2013.03.07. 16:01

Az autószalon első napjának végén Papp Tibivel és Csikóssal leültünk, hogy amolyan válságértekezletet tartsunk: ki, mit és mikorra ír meg, leosztjuk ilyenkor a munkát, hiszen nincs rosszabb a duplicitásnál, az újságíró ölni képes, ha kétszer kell dolgoznia.DSC06818 

Hamar megvolt, összeszokott csapatként támadtuk le a Genfi Autószalont, nincs itt gond. Addigra már túl voltunk minden világpremieren, a dübörgő zenék és videók mellett nagy csinnadrattával leleplezett tanulmány- és szériaautókon. Naná, hogy meg is beszéltünk mindent: kicsit langyosabb volt ez a szalon, mint az eddigiek, de azért az Aston-stand, a Bertone-tanulmány és a LaFerrari kielégítették az ember szépség-igényét.

Abban azonban mindhárman mélységesen egyetértettünk, hogy ha meg kéne szavazni a Kiállítás Autóját, akkor gondolkodás nélkül a Rolls-Royce Wraith az. Úgy vitte el a az egész show-t, hogy pár méternyire tőle Luca di Montezemolo páváskodott a LaFerrari mellett, a másik sarkon az Aston-Martin ünnepelte a századik születésnapját és kiállított egy Le Mans-i DBR-t.

Oké, szép az új Ferrari, egy csodálatos szupersport-autó, remek ívekkel-törésekkel, a fotonok vitustáncot járnak az oldalán, de akkor is csak egy újabb, piros, középmotoros Ferrari. Szigorúan nézve egy evolúciója annak, amit annak idején 308-asnak hívtak. Az Aston is csodás, részletekbe menően kidolgozott és finom, nagyon drága, de Ian Callum óta valamiképpen mindegyik egyforma.

De ez a sokat látott újságíróknak már sokszor nem elég. Negyvenhetedszer elsütni ugyanazt lehet ugyan, de ahogy a szexben, ebben a szakmában is az első pár penetráció az emlékezetes, a többi már csak jó, de feledhető.

Azonban a Rolls-Royce kicsi, de ízléses standja előtt egy pillanatra mindenkinek elakadt a lélegzete. Tudják, az a fajta kifejezés látszott az emberek arcán, mint amikor azt mondjuk: ez igen, ez autó, gyerekek.

Nem csak azért, mert nagy, nem csak azért, mert elegánsabb, mint a királynő a BBC-n, hanem azért, mert az egész autó megjelenése olyan tiszteletet parancsoló, mint egy negyvenezer tonnás csatahajóé, és meg sem kell érintenünk a súlyos, fém kilincset ahhoz, hogy tudjuk: máshol egész autókat gyártanak ennyi vasból, amennyi abban az egy alkatrészében van.

Az, hogy egyetlen hivalkodó részletet sem találunk rajta, mégis mágnesként vonzza a szemet, a formatervezőket dicséri. Az pedig, hogy még elektronmikroszkóppal sem találunk semmilyen minőségi hibát leginkább a hiper-perfekcionista hozzáállást. A bőr hamvas, mint egy babapopsi, a fém hideg, finoman krómozott, nem vastagon lelocsolt és persze polírozott, de nem a vakításig, csak éppen annyira, hogy látsszon: hozzáértek és dolgoztak vele.

Műanyagot pedig sehol nem látni. Sehol. Nem csak a fekete, bakelit-fajta plasztikot, de a habosított, puhát sem: nincs. Bőr-fa-fém, világos, süppedős szőnyegek, luxus és a tümpanon ott, elöl, valahol a távolban. És csak ekkor, ebben a pillanatban tudatosul bennünk, hogy mennyire felette áll egy Bentley-nek is, amely a maga módján szintén csodálatos termék, de nem egy ligában játszanak. Az ember szinte maga előtt látja, ahogy hangtalanul, szellemként elsuhan a belső sávban, cseppfolyósítva maga körül a világot.

Mert ettől a kupétól el kell cseppenni, ez autó, a javából. Soha nem kívántam egyetlen Rolls-Royce-ot sem, de ha rám szakad a lottóötös, akkor ez kéne. Mert ebből a kupéból tökéletesen érdektelenné válik bármi más: Ferraristul-Astonostul.

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.