Amikor az őrültek autót terveznek

Genf 2017: A bizarr, a hátborzongató és a csodálatos

2017.03.12. 13:16

Ha azt mondom, Franco Sbarro, a hozzáértők máris legyintenek – ja, Sbarro egy őrült, annyira, hogy saját őrültképző iskolája van, egy formatervezési suli, amit róla neveztek el. Úgy vélem, meglehetősen eredeti gondolkodású diákok kapnak ott végül oklevelet.

Merthogy Franco Sbarro járművei a feltaláltuk a melegvizet-szintű csodatevés és a tökéletes használhatatlanság között vékony zsinóron egyensúlyoznak. A Sbarrók az autóipar A.E. Bizottságai – a populáris, hallgathatatlan, imádni való zene-nemzenék. Ráadásul idén Franco Sbarro teljesen a diákjainak engedte át az autótervezést, akik bedobták a Mojavét, a mester viszont úgy döntött – most kicsit megrepeszti ennek az automobilizmus nevű izének a burkát.

Két járművet prezentált a genfi szalonon, mindkettő láttán egy emberként fogta a fejét a firkászközönség. Még inkább autónak látszik a Tracto-Sphere, hiszen legalább kormánykereke van, Sparco ülésekben lehet csücsülni benne, és megáll a lábán kitámasztó nélkül is.

Hibrid a lelkem, s az egész elektromotoros és benzines hajtásláncát az orrában levő gömbben hordja – egyik egy 4 kW-os villanymotor, másik egy Kawasakitól származó, 300 köbcentis, kéthengeres, 55 lóerős motorkerékpár-blokk. Ez az egész gömb el tud fordulni a buci burkolat alatt, mint dodzsem hajtózsámolya a Vidámparkban – ja, mindig beugrik a régi név, pedig most már azt kell írni, a Sosemvoltholnemvoltlenyúltukparkban, vagy mi is az újkori neve, amióta a méregdrága berendezések 90%-át eladták egy hongkongi cégnek 10%-os áron, hogy utána a hongkongi tulaj már valódi piaci áron adja azokat tovább, óriásit kaszálva rajta. De szeretném tudni, ki lehetett ez a köztes illető, valami azt súgja nekem, hogy nem kínai származású volt. Mindegy, vissza a Sbarro Tracto-Sphere-re, amely tehát elöl hajt, egy kerékkel, és szinte helyben meg tud fordulni.

Nemcsak a kétféle motor és a vezérlőrendszer fér el a golyóban elöl, hanem a burkolat felnyitása után az utasok sisakjainak is jut itt hely. A teljes járműhossz 3,4 méter, de a szélességet nem ennyire könnyű meghatározni – országúti üzemmódban ugyanis a jármű szélesebb, de némi stabilitás feláldozásának az árán be tudja húzni úgy a hátsó kerekeit, hogy el tudjon férni a sorok között, mint egy motorkerékpár. Tehát 90-170 centiméter széles, ennyi legyen elég.

A másik vagy konzervatívabb, vagy még hülyébb, ennek eldöntésére nem mernék vállalkozni. Mindenesetre az is háromkerekű, csakhogy annak mindhárom kereke dőlni is tud kanyarban – együtt a vázzal és az utassal, mint egy Piaggio MP3-asé.

Ez a Pendo-Traction sokkal dinamikusabb jármű a Tracto-Sphere-nél, hiszen kisebb, könnyebb, jobban veszi a kanyarokat, ráadásul egy 650 köbcentis, 75 lóerős, háromhengeres KTM-blokk hajtja, ami szintén az elejében lakik és ahhoz a kerékhez küldi a nyomatékot.

Sbarro azonban még nem váltja ki nekünk a zálogból Svájcot, hiszen ő egy gyári hülye, tudjuk. De a villanyautó-standon egy másik jármű szintén kivágta a fejemben a biztosítékot – azaz talán jobb ha úgy fogalmazok: beforrasztotta azt a biztosítékot, amit Sbarro cuccai kiolvasztottak ott.

Ez ugyanis egy BMW Isetta. Nem, nem valami gyenge másolat, hanem hibátlan reinkarnáció. Annyira az, hogy simán elhinném, hogy a VW, Mini és a Fiat sikereit megirigylő BMW (bár miért is irigykedne a Minire, hiszen az az övé) ezzel akar 2017-ben felülni a retroautó-vonatra. De nem, a gyártó itt is svájci, úgy hívják, Micro.

Páran talán még emlékeznek arra, amikor a kilencvenes évek végén a semmiből visszatért a köztudatba a roller, bár kicsit tudatmódosult állapotban. A kilencvenes évek vége előtti roller-klasszik ugyanis még olcsó, pléhlemezből készült gyerekjáték volt, amivel Juliska és Petike a poros udvaron kergetőztek, ha véget ért a Szünidei Matiné, ám az ezredfordulós, masszív, alumínium szerkezetű, finoman csapágyazott, egy mozdulattal összehajtható roller kis híján kötelező menedzserkellékké vált azokban az időkben. Na, azt a verziót a Micróék találták ki 1997-ben, azaz konkrétan a cégalapító, Wim Ouboter. Aztán amikor azt koppintani kezdték, feltalálta a háromkerekű, mozgatható kapaszkodórúddal irányítható verziót, majd még azt követően a bőrönddel egybeépített rollert is – a rövid reptéri átszállási időket kockáztató (esetleg csak a többieket laza mozdulattal legázolni szerető) utazó legkedvesebb eszközét.

Ouboterék azonban nem dőltek hátra a fotelben. Elkészítették az Isetta újkori változatát, amelyet 15 kW-os (tehát nagyjából 20 lóerős) villanymotor hajt akár 120 kilométeren át. A lámpák ledesek, a hatótáv 120 km körül alakul, a végsebesség pedig 90 km/h.

A standon álló, elegáns csávóhoz fordultam, hogy tud-e még valamit mondani a Microlinóról – mert mint megtudtam, ez a kocsi neve. Kiderült az is, hogy a csávó Merlin Ouboter, az alapító egyik fia, de a történet szempontjából ez mellékes. „Az Isetta formája mindenkinek tetszik, egyszerű, jó a térkihasználása, úgyis eleve kétüléses járműben gondolkoztunk, megépíteni sem túl komplikált, s mivel a Microlino csupán 2,4 méter hosszú, ezért adja magát, hogy keresztbe parkoljon vele az ember, ehhez pedig az egyetlen, homlokfali ajtó óriási előny” - mondta ifjabb Ouboter.

„Egész Európában szeretnénk forgalmazni, a legegyszerűbb változat árát 11 ezer euró köré lőnénk be, de ez itt, vászontetővel, kivehető USB-s hangszórókkal, kétszínű fényezéssel már inkább a 13 ezerhez állna közel. Egyébként a Microlino teljes fedélzeti rendszerét – hifi, navigáció – a felhasználó saját mobiltelefonjával oldanánk meg, ezért is kell az USB-s hordozható hangszóró.

Még egy kicsit kérdezgettem a kocsi biztonságáról - „ezt már körbejártuk a fontos piacokon, a Microlinót háromkerekű járműként vizsgáztatnánk, úgy nem kell teljesítenie az autós törésnormákat. De a számítógépes szimulációkat elvégeztük, és a végleges kivitelű Microlino, ha nem is öt csillaggal, de sikerrel teljesítené a szabványos Euro NCAP-tesztet. Persze abba virtuálisan betettük a biztonsági öveket is, ami a végleges Microlinóban szériatartozék lesz” - tudtam meg. Egyvalamit sajnos elfelejtettem megkérdezni – hogy lesz-e benne rendes fűtés. Mert ha igen, máris ömlik rá a nyálam.

A legelborultabb dolgot azonban a szomszédos franciák művelték. Nem, nem valami kis startup-vállalkozás, hanem maga a Nagy Airbus Industries. A jármű neve Pop-Up, és úgy zsizsegett körülötte a tömeg, mint termeszvár körül a hangyák, amikor valami különösen ízes dögöt hordanak be a dolgozók. Becsüljék meg azt az egy képet, amin szinte egészben látszik...

A Pop-up a klasszikus repülő autó modern csavarral a sztoriban. Először is programozott közlekedési eszközről van itt szó, tehát az utasok csak nagyon korlátozottan vezethetnék, az utazás itt inkább úgy történik, hogy a kuncsaft beprogramozza a Pop-Up mobilappjába, hogy mikor, hova utazna, majd a rendszer az utak és a légtér telítettségének figyelembe vételével megszerkeszti, hogyan történik majd az egész. Ha üresek az utak, a kisebb fogyasztáshoz vezető földi pályát választja, de ha bedugult a város, ráküldi a jármű tetejére a távvezérelt, óriási quadcopterhez hasonló (valójában octacopter, mert minden sarkában két-két, ellenkező irányban forgó rotorja van) emelő-podot, ami a tetejénél fogva elviszi a kabint a célállomásra, vagy éppenséggel oda, ahol már tiszta a forgalom.

Egyáltalán nem félek a repüléstől, szép is lenne, ha félnék, hiszen a fél életemet repülőgépeken töltöm. De attól valahogy nálam is kicsit megszorul a zabszem, amikor elképzelem, hogy egy ilyen műanyag odúban vesztegelek a forgalomban, amikor is felhangzik a nyolc rotor moraja, fölöttem kicsit elsötétül az ég, személyre szabott hurrikán kevereg körülöttem, miközben csikkek, a február végi sós zeolit-por és megszáradt kutyagumi repked mindenfelé, majd egy kattanással rám bilincseli magát a műanyag sasmadár, és bégető báránygidaként magával hurcol az egekbe. Elég egy programozási hiba, egy rosszul beforrasztott IC-láb és... Brrrr.

Ezt sokáig kellene szoknom, ám ilyenkor inkább elképzelem, mint mondott volna az ükanyám arra, hogy vékony héjú műanyag szivarokban, tízezer méter magasan járkálok ide-oda a világban. Fene tudja, még valami lehet is belőle, csak a Főkefének akkor alaposan fel kell kötnie majd a gatyamadzagot.

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.