Így láttuk mi 2020-at - 1. rész

2020.12.31. 06:56

Ti, kedves olvasók, január 1. óta összesen 358 évet töltöttetek a Totalcar olvasásával, és majdnem 5 millió órányi videónkat néztétek meg a Youtube-on. Mi pedig, miután megírtuk nektek a több mint 3200 cikket, és leforgattuk, megvágtuk a többszáz videót, az év végén felidézzük azokat a számunkra legjobb élményeket, amiket a munkánk, az autók, a motorok és a közlekedés adott idén. Az új évben azon leszünk, hogy még több, legalább ilyen jó élményt gyűjtsünk, és megosszuk őket veletek.

Bazsó Gábor

Hey, yo, ha ezt olvasod, simán van rá esély, hogy 2020-nak előbb lesz vége, mint a civilizációnknak, és idén sok olyan nap volt, amikor a bukik elég szar oddsszal mérték ezt az eshetőséget. Oké, még be kell húzni az utolsó pár órát, szóval engedd le az ablakot, söpörd át egy kis jeges menetszéllel az agyad, mozgasd meg a görcsös ujjaid a kormánykarimán, lazítsd el a vádlijaid a pedálok felett, már csak a célegyenes-ráfordító van hátra. Túl leszünk ezen is.

Az évizéi-visszatekintés szubjektív műfaj. Nem azt keressük itt, mit jelentett az év szakmailag, hogy melyik volt a legszebben a motorkarakterhez illesztett váltóáttétel, vagy a legötletesebb csomagtartó-duplafenék, hanem hogy miért mi vagyunk az élet császárai.

Nekem három ilyen pillanatom volt. Az egyik akkor jött el, amikor a tévéműsor számára leforgattuk a Tesla Model Y-t, és a munkanap végén hazafelé mentem, vagyis vitettem magam a néma villanyautóban az Autopilottal, és zenét hallgattam. Ott ültem abban a fura, steril izében a nagyképernyős tévé előtt, suhantunk hazafelé, és olyan volt, mint megélni egy olyan sci-fit, amiben egy jobb világot ígértek, és látszólag épp meg is kaptuk. Szerencsére mielőtt az öntudatára ébredt mesterséges intelligencia az életemre tört volna, hazaértünk.

A másodikat Gréta hozta. Gréta az elektromossá alakuló 1976-os Porschénk neve. Az átalakulást egyelőre csak a tévében lehet követni a Viasat 6-on futó tévéműsorban, meg az én youtube-csatornámon, de jövőre reméljük itt is sokat találkozhattok vele. Gréta csodálatos, már nézegetni is halálosan szeretem, és elképesztően klassz csavarról csavarra megismerni. De az élményem nem az autóról szól, hanem a csapatról. Arról a körülbelül fél tucat fiatal mérnökről, akikkel éjszakai csoportcsetekben szakértünk a villanyról, akikkel az autó mellett téblábolva tanakodunk, és azokról az emberekről, akik befogadták a restaurátorműhelyükbe, ahol a munkák nem-elektromos része történik. Nem az első ilyen kaland ez, amibe beleugrottam, csak az eddigieket mindig benzin hajtotta. De a legnagyobb lecke minden korábbiból is az volt, hogy a projekt nem az alkatrészektől lesz kész, hanem az emberektől, és hogy hiába pazar érzés a kész autó mellett állni, de a közös létrehozás öröme az egészben a legjobb. És ilyen örömből már gigawattnyit adott 2020.

PastedGraphic-1.png

A harmadik élmény a legrégivágásúbb az összes közül. Egy külön cikket (a Csikósnak regényt) érő tragikomikus félreértéssorozat eredményeként tavaly visszavásároltam a 15 évvel ezelőtti Renault Avantime-omat. Az volt a terv, hogy abból lesz villanyautó, nem holmi öreg, kiégett Porschéból. Aztán jött az élet, mindent összekutyult, és én itt ragadtam az évezredünk legnagyobb autóipari buktájának négykerekű emlékművével, és nem volt mit tenni. Az Avantime-ban a maga elcseszett módján ott van minden, amit az autózásban szeretni lehet: a művészi alkotókedv, a bátorság, a vidámság, a józanság helyetti ostoba kincstári optimizmus, a mérnöki innováció szépségének és a tömegtermelés gagyijának a harca, az utazás és a vezetés öröme. Jót tenne neki egy elektromos hajtáslánc, de a mormogó V6-osával, a kandallóként melegséget sugárzó check engine-lámpájával, az enyhén rángató, halni készülő automataváltójával, az állandóan nyiszegő-nyuszogó óriás üvegházával együtt egy végtelenül örömteli vacak. Nagyon örülök, hogy újra együtt vagyunk.

Bistei Péter

A vírusmizéria miatt sokan kitörölnék emlékezetükből az idei évet, én azonban motoros szempontból nem panaszkodhatok. Februárban nyitottuk a szezont a friss Africa Twinekkel a nyolcason. És micsoda pazar hétvége volt! Igaz, akkor itthon sem volt rossz idő, de a tengerparti üres szerpentinnél nincs jobb terápia! Majd a gebasz előtt közvetlenül egy kivételes spanyol Kawa teszt is becsúszott. A lezárás alatti depressziót a Husqvarna mókagépe oldotta. Aztán újra egy horvát kanyar a kilencszázas Tigrissel, Hondás Hungaroring és Triumph-os Pannónia ring, Ducatik a Balatonon, meg egy laza Mátra a BMW RS-sel. Egyfajta koronaként pedig az MV Superveloce zárta a tesztszezont.

A jövő évet pedig külön érdemes lesz várni: valószínűleg két új pályán (Balaton Park Circuit, Palócring) is lehet majd húzni a gázt 2021-ben, és elkezdődik a magyar MotoGP-pálya építése is. Úgy tűnik, a hegyek hiányáért cserébe lassan Spanyolországhoz hasonló lefedettségünk lesz.

Úgyhogy tényleg csak egészség legyen a motor mellé, a többit megvesszük!

Bolla György

Ha eltekintek egy pillanatra attól, hogy lángokban a világ körülöttünk, akkor igazán semmi panaszom nem lehet 2020-ra: this is fine. Sorsom több kedvező kanyart vett idén, ha önző nyomtató lóként csak előre, a tükörbe néznék, még csettintenék is, micsoda remek év volt ez. Kezdődött életem egyik legcsodálatosabb versenypályás veretésével a minden korszellemnek ellentmondó 718 GTS bemutatóján, aztán idén végre írhattam valami igazán nagy és erős gépről is, mert hát az 1939-es Belfast hiába könnyűcirkáló, azért csak nyolcvanezer lóerős. Majd jött a pandémia, az utazások véget értek, de még a tavaszi zárásnak is voltak napfényes pillanatai: amikor 300 forint alatt járt a benzin, akkor tekertem bele egy hét alatt ezer kilométert a Mustang V8 tesztautóba. Egy Mamiya 645, egy tekercs Ilford, a Börzsöny eldugott útjai, és a Mustang ezt a képet adták ki, azóta is bizsereg bennem a mehetnék, ha ránézek:

Mamiya HP5 1-3

Nyár elején elkészült az a használt Porsche videó, amin több, mint egy évet dolgoztam, és elképesztő élmények - tapasztalatok gyűjteménye. Később szuper családi nyaraláson bizonyított a Lodgy, szeptembertől pedig végre főállásban írhatok és beszélhetek autókról, de a legfurcsább talán az, ahogy a V8 meghatározta az egész évem. Mert a több változatban vezetett Mustang 55-ön túl volt még a két Shelby, a Lexus RC-F, a Porsche Cayenne GTS és a Range Rover Sport SVR is. Sőt, azóta a Jaguar F-Type P450 is járt a kezem között, hiába csak jövőre kerül adásba, két Mercedes S500 meg egy Chevy Bel Air pedig korábbi élmények, amik most jelentek meg. Úgy tűnik, igaz a mondás, hogy a V8 a pokolban is V8, 2020 erre megtanított. Meg arra, hogy dolgozzunk keményen és tankoljunk szuperbenzint, a bajokat majd kimozogjuk valahogy.

Perkó Rudolf

Az én feladatköröm távol esik a tesztautózástól, ezért jellemzően csak akkor próbálok ki egyet-egyet, ha nagyon érdekel és elkérem egy körre attól a kollégától, akinél éppen van, esetleg a logisztikába segítek be, ha épp tudok. Utóbbi volt a helyzet azzal a Share Now-s i3-assal is, amit Bolla Gyuri összenézett az új MX-30-cal. Mielőtt a pesti belvárosból bevittem volna a szerkesztőségbe, még el kellett vele intéznem pár dolgot, és ez elég volt ahhoz, hogy úgy érezzem, megérkeztem. Nem a villanysága, azt tudja sok más autó is. Szeretem a hülye autókat, és ez pont úgy csinálja a hülyeséget, hogy közben nem is lehetne ennél praktikusabb. Kényelmes az üléspozíció, jó a hossza, imádom a nagy ablakait és a kis hátrafelé nyíló ajtaját, a beltere pedig már a megjelenésekor megvett kilóra. Ha nem lenne villany, akkor is odáig tudnék lenni érte, hibridként egyetlen autónak is azonnal bevállalnám.

Rézmányi Balázs

Voltak tervek, jó sok! Vártam is a 2020-at, hisz a lap a huszadik, én a tizedik évet ünnepeltem. Tíz évvel ezelőtt nagy volt a szülinapi zsúrunk, kezdőként nagyon élveztem, és biztos voltam benne, hogy idén erre ráduplázunk. Már az év elején agyaltam, milyen legyen a karácsonyi képeslap, milyen fotókat gyűjtsek ki az archívumomból. Biztos pár olvasónak feltűnt, hogy ez az év nem egészen így alakult. A pohár attól még legyen inkább félig tele, van is miből merítenem.

Gépek terén jól indult az év, pár év kihagyás után vettem újra motort, egy 600-as Fazert. Csodálatos műszer egy ilyen jószág, nem találtam benne hibát, magamban annál inkább: kevés voltam hozzá (mondjuk a Yamaha Vinómhoz is, de ezen most ne csússzunk el). Mivel Transalpon nevelkedtem, vágytam vissza a magasba, és valóra is váltottam egy régi álmom, vettem egy 1994-es Honda Africa Twint. Hogy milyen, azt mondja el inkább a Csikós ezen a kaputelefonos felvételen, mert én ehhez póni vagyok:

A másik gép, ami köré az évet fel tudtam fűzni, nem gurul, de akkor is egy csoda: szereztem egy Mamiya RB67-et. A fényképezőgépek Buick Grand Nationalje is régi vágy volt, ahová csak tudtam vittem. Imádom a gépzsíros illatát, a zár hangját, és valljuk be, a képalkotásnak ezek fontos elemei. Egy tüköraknás, nem éppen oldalhelyes, bitang nehéz ólomkocka, amivel izzasztó élmény a fotózás.

A fotózási lehetőségek aztán egyik napról a másikra eltűntek, miután beüzemelték a népnemzeti szobafogságot. Se találkozó, se teszt, se rendezvény, úgyhogy a kamerák csak gyűjtötték a port. Egy idő után már annyira viszketett az ujjam, hogy kínomban a saját utcánkat fotóztam, amikor párnaponta elmentem boltba.

De végül sikerült elindítanom a saját kis rovatszerűségem, amit már évek óta kerülgettem. Emberek és autóik, az ő történetük, némi történelmi kitekintéssel, nagy képeken, ez lett a Monyogram munkacímű, nagyképes sorozat. Egy csupaszív rockabilly figura, Tony Oldsmobile-ja volt az első, majd jött egy E28, és a gazdája, Laci, egy aranykezű fotós, akit még Máltán ismertem meg. Egy francia nyaralás során ölembe hullott Andrea Volvo P1800-asa, majd Chikano lowriderével zártam az évet.

Csikós Zsolt

Úgy emlékszem, hogy ez a visszatekintősdi a korábban csak tesztautókról szólt, de olyan furán alakult az év, hogy látom, a kollégák sok egyebet belepakoltak a saját írásaikba. Így van jól, mert az életünk nem a szűken vett tesztautók, hanem az autók, az autózás, sőt, a motorok és a motorozás körül forog inkább.

Azért hadd ragadjak le az eredeti koncepciónál. A legmagasabb tesztautó-polcra a Ford Mustang GT-t tenném, mások azonban dögösebb Mustangokat is vezettek, s igazából jobban megragadt nekem egy szerényebb autó, a Mini Cooper S Cabriolet Sidewalk Edition. Pontosabban autó és zene kombinációja. A Mini kézhez vétele előtt ugyanis Zirig Árpitól kaptam linkben egy „I Can't Go On Without You” című számot valami Kaleo nevű együttestől – bocs, 53 évesen az ember nem követi annyira a popzenét, mint 13 évesen, majd beszélünk róla, ha ti lesztek ennyik – és elestem. Lehúztam az izlandi csapat lemezeit a Spotify-ról, megkaptam a Minit, összelőttem a telefonommal, megszólalt J. J. Julius Son száraz baritonja a hangszórókból, majd egy hétig nem tudtam kiszállni, csak mentem, mentem.

A nyomasztó covidos világban az a Mini a szabadságérzetével (messze van benne a szélvédőkeret!), a hihetetlen jó Harman Kardon hifijével, a Kaleóval és ahogy az egész összeállt egy finoman zsibbasztó örömünneppé... Nem hittem, hogy ennyire fogok én még szeretni egy új autót az életben. A tesztelő-én írt róla egy objektív tesztet, a szubjektív-én őrjöngve imádta. Igen, volt még a TVR Chimaera, egy jópofa Fiat New 500, a zseniális Land Rover Defender, a Cupra Formentor, sőt, egy vártnál sokkal jobb Ford Explorer is, amikre még kiemelkedő élményként vissza tudok gondolni, de egyik sem ért fel a kis Union Jack-hátsólámpás kabrióhoz.

Az év eseménye? Kilenc év szenvedés és egy év intenzív szopás után elkészült az 1938-as gyártású NSU 251 OSL motorom, amivel meg szeretnék ismételni egy bő nyolcvan éves alpesi túrát majd talán 2022-ben. Madarat lehet velem fogatni, ha rágondolok, hogy itt áll a garázsban, beindíthatóan, motorozhatóan, rendszámosan, vizsgásan. A másik az 50 ezret futott Alfa Romeo Giulia megtalálása volt Pisában – sose vettem ennyire új autót, ráadásul ez 44 éves. Sajnos a koronavírus elvitte azt a tervet, ami miatt megvettem, ezért, ehem, izé, szinte felesleges... Az élet nem mindig azt a lapot dobja, amire számítunk.

Sok olyan cikkem jelent meg, amelyek jellemzően nem hoztak sok olvasót, de imádtam őket megírni. Mint például Mártha Balázs, a festő története, vagy a 25 évet egy garázsban, elfeledve otthagyott állólámpás Merci sztorija. No meg a Lada 50. éves ünnepléssorozata kapcsán azok az elképesztő mesék, amiket hetvenes-nyolcvanas években dolgozó taxisoktól, szerelőktől hallottam... Rejtői történetek voltak azok. De megtalált az első autóm (Fiat 500) első gazdája is, én pedig 40 év után bele tudtam ültetni őt megint egy Fiat 500-asba. A konteós Xedos-6-ot meg egyszerűen jó volt írni. És megjelent a harmadik könyvem, amelynek fogyására kis tétben se fogadtam volna, aztán úgy tűnik, izé, elég sikeres lett.Nem akarok kőszívű lenni, pocsék év volt, sok barátom meghalt, sok ismerősöm megszenvedte a koronát, Tóth Gabi barátom műhelye leégett, benne két szép, veteránvizsgára felkészített autóval. De szerveztünk neki egy gyűjtést, úgy tűnik, ha erőfeszítéssel is, de lábra fog állni - tavaszra, talán nyárra. Remélem, így leszünk ezzel mindannyian. Egy szebb 2021-et!

A horda másik fele (Zách Dani, Sturcz Anti, Zomborácz Iván, Hlács Nyegleó Zoltán, Ziegler Gergő, Papp Tibi és én) egy holnapi cikkben mesél majd az akkor már tavalyi legjobbakról.

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.