Jönnek a szénné tuningolt Alfák egymás után, mint Kalasnyikovból a golyózápor, de a legnagyobbat mégis a rénszarvas tud lépni. Hogy mi ez a rébusz? Kiderül alább.
Negyvenhat év, 1970 és 2016 között óriási változásokat hozott az autózásban. Az elején nálunk Trabant, nyugatabbra Opel Kadett járta, de szinte üres utakon, sebességkorlátozás nélkül hajthattunk, ahogy jól esett. Ma családi kocsik képesek annyira, mint anno a versenyautók, de súlyos büntetéssel fenyegetett szabálysértés kipróbálni, és egyébként is inkább dugóban araszolunk. Az egyszerű járműből rafinált életstílus- és önkifejező eszközt formált a marketing, addig hajszolva az egyéniséget, míg unalmasan egyformák lettek az autók. Fejlődés vagy fejlövés? Karlovitz Kristóf (1943) végig a krónikása volt és most feleleveníti emlékeit. Az írás nem történeti dokumentum, hanem személyes visszaemlékezés, pontatlanságok előfordulhatnak benne, de minden történet valóságos. Saját fotóimat a Google Earth-ről és az internetről vett képekkel egészítettem ki.
Fangio autója
Életem egyik nagy élménye volt, mindmáig filmszerűen emlékszem, amikor a hatvanas években túrakocsi Európa-bajnoki futamokat rendeztek először a Városligetben, aztán a Népligetben. Hogyan is lehetett volna elfelejteni, ahogy három lángvörös Alfa Romeo GTA bukkan fel a Rózsakert kanyarnál, egyik első kerekük arasznyi magasan a levegőben, farolva nyesik az ívet, méterekre süvítenek el a szalmabálákkal védett fák és az egyszerű kötélkordon előtt, látszik, ahogy a pilóták boszorkányos ügyességgel kormányoznak és kapcsolgatnak! Én nem színésznőkről, hanem ezekről a kocsikról álmodoztam.
45 évvel később, a márka százéves jubileumára megrendezett Alfa Romeo Classic Days keretében kihozták a múzeumból a Balocco próbapályára az autózás aranykorának híres modelljeit, és én is vezethettem őket. Bepréselem magam az Alfa GTA keskeny kagylóülésébe, kissé felhúzott térdekkel, mert apró emberre szabták a vezetőhelyet, állítani pedig nem lehet semmit. Rettenetes hanggal kel életre az 1,3-as motor, és egyáltalán nem könnyű kimenni vele a gyülekezőhelyről a pályára, mert 3000 alatt csak dadog és rángat. Hanem odakinn... Üvöltve csapja fel 7000-re a fordulatszámmérő mutatóját, sőt ott már igazából nem is hallom, csak fáj a dobhártyám. Precíz a váltó, kicsi a volán, persze szervo nélkül, a féket emberesen kell nyomni, de a kocsi úgy engedelmeskedik, hogy fantasztikus, a végletekig közvetlen, össze vagyok nőve vele. Nincs itt semmi elektronika, csak az ember és a gép. Gyorsított felvételként jönnek a kanyarok és a rövid egyenesek, őrülten fogja a kocsi az aszfaltot, de meg is lehet faroltatni, táncoltatni – micsoda élményautózás!
Sorra következik a többi autó, egy-egy nagy korszak parádés darabjai – és mind teljesen más. 6C 1500 Super Sport 1928-ból, Mille Miglia-győztes, naná, hogy jobbkormányos, de milyen érzékeny az a kormány – és milyen kemény taposást kíván a fék! A váltó persze nem szinkronizált, felkapcsoláskor kettős kuplung, visszakapcsoláskor még gázfröccs is kell neki, az időjárástól vászonsapka védte a versenyzőket. A következő megtiszteltetés: a 6C 3000 CM-be Juan Manuel Fangio után ülhetek be. Darabra ezzel a kocsival győzött egy versenyen. Számomra mindmáig ő a legnagyobb. A kényeztető mai autókhoz szokott embert mellbe vágja az egykori sportgép brutalitása. Ergonómiára nem gondoltak, a fékpedál furán balra került, a nagy fakormány függőlegesen áll, váltani bal kézzel kell, sztepptánccal a kuplungon, holott combom keményen a volánnak nyomódik, szinte moccanni sem tudok. Fejem kiáll az alacsony szélvédő fölé, arcomat gumiálarcként tolja hátra a menetszél, mert megy a hathengeres masina, mint az istennyila, csak tudjam úton tartani! Érzem, hogy csak egy darabig engedelmeskedne nekem a diagonál gumijával, és az is világos, hogy ha önállósítja magát, nehéz lehet megfogni. Múzeumi darab, értéke felbecsülhetetlen, tehát csak finoman.
Aztán a TZ 2-es, amelynek már a formájától hevesebben ver az ember szíve. Először, mint a többi versenyautóban is, a gyári pilóta mellett kell ülni egy kört, majd én vezethetek. Ez balkormányos, tehát jobbra kell beülnöm. A jobb oldali ajtó viszont nem nyílik. Át kell mászni a vezetőhelyen, egy szuper-alacsony és extrém szűk kocsiban. Viszont amikor rám kerül a sor, az valami frenetikus élmény. Annyira erős és könnyű, hogy könnyedén faroltatható, az ujjam köré csavarhatom, viszont elképesztően gyors. Csak a kanyarok előtt kell nagyon figyelni, mert nagyon keskeny a mezsgye a nulla fékhatás és a blokkolás között. Élvezkedni nagyszerű vele, de ehhez is kéne egy kis gyakorlás, hogy elfogadható köridőt menjek...
Hát igen, egy mai, klímás, hifis Alfával gyorsabb lennék Baloccóban. De mit számítanak a másodpercek egy ilyen autó megzabolázásához képest?
Dávid
Az autós újságírókat gyakran viszik autógyár-látogatásra - mindenkinek a könyökén jön ki az egész, mert ugyanazt látni: dübörögve dolgoznak a présgépek, fröcsögtetik a szikraesőt a hegesztőrobotok, eltűnik a karosszéria a fényezősoron, aztán haladnak a kocsik a végszereldében, és kész. A lényeg sehol sem derül ki, nevezetesen az, hogy mitől gyárt jót az egyik és ócskát a másik. A látható, a felszín mindenütt hasonló, mélyebbre kellene hatolni ahhoz, hogy ráérezzen a lényegre az ember.
Egyszer, mindössze egyetlenegyszer adódott némi lehetőség erre, amikor a Ford Hungária sajtósának, Madarász Györgynek eredeti ötlete támadt. 2003-ban kivitt egy csoport újságírót a Ford genki (Belgium) gyárába, ahol a Transit áruszállítók és kisbuszok készülnek, hogy néhány óráig közönséges futószalag-munkásként dolgozhassanak, belülről lássanak valamit.
Az üzemben rövid eligazítást tartott egy gyári ember, aztán már osztotta is ki a munkaruhákat: szürke kertésznadrágot, fehér pamutpólót. Az én nadrágom mellrészébe a David felirat volt belehímezve, így ettől fogva Dávid lettem. Elindult a kis csapat a szereldében, és a vezető egy-egy brigádnál otthagyott valakit. Rám annál a csoportnál került sor, amelyik a kipufogókat szerelte fel:
- Emberek, itt az új fiú, Dávid, fogadjátok szeretettel és tanítsátok be!
Az öt-hatfőnyi társaság felvidult, mert eggyel többen lettek, lazább így a munka, el lehet néha ugrani a kávéautomatához. „Dávidot” barátságosan üdvözölték, mindenki bemutatkozott, és már mutatták is a műveleteket. Ahány jármű érkezik a futószalagon, annyiféle: rövid és hosszú, platós és zárt, első- vagy hátsókerék-hajtású, ilyen meg olyan motorral – több száz fajta. Mindhez másféle kipufogó dukál. Összekeverni azonban nem lehet semmit, mert a kipufogók kerekes állványon érkeznek: le kell venni egyik oldalon a legfelsőt, az pont a soron következő kocsira való, aztán az alatta levőt és így tovább, majd megfordítani az állványt, és valami varázslatos módon mindig a megfelelő kipufogó kerül le róla, a számítógépes gyártásirányítás csodájaként. A kipufogót fel kell szerelni, csavarok egy dobozban vannak, a sűrített levegős csavarkulcs pedig zsinóron lóg fentről, rögtön kézre áll. Utána meg kell húzni egy anyát a kézifék rögzítésénél, és fel kell még valamit szerelni az alvázra - ennyi.
Egyszerűen hangzik, és az is, de azért nagyon kell figyelni és iparkodni, mert noha lassúnak tűnik a futószalag, könyörtelenül halad, és nincs idő elmélázni. Akik rutinból dolgoznak, azoknak könnyebb, „Dávidnak” azonban igencsak össze kellett szednie magát, meg is izzadt hamarosan a nagy munkában. A csoport tagjai elégedetten szemlélték ügybuzgalmát, elbeszélgettek vele erről-arról. Senki sem akadt köztük, aki gyerekkorától erre a munkára vágyott volna. Volt friss bevándorló, aki eleinte nem reménykedhetett jobb állásban, esti iskolába járó fiatal, és olyan is, aki elégedett volt a fizetéssel meg a nyári szabadsággal, és elfogadta, hogy neki ez az élete.
Eltelt két-három óra, „Dávid” összebarátkozott már a többiekkel, otthonosan mozgott a munkahelyen, senki meg nem mondta volna, hogy kezdő. Saját maga tapasztalhatta, hogy el lehet jól végezni a munkát, biztos lehetett benne, hogy amit ő szerelt fel, az nem fog leesni onnan. Ám mielőtt úgy istenigazából belejöhetett volna, érkezett az újságírócsoport kísérője:
- Dávid, vége a műszakodnak! Gyere velünk!
Annyi időm is alig maradt, hogy elköszönjek frissen szerzett kollégáimtól, akik búsan jöttek rá, hogy színház volt az egész. Nincs új fiú, nem lesznek eggyel többen, csak szünetben mehetnek el a kávéautomatához. Túl szép lett volna, semhogy igaz legyen. Dávid nadrágjával együtt a szerepe is ott maradt az öltözőben, ahonnan már megint Kristóf lépett ki. Egy értékes tapasztalattal gazdagabban.
Zimankó
Nem egy autó- és gumiabroncs-gyárnak van fejlesztőbázisa Lappföldön, messze túl az Északi Sarkkörön, de akinek nincs, az is gyakran tesztel, és tart bemutatókat arrafelé. Hónapszám élnek csaknem állandó sötétségben, szörnyű hidegben az embereik, nem csoda, ha megzakkannak egy kicsit. Munkájuk eredményén ez szerencsére nem látszik, de a programokon, amelyeket az odalátogató zsurnalisztáknak kitalálnak, annál inkább...
Az első este rendszerint valami kunyhóban van a vacsora, nyílt tűznél. Néhány snapsz után előlép a ceremóniamester, és kihirdeti, hogy a jelenlevők rénszarvasként fognak újjászületni. Annak érdekében, hogy odataláljanak a szarvascsapathoz, amely ezennel taggá fogadja őket, át kell esni egy kis beavatási szertartáson. Miközben a sámánnak öltözött muki tompa dobolása szól, sorra mindenkihez odalép a hoppmester, két ujjával koromcsíkokat rajzol az illető homlokára, és puukko-késével megvágja a fülét. Szerencsére ezt csak jelképesen teszi, vér nem folyik.
Engem ennek ellenére elszomorított egy kicsit a dolog. Világéletemben arra vágytam, hogy ha van valami a lélekvándorlásban, akkor mormotaként folytathassam földi létemet. A mormota ugyanis a barlangjában, alvással, evéssel és fajfenntartással tölti a téli időszakot, nyaranta meg a világ legszebb táján, terített asztal közepén élvezi az életet. Van ennél szebb, ennél jobb? És akkor most tessék, ezek rénszarvassá tettek! Nem is egyszer, többször. Most már biztos, hogy évente kilenc hónapig hóban-jégben, három hónapig szúnyoghad közepette szenvedhetek. A végén meg vacsora lesz belőlem a kunyhóban. Ez jutott nekem.
Új fajtársaim egyikével közelebbi ismeretséget is kötöttem. Szikrázó csillagok alatt ért ki velünk a busz egy nagy tisztásra, amelyen tűz lobogott. Kunkori orrú csizmát és muris sapkát viselő lappok fogadtak, természetesen snapsszal, majd rögtön a lényegre tértek: ki vállalkozik, hogy sítalppal a lábán körülhúzassa magát egy rénszarvassal? Na ki? Hát persze, hogy én! Kissé rémülten láttam, hogy nem igazi sílécet hoznak elő, hanem áruházi, kurta kis műanyag vacakot, rajta hitvány gurtnikkal. Mire tiltakozhattam volna, már fel is kötötték a félmagas szárú városi cipőmre, kezembe adták a kötelet, és eleresztették a rénszarvast.
Nem nagy állat az, de van ereje, úgy indult meg, mintha puskából lőtték volna ki. Nagyot rántott a kötél, én hosszú békafejest ugrottam a mély hóba, miközben az egyik sí már le is esett a lábamról. A rénszarvas ennek hatására mit sem csökkentett iramán, és mivel görcsösen markoltam a kötelet, hason fekve húzott maga után. Ruhám a gatyámig telement hóval, de ez még hagyján: úgy éreztem, hogy ami a számon betódul, az hátul lövell ki fölfelé, mint a motorcsónak hűtővize! A lappok utánunk rohantak, megfogták az állatot, visszarakták a cipőmre a lécet, jöhet a második próba.
Most már jól hátraülve rajtoltam, ahogy vízisível is kell, és sikerült talpon maradni. Vontatóm szerencsére nem vitt világgá, körülnyargalta a tisztást – de hogy fogom megállítani? Hirtelen egyetlen rénszarvas-vezényszó sem jutott eszembe lapp nyelven. Baj azonban nem lett: mint kiderült, volt a szarvas nyakába kötve egy másik kötél is, amely utánunk kígyózott a hóban. Azt elkapták a lappok, jól bevágták a sarkukat a hóba, és megálltunk. Snapsz ritkán esett olyan jól...
Többször vittek kirándulni motoros szánnal. Biztos sokan irigyelnek érte, de én utáltam. Ott vagyok a világ legcsendesebb és legjobb levegőjű helyén – őrült motorzúgásban és kétütemű-bűzben. A tájból semmi sem látszik, csak az előttem haladót világítja meg a fényszóró. Egyszer az orosz határ közelében jártunk (nem túl messze Murmanszktól), amikor fényszórók gyúlnak ki, orosz katonák üvöltik, hogy Sztoj! és már fogják is ránk a Kalasnyikovot. Persze egy pillanat alatt kiderült, hogy turistalátványosságról van szó, az igazi ruszkik még odébb voltak.
De azért kerültem valódi tűzvonalba is. A Nokian csapata nem elégedett meg azzal, hogy mínusz 25 fokban kell szaunázni, gyapjúzokniban, hogy oda ne fagyjon az ember talpa, míg a tó jegébe vágott lékhez szalad – nem, ők még erre is rátettek egy lapáttal. Azaz több lapáttal. Parazsat. Egy nagy halom zsarátnokból szép kis ösvényt alakítottak ki, csak úgy sziporkáztak benne az izzó darabkák. A főmatador rövid buzdító beszédet tart, leveti a cipőjét és zokniját, majd végigsétál. Kutya baja se lesz.
Na, ezt a marhaságot aztán velem meg nem csináltatjátok! – gondolom magamban. De a többiek egymás után nekivágnak, és nekik sem lesz bajuk. Hát akkor nincs mese, egyedül vagyok itt magyar, a nemzeti dicsőségről van szó! Persze mindegyikünk előtt friss parazsat szórtak a néhány lépésnyi pályára. És csodák csodája, még csak nem is fájt! Simán végigmentem rajta, a végén bele kellett állni egy lavór vízbe, hogy a lábujjak közé szorult parázs kialudjon, és kész. Sose hittem volna.
Vége a kilencedik résznek, a befejező epizód két hét múlva jön. Amennyiben csak most kapcsolódott a sztoriba, és olvasni szeretné a korábbi epizódokat, azokat itt találja:
1) Az első tesztautótól a rali-mitfárerségig
2) Nyugaton Trabanttal, a vasfüggöny mögött CB750-nel
3) BMW 635, egy Datsun és a halálos sufniverseny
4) A Suzuki nem Honda, avagy hogy ne menj sivatagba Peugeot-val
5) Carlsson az isten, autó helyett meg jobb a futócipő
6) Kamionnal ne menj, ahová csak autó fér
7) Vezess mozdonyt, nem bánod meg!
8) Itt egy kis Ferrari, ott egy kis Rolls... jöhet a bicikli!
