2017.12.28. 16:14

Megint tartalmas évet zártunk a Totalcarnál, rengeteg móka és kacagás, máskor izzadságszag járta át a szerkesztőséget. A Mesterkurzussal tuningolt Parkoló Parádék mellett forgott a Rulettkerék, elindult az Erőmérő, rágyúrtunk a használttesztekre, újabb évadok pörögtek a tévében, negyvennél is többször szólt az Égéstér, megjelent mintegy kétszáznegyven teszt, háromszáz Belsőség-poszt, közel százötven közéleti cikk, a hírrovat pedig valahol ezerötszáz fölött termelt. Idén is nehéz tehát a három kérdés: melyik volt a legjobb és legkellemetlenebb tesztautó, illetve kinek melyik fotó volt a kedvence 2017-ben? Évösszegző sorozatunk második része.

Papp Tibor, főszerkesztő

Nálam közel sem evidens, hogy egy hátsókerekes, szívó V8-as a kedvenc tesztautóm, vagy egy farmotoros, szívó boxer hatos. Az idén viszonylag kevés tesztet írtam, és ha nem jön az év vége felé egy-két ilyen kocsi, talán a Suzuki Ignist választottam volna, okkal: nemcsak ahogy megy, rugózik, mozog és fogyaszt, hanem a formaterv miatt is. Kicsit sajnálom, hogy ez nem áll túl közel a magyarok lelkéhez, hiszen az új Swiftből és Balenóból többet látni az utcákon, de nálam azért ott van a képzeletbeli dobogón az új Ignis. Bár nem új modell, de az ezüstérem egyértelműen a 996-os Porsche 911 Carrera 4S-é, hogy úgy mondjam, az egyik legjobb ár/élmény arányú autó ma a placcon, mármint azoknak, aki ezt kulcsra készen szeretnék kapni, mindenféle utólagos tuning szükséglete nélkül. És akkor nézzük a dobogó legfelső fokát: a szenior kategóriában induló Alpina B8; az aktív élsportolók közül pedig a Lexus RC F kapja az aranyérmet, megosztva. Szerintem nem kell magyarázni.

Az idei visszafogott tesztírásom egy viszonylag átlagos, ám keményen rugózó 5008-ason csattan - én őt kedveltem a legkevésbé, talán azért, mert sokat mentem vele vidéken, rossz utakon, de kétlem, hogy ebbe a rugózásba amúgy is beleszerettem volna. Kár, mert a ma létező egyik legjobb kétliteres dízel és automata váltó kombinációját kapja, az egyik legfantasztikusabb műszerfallal, amit ma emberi áron meg lehet kapni. Ezért aki beleszeret, a tanulságok: alap, puhább, textilkárpitos ülés és a létező legkisebb kerék.

Nem kérdés: az EVO képanyaga a szívem csücske, pedig pofátlanul kényelmesen készült. A lacházi reptér egyik hangárjában készül a képanyag java (jó-jó, tudom, nincs mindenkinek otthon egy hangárja, arra gondolok, hogy szinte ki sem kellett onnan jönni); a sorozatból nehéz választani, de a sötétségből előtűnő betonívek és az ezüst autó, amiben még Miki, a tulaj arca is felsejlik. Csodálatos nap volt ez, egy fantasztikus autóval.


Rézmányi Balázs, újságíró

2017 is inkább a kollégákkal közös projektekről szólt, a billentyűzethez nem nyúltam sokat. Magyarán leginkább fotóztam. A lakóbuszválság él és virul, két Mercedes T1 is kiborított. Majd 2018-ban kifejtem.

Két említésre méltó tesztautót jut eszembe, és mindkettő mindkettő befér a szerettem-de-mégsem-kategóriába. Egyik a Rulettkerék-Peugeot, aminek az eladás-galériáját lőttem. Én imádtam, kulimász-váltó ide, papírfék oda, de nettó kollegalitásból muszáj utálnom. Fotózni viszont jó volt, innen is köszönöm két barátomnak, Piszének és Habibnak a közreműködést.

A másik teteje-alja tesztautó az AMG GT-C volt. A csiribiri firlefrancok alatt egy csodálatos, art deco roadster lakik, amiről valamiért a kétsoros öltönyök és dobtáras Thomsonok jutnak az eszembe. Az üres reptéren jó volt párszor lefruttizni, de valahogy kinőttem a nyers erő iránti lellkesedésből. Fotózni viszont imádtam, ahogy a Cobrát is.

Az év csúcspontja viszont egyértelműen a London-Budapest túra volt a rojtosra tuninngolt Transporterrel.

(Nem tudok egy kedvenc képet választani, úgyhogy, ha lehet, inkább betennék négyet - a négyképes galéria a Cobrára klikkelve nyílik)

Pere László, külső munkatárs

Én vagyok a Totalcar gonzó szerzője, ezért a visszatekintésem is sajátságos és szubjektív lesz. Csirkés Tóni életre hívta a kétszázas Ikarus-ok Kathi Béláját, a tesztoszteron túltengéses, 700 lóerős őrületet. Bár nem vezettem, de így sokkal jobb volt: elvitt egy privát körre. Tóni átszellemült arcát nézni, miközben húzza a kettest a valószerűtlen vehemenciával közlekedő távolsági busz kormánya mögött, fehéredő ujjvégekkel kapaszkodva egy másik, szürreális világ fogadott magába. Az év haladási élménye kétségtelenül Béke Antal nevéhez köthető. A sportkocsik erre lettek teremtve, fújtató turbóval, vagy esztelenül forgó szívó motorral vágtassanak, kanyarodjanak, biztonsággal megálljanak. Tóni másik utat választott, mintha nagyanyám repedezett kredencére húzott volna popszegecsekkel egy sugárhajtóművet, meg nem értett Jakovlevként nevetve szemébe a világnak. Annyi csak a különbség, hogy az elgondolása működik a gép megy, kanyarodik, megáll. Szent őrült, nem vitás.

Negatív élményekkel kapcsolatban kiemelkedőt nem tudok említeni. Sok autót vezettem idén, újat, régit, kicsit és nagyot is. Legrosszabb vezetési élmény? Őszintén? Csakis a lakóautóm jöhet szóba. A Csótány lusta, büdös, kelletlen, de legalább megbízható. Akkora a fordulóköre, hogy még az ipszilonozáshoz is néha vízum kell, gyenge a fék, az emelkedő a génjeibe ivódott ősellensége, 100-nál olyan hangos, hogy emelt hangon kell beszélgetni benne. A nyáron felmentem vele a Drivingcamp vezetéstechnikai pályájára, az első kör után lejöttünk, egy emberként sóhajtott fel ember és gép. Ennek ellenére szeretjük, mert elvitathatatlan erényei pozitív irányba billentik azt a bizonyos mérleget.

Ilyenkor tesz fogadalmakat az ember. Beállok a sorba. Elég régóta porosodik az erkélyen a '79-es Puch Maxi S-em. Jövőre menni fog. Göbivel vettünk egy közös lakóautót alkatrésznek. Segítségével újra lesz kettes szinkronom és talán a motorcserével elfogadható olajfogyasztása lesz az öreg Ducatomnak. A kiscápa leótézik valamint továbbra is egyik szemem a kombi Wartburg hirdetéseken.