Így láttuk mi 2016-ot - 1. rész
Elszaladt egy újabb év, a mögöttünk hagyott hónapok viszont korántsem voltak eseménytelenek a Totalcar gépházában. A Faluvégi Farolások és Parkoló Parádék mellett meg is Hódmezőrültünk. Közben pedig megjelent nálunk jóval több mint ezer hír, mintegy százharminc közéleti cikk, közel kétszáz teszt, és negyvenszer szólt az Égéstér. A kollégák nem is voltak könnyű helyzetben, amikor feltettem nekik három kérdést: melyik tesztautót szerették a legjobban, melyik volt a legkellemetlenebb, és melyik fotó a kedvencük 2016-ból? Évösszegző sorozatunk első része.
Winkler Róbert, vezető szerkesztő
A legszebb egyértelműen az Alfa Romeo 4C volt.
Az egy pillanatra rákívántam versenyben már többen vetélkedtek. Az 1996-os Chevrolet Suburban kitűnő turbótehén; mindig jó egy még nagyobb autóba ülni, a Suburban pedig a létező legnagyobb személyautó – egy full size SUV hosszított változata. Érdekes volt a történelméről olvasni, és persze rajongok a kockaautókért. Márpedig ez az évjáratából fakadóan is kocka, meg a dizájn is elég következetes, amennyiben az óriási kockát további kockákkal tagolják.
A Forma 1-et azt hiszem, soha nem néztem. Mármint valamennyire képben vagyok, kik a sztárok, de egy ki melyik csapatnál van-kvízben elég csúnyán leszerepelnék. Most viszont meghívott a Martini, és a motorhome-jukban maga Felipe Massa veregette meg a vállam – csodálatos élmény volt.
Egy korrupciós Mazda út garantáltan nagy élmény, ráadásul én ezen az Izland-kerülésen vezettem először az új MX-5-öst. A visegrádi szerpentin történetesen nem Izlandon van, pontosabban ott olyasmi egyáltalán nincs – ahol kanyarogna egy kicsit az út, ott már gyilkosan durva szemű murva van, vagy inkább valami vulkanikus zúzalék. Ami még úgy is defektveszélyes, hogy az ember egyáltalán nem csinál semmit az autóval. Én legalábbis egy lassú defekttel adtam vissza az autót, melyről inkább csak éreztem, mint tudtam, hogy csodálatos lehet rendeltetésszerű használatkor, a Pilisben is.
Nem tesztautó, nem is tesztmotor, de bakancslistára illő esemény, hogy vezethettem, na jó, óvatosan mehettem egy oda-visszát Papp Sándor dragversenyző magyar rekorder MZ-jével, és egy füst alatt egy nagyszerű embert ismerhettem meg.
Talán az élmény frissessége miatt is jelölöm kedvenc tesztautómnak a jövőre érkező új Ignist. A kommentekben azt láttam, sokan rühellik a formát, így tehát kivételesen nem az a megosztó szó jelentése, hogy „gyűlölik az emberek”. Nekem nagyon bejön a külseje, az Adidas emblémával a hátsó tetőoszlopon, a hátsó lámpák – minden. A belseje is olyan, hogy ezen túl minden Suzukiba minimum ilyen kéne. A vezetési élmény pedig mindent vitt: bőven 900 kilós saját tömeg, pörgős kis négyhengeres, mit lehet ezen nem imádni? Legfeljebb az árát, de azt még úgysem lehet tudni.
Rézmányi Balázs, újságíró
Idén leginkább kamerával a kezemben közreműködtem a kollégák projektjeiben, kimaradt a tesztautózás. Ez azóta kevésbé zavar, mióta megláttam a VW friss reklámját a Március 15. téren. Most lehet, hogy régenmindenjobbvolt-nyugdíjas vagyok, de valahogy nem hoznak tűzbe az olyan autók, amelyek selling pointja, hogy milyen oprendszeres okosakármikkel párosíthatóak. Talán ezért is lehet, hogy egyre jobban vonzanak az olyan témák, amik az autót barátságokat melegen tartó tábortűznek tekintik. A két idei kedvenc képem is valahol ezt a témát járja körül.
Az elsőn az azóta sajnos totalcarilag megboldogult két szerethető gazembert, Bandit és Pistát ábrázolja, amint a Pisztolyt faragják. Sok mindent bele lehet magyarázni a képbe, de nekem legalább annyi minden benne is van. Autózás terén a Totalcar elég széles spektrumot fed le, legyen szó a hatalom számonkéréséről, technikai újdonságok alternatív kielemzéséről vagy veterános szélmalomharcokról. Szinte mindenki talál valamit. Azok is, akiknek az autózás közösségi élmény, a kis pénzből nagyot autózás ígéretével. Ennek hitvallásnak az egyik címerállata a Karotta kertjéből kiásott Hacsi, és számomra ezért kedves ez a kép.
A másik kedvencem is valahol ebben a házban lakik, de pince helyett a penthouse-ban. Ráadásul azon nagyon kevés fotóim egyike, amit nem nézek olyan kritikus szemmel, hogy mi mindent kellett volna máshogy csinálnom. Ezt elfogadom és szeretem ilyennek. Máltán voltam pár hónapja, a Malta Classic apropóján, de valahogy úgy sikerült belecsöppennem a helyi Ferrari-klub negyedéves bulijába, mintha csak Hrundi V. Bakshi volnék az Estély habfürdővelből. VIP-ként vittek keresztül a szigeten, és ültettek az asztalfőhöz. Egész este a nyelvemen volt a kérdés, hogy mégis, tudjátok ki vagyok én? Nem tettem fel, mert a válasz a senki felé konvergált volna, úgyhogy a félelemmel vegyült lelkesedésemet a Mdina falának tövében majszolt csokitortával intettem csendre. A vacsorát megelőző krúzolás alatt történt, hogy lerohadt az egyik Ferrari, és míg a srácok hátul konzíliumot tartottak, egy szegény lány csak unatkozva nyújtózkodott a Modena hátsó ülésén. Senkinek sem tűnt fel, hogy fotózom. Nagyon megszeretettem ezt a képet.
Sturcz Antal, újságíró
A legjobb tesztautón nem kell sokat gondolkodnom, ez egyértelműen a győri egyetem Formula Student kocsija volt. Életemben először vezettem versenyautót, mert ugyan néha degradálóan a Formula-1 kistestvérének hívják a diákoknak szóló sorozatot, de nem, ez tényleg kőkemény versenytechnika, korszerű, néha iszonyatosan kreatív megoldásokkal. Ha esetleg a videó nem adta volna vissza, hogy milyen, akkor képzeljék el azt, amikor egy gokartot szétszteroidoznak és beszpídeznek. Az FS autó megrág, szétcincál, összever, de minden elkínzott mozdulatra egyre többet és többet ad. Imádom, még akarok belőle, sokat, akkor is, ha napokig lila foltok voltak a combomon és a hátamon. Rengeteget gondolkodom azon, hogy mivel lehetne majd pótolni az MX-5-öt, ami valamennyire praktikus, például E46-os BMW, vagy Lexus IS 200, de most egy dízel Octavia kombi forog fejemben. Horoggal, utánfutóval, azon pedig egy levedlett Formula Student kocsival.
A legjobb sajtóutat már nehéz ilyen egyértelműen kiválasztani, két induló is akad, az egyik a januári bobozás a Nissannal Innsbruckban. Teljesen értelmetlen sajtóút volt, hiszen semmilyen újítás nem történt a Nissan X-Trailen, a puszta hírverés volt a cél. Mindegy, a bobozás földöntúli élmény, a fizika egy egészen más dimenziója, hiszen a jégbe vágó penge és az acél váz nem enged, csak a testünk deformálódik. De az nagyon.
Király volt, de a legjobb mégis a Mercedes G osztály sajtóút. Mindig csodáltam, de sosem értettem ezt a nyomasztó vaskockát, most ráadásul terepen csapattunk és igazi tahó módjára röfögtettük az 550 lóerőst V8-at az alagútban. A terepjárásból eddig kimaradtam, de itt az is megvolt, ráadásul sikerült nem meghalni, amikor az instruktor bekapcsolva felejtette a diffizárat egy hosszú balosban a szakadék peremén. A legérdekesebb mégis az volt, ami a vásárlók mentalitásáról kiderült, hiszen annak ellenére zabálják a G-t, hogy tulajdonképp nem igazán való semmire sem.
A kedvenc képemet nem én csináltam, de szintén emlékezetes napon készült. Mivel a Mazda nyelestengely-megvezető csapágya lehalt, amikor Elvisszel Lentiben bányagépeztünk, nem volt autóm, így Anti haveromnál kunyeráltam ki, hogy vigyen el a Hajdúböszörményben rendezett traktor pulling versenyre. Talán a legkreténebb motorsport, amit valaha kitaláltak, de látványos és hangos, egyszer mindenképp látni kell. Mivel a Movanóban volt hely, hónunk alá csaptuk Istit is, így ő hozta a kamerát, Anti fényképezett, én meg tudtam rendesen interjúzni és jegyzetelni. Mindkét barátom súlyos gépbuzi, így traktorhúzás igazi jutalomjáték volt. Ez a kép a Double Screamin' nevű, talán holland versenytraktorról készült, a két V8-as úgy 9000 lóerőt tud és az benne a legjobb, hogy állókép létére látszik rajta a bődületes erő.
