, amelynek tágas parkolójában ott sorakoztak a vadonatúj kocsik, mindegyik változatból jó néhány. Ezeket lehetett sorra elvinni a kiadott itiner szerinti, mintegy 30 kilométeres körre, amelyben volt néhány kilométernyi egyenes autóút, de a zömét kacskaringós, bukkanókkal, keskeny hidakkal fűszerezett országút tette ki - mivel az altalaj tömör gránitszikla, a svédek lehetőleg mellőzik a túlzott földmunkát, inkább ügyeskedjen egy kicsit az autós. Eszményi körülmények hát a kocsi kipróbálására, különösen, hogy ragyog a napsütés, száraz az aszfalt.

A szervezők persze iparkodnak visszafogni a zsurnalisztákat:

- Nagyon vigyázzanak, Svédországban szigorúan veszik a sebességkorlátozást, rendőri ellenőrzésre lehet számítani!

Első kör, egy alapmodellel. Meg-megállva kell tanulmányozgatni a laminált lapra készült útvonalleírást, ismeretlen még a terep, ilyen körülmények között nem nehéz betartani a mondottakat. Második kör, már egy erősebb változattal. Amilyen alkalmatlan a fejem arra, hogy neveket és számadatokat jegyezzen meg, kanyarokat és útszakaszokat olyan jól képes memorizálni, így most már csak egyszer-kétszer kellett belepislantani a roadbookba, folyamatosan és húzósabban ment az egész.

A harmadik menet előtt megkértem Eric Carlssont, a Saab ralivilágbajnok kirakatemberét, hogy mutassa be ő egy körön az útvonalat és az autót. Az öreg azonnal ráállt. Úgy robogott ki a parkolóból, mintha másodpercre mért gyorsasági szakasz kezdődne. - „Errefelé még poros makadám utak voltak akkoriban” - mesélte, szinte mellékesen megmutatva, hogy mire képes kanyarban a modern autó. A fák kerítéssé álltak össze, tanyák röppentek el hátrafelé, mintha egyenesen menne a kocsi, csak az út csapódna alatta ide-oda. Élmény volt munkában látni Eriket, aki amúgy maga vezette kis repülőgépét, és angliai otthonában őrizte, sőt időnként meglovagolta Norton versenymotorját is, amellyel valaha a pályafutását kezdte.

Utolsó kör, a V6-os csúcsmodell, már ez volt a mérce. Utasként egy napilapos újságíró kolléga csatlakozott. Persze nem állhattam meg, hogy egy kis műsorral ne szolgáljak neki

- „Nézd ezt a lapos bukkanót, padlógázzal, kissé balosan kell venni, hogy az első kerék az út szélén éppen csípje a lócitromot, akkor pont jól jön ki a következő jobbos!”

Társamra nem maradt hatás nélkül, hogy kissé elröppent az autó, a lócitrom csakugyan ott volt, a bal első kerék pontosan eltalálta, és utána, viharos tempóban, sikerült a jobbkanyar is. Ebben a stílusban folyt az önfeledt száguldás, amikor motorkerékpár bukkant fel a visszapillantó tükörben. Nemcsak a fényszórója ég, hanem kék fény is villog rajta - és egyre közeledik. Baljós jel...

Azonnal polgári tempóra lassítottam, a rendőrmotoros megelőzött, vörös STOP jelzést villogtatott a hátulján, majd az út szélére húzódott Saab előtt keresztben állványra húzta a gépét, és a kormányra akasztotta sisakját. Határozott léptekkel indult meg az autó felé - egy tipikus skandináv férfi, megtermett, szőke, fehér bőrű, de ez a bőr most éppen vöröses a haragtól. Combját tekintélyes hatlövetű verdesi.

Ennek fele se tréfa. Ezzel nem lehet nyeglén, leengedett ablakon keresztül beszélgetni. Kipattantam hát a kocsiból, és udvariasan tettem néhány lépést, de a rendőr nem várt egy szempillantást sem, máris zúdította szidalmait a vétkes sofőrre, természetesen - minthogy Svédországban vagyunk, és az autónak helyi a rendszáma - ékes svéd nyelven. Hogy oldjam egy kissé a feszültséget, közbevágtam:

- Do you speak English or Hungarian?
- Yes, I speak English - felelte nem meglepő módon a rend őre, hiszen Svédországban ez szinte második nyelv - and Hungarian as well!
- Micsoda? - hüledeztem elképedve - Maga tud magyarul?
- Igen!
- Hát az meg hogy lehet?
- Tóth Józsi vagyok, Hajdúnánásról!
- Gyere elő, mert ilyet még nem láttál - fordultam döbbenten az autó felé. Társam is csatlakozott hozzánk, mintegy a képtelen jelenet tanújaként.
- Igen - folytatta a rendőr -, apám 56-os disszidens volt, finn nőt vett feleségül, én már itt születtem. Apám azt mondta: fiam, szegény ember vagyok, nem adhatok neked mást, csak még egy nyelvet. Megtanított magyarul.
- Hát ez nagyszerű! - mondtam megkönnyebbülve, hogy kedvező fordulatot vett a beszélgetés.
- Igen. De mondd csak, miért mész ilyen gyorsan? Az előbb lakott területen 110-zel mentél! Ismét úgy éreztem, mintha hónaljig hideg vízbe merítettek volna.
- Nem is volt igazi lakott terület. Benn az erdőben van egy-két ház, messze az úttól.
- Akkor is 50-nel szabad menni. Tízezer koronát kell fizetni ezért és fél évre nincs jogosítvány!
Ez már nem is hideg vizes, hanem jeges fürdő...
- Te persze nem fizetsz semmit - folytatta Tóth Józsi, mire a képzeletbeli medence mintha kellemesen melegre változott volna - de menj egy kicsit lassabban. Ne mondhassák a környékbeliek, hogy őket megbüntetem, az újságírók meg száguldozhatnak!
- Rendben van, Józsi. És, mondd csak, van-e magyar nyelvű autós újságod?
- Nincs. Nem is láttam még olyat. Apám pedig meghalt, nincs kivel magyarul beszélgetnem.
- Adok én neked szívesen, de nem itt van nálam, hanem a Saab oktatóközpontjánál. Tudod, hol van az?
- Már hogyne tudnám? Egy hete minden környékbeli rendőr meg volt híva vacsorára...
- Oda tudnál jönni most velünk?
- Persze. Én megyek elöl, gyere utánam - mondta Józsi, motorjára pattant, és úgy elkezdett repeszteni, hogy alig tudtam tartani vele a tempót. Még hogy sebességkorlátozás...

A Saab parkolójában ott voltak a sajtókapcsolati emberek, néhány ilyen-olyan szintű igazgató, pár fejlesztőmérnök, hogy beszélgessenek az újságírókkal, kérdésekre feleljenek, megtudják véleményüket, és megpróbáljanak érvelni, ha az a vélemény netán negatív lenne. Egyszer csak azt látják, hogy kék fénnyel jön egy rendőrmotoros, utána az egyik bemutatóautójukkal. Elsápadtak. Mi történhetett? Mit tett ez a zsurnaliszta, hogy rendőr kíséri be? Miből kell majd kimosni, és mibe kerül ez nekik? Aggódó ábrázattal közeledtek. Nem kis meghökkenésükre a rendőr barátságos beszélgetésben van a két emberrel, mosolyognak egymásra, és, hogy még furább legyen az egész, valami teljesen érthetetlen nyelven társalognak. Hogy rátegyek még egy lapáttal, kicsúfoltam őket:

- Idenézzetek, ez a rendőr a legmagasabb, a legszőkébb, a legsvédebb köztetek - pedig magyar! Milyen svédek vagytok ti?
Megkönnyebbült nevetés, Tóth Józsi megkapta az újságot.
- Nem jössz Magyarországra, Józsi?
- Mennék szívesen. Nagyon szeretem a hortobágyi húsos palacsintát.
- A feleségem remekül készíti. Gyere el hozzánk vacsorára!
- Jó, majd egyszer...

Pár évvel később ismét Trollhättänban volt Saab-program. Megkértem a szervezőket, hogy kerítsék elő Tóth Józsit. Úgy is lett, Józsi ott volt a vacsoránál, mellém ültették.

- Szóval, jössz Magyarországra?
- Jövök!

Még időpontot is egyeztettünk, de aztán kútba esett a terv. Józsi anyósa súlyos beteg lett, halni készült, Józsi nem akarta magára hagyni a feleségét. Majd talán egyszer...

Sinai

Abszolút különlegesség volt a Peugeot 306 sajtóbemutatója, 1993 őszén. Nem a szokásos kis látszat-próba a közelben, de nem ám. Kairóból kellett elautózni az izraeli Eilatba, keresztül a Sinai-félszigeten, a határt egy olyan posztnál lépve át, amelyet külön csak nekünk nyitottak meg. Már az előzmények is izgalmasan alakultak: Ferihegyről több órás késéssel indulhattunk a fél Európát belepő köd miatt, végül Bécsen, Varsón és Damaszkuszon át vergődtünk el Kairóba, ahová épp akkor érkeztünk, amikor fel kellett volna ébrednünk a szállodában. Leragadó szemhéjakkal ültünk volán mögé, a néhány perces pihenőkben rögtön elaludva, mint Fülig Jimmy, amikor egyszerre volt kazánfűtő és hajópincér.

Annál jobban felrázott álmosságunkból, amikor a Sinai-félszigeten lekanyarodtunk az aszfaltról, bele a sivatagba! Helyenként, ahol mély volt a homok, kísérőink leengedtek a guminyomásból, szilárdabb talajú részeken visszapumpálták. Külön érdekesség volt mindenfelé látni rozsdás, kiégett roncsokat, az egyiptomi-izraeli háború mementóit. Lassan, de biztosan haladt a karaván a nagyszerű tájon, amikor, késő délután, leszakadt az arrafelé évente egy-kétszer esedékes, de akkor aztán özönvízszerű felhőszakadás. Eleinte nagyon élveztem, hogy kilinccsel előre, a farát csapatva veszem a sárban a kanyarokat, de aztán feltűnt, hogy egyenesben is úgy megy a kocsi. Beállt az egyik hátsó kerék! Aztán szépen egyenesbe ragad a 307: beállt a másik hátsó kerék is! Váltó kettesben, sebességmérő hetvenet mutat, haladunk vagy öttel. Aztán megállunk. Ki kell szállni a dágványba, zuhogó esőben...

Eleinte pipiskedik az ember, próbálja megvédeni magát az elemektől. Ám miközben felemeli az autót, leveszi a kereket, puszta kézzel kivájja az agyagot a sárvédőből és a felniből, már úgy néz ki, mint a varacskos disznó, úgyhogy a másik oldalon már minden mindegy alapon lát munkához. Gyerünk tovább! Egy darabig remekül haladunk, ide-oda farolva, centikkel sikerül kikerülni a kollégákat, akik épp a kocsijuk mellett térdelve ugyanazzal szórakoznak, amivel az imént én, aztán kezdődik elölről.

Hopp, egy defekt. Semmi baj, pótkerék fel. Megint sárkaparás, megint defekt a vízben nem látható éles köveken. Már patakok rohannak keresztül az úton. Megáll a kísérő terepjárónk, kereket ad. Aztán megint a segítségére szorulunk, kuplungbovdent kell cserélni. A kocsi belseje már úgy néz ki, mint egy fazekasműhely. Régóta sötét van már, mindenki küzd, ahogy bír. A körmeim már rég lekoptak az agyagban levő murva éles szemcséitől. Végül, valamikor késő este, megszólal a kis rádióból az Úr hangja - „emberek, ma már biztos nem érjük el az előkészített táborhelyet. Állj, mindenki ott alszik a kocsiban, ahol van!”

Szerencsére előre kiosztották az egyszerű kis hálózsákokat. Zsófi, a márka PR-vezetője, ezen a túrán útitársam, aki egész nap az anyósülést foglalja el, ott ágyaz meg, én a volán alatt takarózom be. Ringatni nem kellett!

Másnapra elállt az égi áldás, eljutottunk a tengerparti Arish városába, ahol a sebtében kibérelt hotelben rendbe tehettük és némileg kialhattuk magunkat. Mire magunkhoz tértünk, a technikai személyzet lemosta és nagyjából kitakarította a kocsikat – mindegyik kibírta a tortúrát, holott igazán nem ilyesmire szánták őket. Mehettünk tovább, mintha mi sem történt volna. Mint ahogy nem is történt semmi különös. Épp csak esett az eső.

(Vége a negyedik résznek, folytatás jön két hét múlva. Amennyiben csak most kapcsolódott be a sztoriba, és olvasni szeretné a korábbi részeket, azokat itt találja:
1) Az első tesztautótól a rali-mitfárerségig
2) Nyugaton Trabanttal, a vasfüggöny mögött CB750-nel
3) BMW 635, egy Datsun és a halálos sufniverseny)