0–100 km/h: 2,9 s. És rendszáma van

2009.10.07. 07:31

Bár eddig még nem egészen 700 darabot adtak el belőle, az Ariel Atom máris minden autóbuzi fejében egyfajta autónirvána-referencia lett. Kicsi, könnyű, egyszerű – Colin Chapman, ha élne, és most kezdené a bizniszt, ilyennek csinálná az első Lotusát.

hirdetés
Dension

Kár itt nyavalyogni azon, hogy Magyarországon lehetetlen egy ilyen autót forgalomba állítani. Ez tény, nézzenek csak rá. Valószínűleg az egész Közlekedés Felügyelet egy emberként kapna szökőár-szerű agyvérzést, ha ezzel az izével valaki befarolna a Mozaik u. udvarára – csókolom, hol kell felállni a futóművizsgáló padra? És aztán jól motorméretű rendszámot kérek, előre meg matricásat, mert más nem fér fel. Nagyjából az ablaktörlőlapát-gumik épségének ellenőrzésénél elkezdenének fejben nullával osztani a kékköpenyes szakik, és utána 3010-ig ott állnának, mint puha bevonatú köztéri szobrok.

Ezek után nekiállhatna magyarázni az egyszeri júzer, hogy autó ez a javából, hiszen még a Road Pack-et is megrendelte hozzá, amely feláras extraként mindent tartalmaz a közúti használathoz, például levehető fényszórókat, helyzetjelzőket, indexeket, ködzárófényt, ködfényszórót, rendszámtábla-világítást, kürtöt, tükröket, sárhányókat, katalizátort, sőt, még kéziféket is. Kidobott pénz mind, nálunk az Ariel Atom egy játék.

Nem is való Magyarországra. Közúton életveszélyes tárgy – ha van autó, amire illik a jelző: lövedék, akkor ez az. A tömege 520 kg, a motorja kereken 300 lóerős. Nagyjából felfoghatatlan kombináció. Bármi, de tényleg, bármi, ami a közúton mozog, szánalmasan lomha hozzá képest. Talán a Suzuki Hayabusa nem, de motorokról most ne beszéljünk, mert ez más. Például, nem kell (nagyon) elvenni a gázt kanyar előtt, amit, valljuk be, egy motorral nehéz. Rossinak is. Az Atomnak olyan ország kell, ahol azért hébe-hóba betartják a közlekedési szabályokat még nagyon erős autókkal is, mert tudják, hogy hétvégén lesz hol leereszteni a gőzt – a megyénként tucatszám burjánzó kis versenypályák egyikén.

Eredetileg egyébként azért mentünk volna Angliába, hogy kipróbáljunk egy Tesla Roadstert. Bende Tibby ehhez szerezte a Densiont, mármint, hogy legyen pénzünk a projektre. Aztán éppen Tesla nem lett. A kontaktunk kilépett a cégtől, adott élő telefonszámokat, hívogattunk is ott mindenkit, hogy jönne a két, csak közepesen gyanús, kelet-európai úriember beülni a csodavillamosba, kaptunk is választ, hogy persze, meg csöngessük meg ezt, hívjuk azt, aztán a sok telefonálás közepette elkallódott a gyerek. Egyszerűbb lett volna, ha azt a választ kapjuk az elején: NEM.

Aztán jöttek az ötletek: éppen akkor van a Goodwood Revival – hogyne, ütöttünk a homlokunkra (nekem ez speciel könnyebb volt), már két éve arra is szponzort keresünk –, meg persze Beaulieu, Lord Montagu híres-hírhedt autó- és motormúzeuma (ami egy ideje nemzeti járműmúzeumként funkcionál). És kéne valami jobbféle kisszériás gyártó. A Bristolt tényleg csak próba-szerencse alapon próbáltuk meg (és a legnagyobb meglepetésünkre sikerült), no meg az Arielt is zargattuk egy telefon erejéig.

  • Jó napot, Ariel? Szeretnénk kipróbálni egy Atomot, mert Magyarországon még senki sem írt róla.
  • Lehet, hogy gond lesz a biztosítás, de mindenképpen megyünk majd együtt egy kört, jöjjenek, két hét múlva hétfő jó lesz?

Nagyjából ilyen tesztautót szerezni egy évi 100 darab, egyenként tízmillió forint értékű autót előállító kis angol cégtől. Így folyik a higany a negyvenöt fokos lejtőre tett vajas kenyéren, brit a módi, normalitás. A pöffeszkedés, kegynyújtás leereszkedő gyakorlása ismeretlen. A Caterham is ebben a stílusban lett tavaly, meg a magyarországi brit nagykövet-helyetteshez is efféle végtelen egyszerűséggel kaptam időpontot, amikor kinyomoztam, hogy övé a levelibéka-zöldre ecsetelt, diplomata rendszámos Trabant. Vannak országok, ahol legalultól legfelülig az az általános szemlélet, hogy jobb, ha könnyen mennek a dolgok. Nagy arcot pedig nemhogy az osztályvezető-helyettes és a PR-referens, de még talán a királynő sem hord, mert nem tudja, hogyan kell.

Így találtuk magunkat egy verőfényes szeptember végi délelőttön Crewkerne mellett, az Ariel gyártelepén. A Belsőségen már született erről riport korábban, de jobb az ilyet személyesen, talán értik. Crewkerne-t úgy kell elképzelni, mintha a két méter magas susnya közepén egyszer csak ott teremne előttünk egy Szentendre óváros – nagyjából akkora is. Minden ház kábé ötszáz éves, van modern külváros is, de mivel Angliában jól működik a településarculat-védelem, ezért az új részben is ötszáz évesnek néznek ki a házak, csak újak. Sehol egy beton, egy óriásposzter, egy sitthalom, egy hullámpala-tetős fészer.

A környező utak Ariel Atom méretűek. Nálunk a biciklisávok ilyen szélesek, ráadásul ez itt mind kanyarog, forduló követ bukkanót, a susnya falként szegélyezi az aszfaltcsíkot. Hangulatos, veszélyes, száguldozásra, meghalásra csábít. Pisálni alig bír megállni az ember, annyira tömör az egész. Ilyen helyen lehet kérem autókat alkotni.

Az Ariel-gyár egy lapos, szimmetrikus telepen hever másodmagával, a rá eső fél nagyjából akkora (udvarostul, bemutatótermestül, két gyártóhangárostul, konyhástul), mint egy nagyobbacska Interspar áruház. Vörös klinkertéglás, naná, bár tagadhatatlanul újnak néz ki.

Leparkolunk bér-Astránkkal, gép elő, kocsiból ki, a gyárudvaron fél tucat Atom. Térdünk reszket, mifelénk (persze, csak, ha Ausztriát is beleértjük) egyesével szokás ilyeneket látni. De igazából annyit se. Kattogtatok a Nikonnal, sehol egy teremtett lélek. A gyárhangárok nyitva, becsusszanhatnánk, és máris a miénk lehetne egy óvatlan Ariel-váltógomb. Aztán csá, itt se voltunk. Úgy is érezzük magunkat kicsit, mint valami kisstílű belorusz zsebtolvajok, öltözékünk sem sokkal jobb.

Besomfordálunk a röhöncsölés forrása felé. A messze földön híres Ariel Co. Ltd. sportautógyár kávézik. Mind a tíz ember egy négy íróasztalnyi méretű konyhában. Végre észrevesznek, egy srác kijön. Köszönés, mivel kezdjünk, máris kerül elő egy narancssárga autó (én kértem, gondoltam, jobban mutat a fotókon, mint a színtelenek). Itt kapjuk meg angol túránk talán legnagyobb fricskáját: vezetni semmi szín alatt nem fogunk, nem lehet.

Angliában talán a biztosításokat veszik a legkomolyabban (volt vagy háromszáz évük beleszokni a parába a mi lényegében húszunkhoz képest), márpedig a vizsgás Atomok biztosítása kizárólag brit jogosítványra szól. Nemzetközire nem. Britre. Pont. Reptér nincs a közelben. Tesztpálya sincs. Elhagyott gyárudvar sincs, de ott se lehetne. Ne haragudjunk, egyszerűen nem megy. Visznek, ha kell, áthágják a sebességszabályokat, sisakot adnak, ránk szánják az egész napjukat, de vezetni nem. Baross tér, nem megy tovább.

De az égiek szeretnek minket, mármint a Totalcart. Bende Tibby telefonja megcsörren, sms érkezik otthonról, Gyulavitéztől: „megyek holnap Ariel Atomot vezetni”. Zsííír, az majdnem olyan, mintha én vezetném! Itt megcsináljuk a szép képanyagot, mert van rá idő, meg fény is, Gyulám meg majd otthon jól leírja, milyen volt kormányt tekergetni. Kész a terv, induljunk.

Nem azért a húsz fillérért, de Ariel Atomban jobb bal oldalon is élmény ücsörögni. Kilóra, lóerőre nagyjából azt tudja, mint azok a hatvanas évek eleji GP-autók, amiket egy nappal korábban Goodwoodban láttam versenyezni. Csak ez például rugózik, méghozzá egészen jól. És ugyan a nyers, versenybenzinen berekedt, dobhártyaszaggató zaj nincs meg, mint azoknál, azért egy Civic Type-R-motor sem utolsó dolog, ha az ember fülétől csak néhány milliméternyi kevlár és pár centi levegőréteg választja el. Aztán találunk néhány száz méternyi szabad, egyenes utat. Sofőröm a gázra tapos, velem meg furcsa dolog történik.

Elfelejtek megijedni. Ami történik, annyira valószerűtlen, hogy tudati síkon nem regisztrálja az agyam. A tudatalattim pedig átkapcsol mozinézős üzemmódba, mert nem tudja feldolgozni, hogy a következők zajlottak le negyed másodperc alatt: egy elefánt ráült a mellkasomra, a menetszél az alsógatyámon át szelel, ott alul, ha értik, mert én naiv, nem hajtottam le a sisak plexijét, a szám pedig tátva maradt. És miközben a szemgolyóm a dobhártyámon át próbál magának utat törni a külvilágba, Nina Hagen sikít a fülembe öt centiről.

Hopp, hogy kerül ide Nina Hagen? Egyértelműen hallottam azt a női sikolyt, még itt zúg a fülemben... Elfordítom a fejemet, hát persze, a Formula-1-jellegű légbeömlő csatorna szája itt meredezik a hallójáratomtól fél arasznyira. Nyilván a kompresszor játszott Nina Hagent, egyszerűen ijesztő, aktív meghaláshoz nehezen tudtak volna kitalálni ennél alkalmasabb aláfestést

Különben meglepően kulturált és kényelmes itt ücsörögni. A négypontos öv úgy fog elölről, mint a háttámla más autóban hátulról, a párnázás nélküli kevlár ülés formája közel tökéletes, ezért fel sem tűnik, hogy kemény. A rugózás, mint mondtam, egészen komfortos, a helykínálat döbbenetes, hiszen a lábammal még nyújtózva sem érem el a taposót, a kocsi orrburkolata pedig jó tizenöt centivel a térdem fölött húzódik. Ha nem lenne öv, táncolnék itt.

Különlegesebb, mint amilyennek látszik. Olvassanak, megtudják, miért.