Így láttuk mi 2017-et – 1. rész

Winkler Róbert, vezető szerkesztő

Kezdem a szarokkal, vagy hogy kicsit korrektebb legyek politikailag, a kevésbé jókkal, úgy is, mint fejlődő országok, érdekesen szépek és kihívásokkal küzdők.

Az alja

Az Év Antiautója Díj egyik legkomolyabb várományosa a használt Focus 1,0 ecoboost kombi 2013 volt. Alapvetően semmi baj vele, de a downsizing annyira hülyén áll neki, hogy már egy dinamikus városi forgalomban is az ember agyára megy.

A C-Elysée inkább csak vicces volt, legalábbis hogy megpróbálják valami elegánsként eladni. Ami ezzel a külsővel, hát nem is tudom. Elég szarrágó módon specifikálták a felszereltséget, és az autó még csak nem is tágas, ami az ilyen törökszedánokkal néha megesik. Mindegy, legalább megihletett annyira, hogy szerintem elég jó címet találtam ki a tesztnek.

A Grand Scénic ebben a mezőnyben furcsán hathat, de engem a szokásosnál jobban zavar, ha egy autó úgy rossz, hogy jó is lehetne. A Peugeot 5008 az év autója volt, a Grand Scénic is valami olyasmi, és az év autójánál igazából nem is rosszabb. De azért inkább mégis egy négykerekű félreértés.

Középmezőny

A 2017-es Fiestával két baj van. A nagyobbik, hogy elég drága, és ezt egy szubkompakt Fordtól nem biztos, hogy tolerálja a piac. A másik, hogy a legerősebb motorja, a 140 lovasra töltött háromhengeres Ecoboost is gyenge hozzá egy kicsit. Úgy értem, átlagmotornak elmegy, de csúcsmotornak nagyon kéne bele valami tényleg erős. És itt nem egy ST-változatról beszélek az elmebetegek szakszervezetének részére, csak egy ST alatti, normálisan erős motorról.

A Renault Koleos lehetne egy kategóriával feljebb is, de sajnos csak dízel van belőle, az meg hangos. És az ülésfűtés is egy örökkévalóság alatt kezdi melegíteni a huzatot. A Kia Rio 1,2 korrekt kis autó, de lelkesedni nem sikerült érte. A Stelvio jó volt, de inkább csak az látszott rajta, mennyire csodálatos autó lehet az alapjául szolgáló Giulia, amivel viszont csak pár száz métert mentem. Meg hogy nincs az az élethelyzet, amiben egy Stelvio ellenében egy Audi Q5-öst választanék, annyira lelketlen és érdektelen.

A BMW M760Li biztos maga a mérnöki csúcsteljesítmény, hiszen minden idők leggyorsabb széria BMW-je, ráadásul legyorsulta a Teslát. De ha kaphatnék akár csak egy hétvégére is egy BMW-t, nem ez lenne az.

A Fiat 124 Abarth átkozottul jó kör volt, de bármilyen gusztustalanul jó kipufogóhangot csináltak is neki, mégiscsak egy Mazda MX 5-ösre kéredzkedtek rá úgy mérnökileg, mint szakmailag. Úgyhogy szép volt, jó volt, de erre nem jár Oscar. A Suzuki Baleno 1,2 olyan keveset fogyasztott, hogy azóta sem hiszem el, ráadásul egy használható, jó autó. Csak hát ugye ahogy kívül-belül kinéz, az nagyon nem a kívánatos kategória. De máig sem emésztettük meg, amikor a tankoláskor kiszámoltuk a valós fogyasztását, ami annyi volt, mint amit kiírt. Valahol a semmi és 4,5 liter között.

Infiniti QX30 – hát ennek az autónak nem sok értelme volt, ha csak az nem, hogy egy millióval olcsóbb, mint ugyanez Mercedes-csillaggal. A Mazda CX-5 pedig, ha rendes belsőt csinálnának neki, szintén az élmezőnyben lenne, de nem csináltak. És ezt a Kodót is kegyetlenül unom már, főleg metálbordóban.

A krém

A C63 AMG-től csak a döbbenetesen magas fogyasztása tántorítana el – tényleg, soha nem gondoltam volna, hogy ennyit zabálhat egy erős Mercedes. Különben viszont minden szempontból elég álomautós: gyors, élénk, ügyes, de kényelmes.

A Mercedes-Benz X Klasse csak egy átemblémázott, kicsit átlemezelt Nissan Navara, de nem érdekel: elég kívánatosan sikerült. Jó halk, és jól álltak neki a kicsi (17 colos) vaskerekek. A BMW M635 CSi-t már nem először vezettem, úgyhogy nem is tudtam annyira elájulni tőle, pedig lássuk be, nem akármilyen autó. A napi használatú BMW 740 IL-t viszont bármikor örökbe fogadnám, akár így youngtimerként, akár új korában.

Volt szerencsém a sima 1,5-ös Civichez, azóta is talány, hogyan nem jött még ki a csekk a kétszeres gyorshajtásról. Az alapváltozat még jobban tetszett, mint a Type R, mert az egyszerűen túl kemény, és arra a keménységre egyszerűen nincs szükségem évi 52 héten át. Nem tudni még, milyen utóélete, vagy egyáltalán, élete lesz az új

Honda NSX-nek, bár vannak bátor szakírók, akik már most megmondják, hogy tuti bukta, vagy nullkilométeresen is legenda. Megdöbbenni tudtam benne, hiszen földöntúli módon gyors és ügyes, de közben valahogy elveszett a vezetési élmény akusztikai része. Kevésbé tudálékosan: szar a hangja. Főleg a műhang, ami eleve szomorú egy olyan autóban, amit Honda NSX-nek hívnak. Ezt persze még bőven ki lehet javítani, de én érzékeny vagyok a hangokra, úgyhogy a dobogóra nálam nem volt esélye.

A Toyota C-HR a top 10-ben mindenképpen elfér, pedig a reklámja riasztó: Király Viktort borzalmasan túlsminkelték, és nyilván legalább százszor felvették vele azt az egy mondatot, hogy a végén kiválasszák a legszarabbat. De ez senkit nem szabad, hogy elrettentsen az autótól; ez a C-HR elég jól sikerült.

A Skoda Kodiaq-ról nyilvánosan kijelentettem, hogy ha ilyen nagy böhönc SUV-ok közül kéne választanom, és a pénz nem számít, bármi helyett ezt vinném. Marha nagy, marha jó autó, és persze az a konkurens prémium SUV-okhoz képest az erős selling pointja, hogy nem prémium, csak jó.

A BMW 440i volt számomra az év meglepetése. Ebben mondjuk az is benne van, hogy szinte mindig rácsodálkozok a GT-kre. Elég ritkák, elég régóta, kevesen is vesznek ilyesmit. Nem divat, nem tudom, volt-e egyáltalán valaha divat a granturismo, mint termékkategória. A 440i talán a legjobb, amit valaha vezettem. Még épp elég kényelmes mindennapi használatra, de döbbenetesen ügyesen mozgott a versenypályán is. És elég jól nézett ki ebben a kékben.

Az új Swiftből keveset látok, pedig ez most a driver's car a magyar Suzukik közül. 840 kiló az olcsóbbik, a négyhengeres; azt kell megvenni, mert sokkal jobb, mint turbós sövényvágó. Minden Suzuki-vásárlás próbakörébe bele kell alkudni, ha valakinél nem hátrány, hogy kicsi az autó, hanem előny. Egy hétvégi bunkóskodás erejéig bármikor befogadnám.

A győztes pedig a BMW 530d. Hogy miért? Nehéz röviden összefoglalni, szerencsére írtam róla tesztet.

Zomborácz Iván, Totalbike szerkesztő

Bár nagyon adta a MT-10 SP és a Triumph Speed Triple 765 R-től is zokogógörcsöt kaptam, annyira tökéletes, a legállatabb motor idén a KTM 1290 Super Duke R volt. Érdekes forma, high-end futómű és fék, agyeldobós karakter, és közben teljesen normális hétköznapi motor is lehetne, ha a tempója nem hangsebesség lenne az átlagos forgalom ritmusához képest. Egy Ducati Panigale nagyobb pornó, de abból éppen ez a hétköznapiság hiányzik, illetve nem is volt még hozzá szerencsém. 1290 Super Duke, én téged választalak.

Egyetlen motort sem gyűlöltem idén tiszta szívből, ahhoz ugyanis valami merényletet kellett volna terveznie ellenem. Az MT-09 ugyan az életemre tört, de imádtam, szóval ha valamire kényszeresen haragudnom kéne, az a BMW R nineT Racer blokkolásgátlója és kipörgésgátlója, amiket mintha direkt a jóízű motorozás ellen programoztak volna.

Az idei Totalbike24 fantasztikus volt, aki pedig megkapta a naplementés időszakot, az meseszép fények között szerelhette lapra a pályát. Igazából az egész galériára büszke vagyok, de mivel csak egy képet nevezhetek, ezt a #nofilter pályaművet küldöm be.

Így visszagondolva az egész Delta Kommandó elég erős lett vizuálisan, sikerült elkapni a Bánsági-hegyvidéken való zúzás hangulatát, a Vaskapunál is megláttuk a meglátandót, ezt pedig simán jelöltem volna a TB24-es kép helyett, csak ha már autós-motoros magazin vagyunk, ne egy természetfotót küldjek be.

Lendvai Zsolt, címlapszerkesztő

Az idei volt az első teljes évem belsősként, és igyekeztem nem félreugrani a feladatok elől. Jutott nekem két autószalon, a genfi és a frankfurti, megpörgettem a Rulettkereket, és bizony vesztettem is keményen. Megérintettem a világ talán egyetlen eredeti VFTS-turbómotorját, ültem Janika mellett versenypályán, ősszel pedig Zombival bevettük a Duna-deltát. Csodálatos élmények voltak ezek, még ha olykor pokoli nehéz pillanatokat is hoztak.

Ha a kedvenc tesztautómat kell kiválasztani, saját csapdámba esek, hisz én szegeztem ezt a kérdést a kollégáknak, most pedig nekem is nehéz választani. Volt ugyanis két olyan sajtóút, ami mindent felülírt: az egyik a Porsche lipcsei tréningje, ahol a csodálatos 911 GT3 RS-nek is kenhettem, minden kétséget kizáróan az volt a legfaszább autó, amit idén vezettem. A másik meg a Peugeot Spirit of France túrája, ahol végre megtudhattam, milyen a jó 205 GTI, mégsem az, hanem az 504 Coupé varázsolt el teljesen.

De ezek nem szigorú értelemben vett tesztautók voltak, nem bújhatok ki a válaszadás alól, tovább kell hát túrnom az emlékeim között. A maga nemében nagyon jó volt a Delta Kommandó Ford Ranger Wildtrakje, szerettem a BMW 530e-t, bár feleslegesnek éreztem a hibridségét, simán hazavittem volna a használt-Superbet. Ha viszont egyet kellene választani az ideiek közül, hát legyen az Audi A5: a kétliteres TFSI-vel meggyőzően megy, a Quattróval még majdnem hülyebiztos is, a hangja meg, ha csak csinált is, nem érdekes, mert állat.

Könnyebb dolgom van, ha azt akarom megmondani, melyiket szerettem a legkevésbé: az Opel Crossland X-et. Zavaró hajtási befolyás, olcsóságérzet mindenütt, bumfordi forma – valahogy semmi nem adta ki. De legalább még jó drága is volt a tesztautó, nálam egyértelműen ez az év citromdíjasa, pedig használtteszteltem első generációs Logant is.

Kedvenc fotó kategóriában a fent már linkelt Porsche-tréningről is válogatnék szívesen, de közben eszembe jutott egy behúzott a januári Mokka X-tesztből. Jó volt az autó színe, a környezet is adta, és a mozgást is egész jól sikerült elkapni. Persze továbbra sem vagyok nagy fotóbubus, de gyakorolok.

Ha pedig nem lenne feltétel, hogy saját kép legyen, nem is jöhetne szóba más, mint amikor az AMG GT-C Roadstert vezetem T-Rex-jelmezben. Anti feldobta a labdát: ha már úgyis itt az autó, nyitható a teteje, neki meg akad egy ilyen maskarája, akkor adja magát a feladat. Nem kellett sokáig győzködnie. Szürreális élmény egy ilyen autót vezetni, de még hihetetlenebb így.