A híres sajtófotón, amin a Moszkvai Autóipari Kiállításon bemutatott első, hivatalos Zsiguli szerepel, jól látszik, hogy hiányoznak az ablaktörlők. Szovjetunióban ugyanis olyan rémes hiány volt ablaktörlőkből, hogy még a kiállítás kezdete előtt ellopták az autón lévőket, újakat viszont nem tettek rá, mondván: úgyis ellopnák őket.
Az autó neve sokáig nem dőlt el, már 1967-től felbukkan a „Zsiguli”, de egyéb variációk is előfordultak. Az autógyár neve VAZ – Volzskij Avtomobilnij Zavod, azaz Volgai Autógyár – lett, illetve egy darabig (mint az érmén is) az „50 éves Szovjetunióról elnevezett Volgai Autógyár" néven hivatkoztak rá. Ez a Zsiguli név talán túl egyszerűnek tűnt, ezért 1968-ban kiírtak egy pályázatot az autó új nevére, amin a Vilszto név győzött, megemlékezésül Lenin 1970-ben esedékes 100. születésnapjáról (V. I. Lenin szto, azaz száz), de ezt aztán mélyen eltemették, mert úgy nézett ki, hogy 1970-ben bizony egy darab autó nem gördül majd le a szerelőszalagokról.
A Lada névről Liener György 1970-es évek közepi Autó-Motorbeli cikke nyomán terjedt el, hogy az annak a viking volgai hajónak a neve (rosszul átolvasva cirillből: "Lagyja"), ami a Zsiguli emblémában szerepel. Ennek azonban még nem találta meg a megerősítését senki (az összes forrás erre a cikkre mutat vissza), ellenben következetesen, több helyen előkerül, hogy a reneszánsz alatt kreált, archaizáló szláv mitológiában Lada a szépség, a szerelem és a termékenység istennőjének neve.
Az emblémában a hajó egyébként már jóval azelőtt ott virított, hogy az Avtoexport 1971-ben értesítette volna az összes külföldi partnerét, hogy a VAZ gyártmányainak exportneve Lada lesz. Nyugaton ez minden probléma nélkül át is ment, hiszen az ott élők számára a Zsigulit nehéz lett volna kiejteni, de a KGST-országokba még évekig szovjet belpiacos Zsiguli-emblémával exportálták a kocsikat. A többször kért névváltozás nagyon nehezen ment át a köztudatba, igazából csak azután, hogy '75-től már Lada-felirattal kezdtek jönni az autók. A magyar autós sajtóban valami tudathasadásos monomániából fakadóan állandóan „Zsiguli, vagyis Lada"-ként említették a típust.
A KGST nevű gazdaságpolitikai zsákutcában a Zsiguli volt az egyik viszonylagos sikersztori. A licencszerződés 1967-es aláírása után azonnal megindult a beszállítók szervezése, és mintegy 150–200 nagyvállalattal, jórészt a Szovjetunión kívül kötöttek megállapodásokat alkatrész-beszállításra. Sajnos a KGST rendszeréből, a kamustatisztikákból, az inkább álmokra, mint kutatásokra épülő mennyiségi tervekből és az erőforrások korlátozottságából az következett, hogy mindenki olyan kapacitású gyárat épített, amilyet tudott. Így aztán bizonyos alkatrészekből állandó hiány lett, másokból folyamatos többlet.
E fejetlenség az országok közötti autót alkatrészért tárgyalásokban olyan alkukhoz vezetett, amelyekben nem az számított, mennyi alkatrész ér mennyi autót, hanem hogy ki mit tud bedobni, és azért mit tud cserébe kisajtolni a másikból. A tv2 rendszerváltás sorozatának egy epizódjában nyilatkozik erről egy akkori tárgyaló partner – itt tudják megnézni a részt. A magyarok (pontosabban a magyarok is) szállították többek között a teljes ablaktörlő-berendezést, az 1200-asokba, s később a többi Ladába való műszeregységet, a külső és belső kilincseket, a gyújtáselosztót, az izzókat, a gyújtáskapcsolót, a kürtöt, az autórádiót.
Érdekes, hogy míg magyar veterános körökben mindenki az „eredeti" CCCP-feliratú alkatrészeket keresi, ezért kidobálja a Ruhla-, Wesem-, PAL-lámpákat, Bakony ablaktörlőket és gyújtáselosztókat, Neumann gyújtáskapcsolókat, mert azok úgymond, utángyártottak, Oroszországban éppen ezeket keresik, ott ugyanis tudják, hogy az exportra vitt autókba inkább a fentieket építették jobb minőségük okán.
Magyarországra 1971-ben érkezett az első Zsiguli, Debrecenben adták át, a rendszáma IH-12-26 volt. Rá alig négy évre már a 100 ezredik Zsigulit vehette át a Bakony művek egyik dolgozója, erről tévéadásban is megemlékeztek. A rendszáma US-37-10 volt, és, ha minden igaz, ez az autó azóta előkerült, rendbe hozták, majd el is autóztak vele Togliattiba.
A „Zsiguli, vagyis Lada" a magyar, még inkább a szocialista automobilizmus magyar narancsának számított. Kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk, gondoltuk róla, igazából már majdnem Az Igazi, majdnem Nyugati Kocsi. Talán ezért is szeretjük annyira, mert a kor legnagyobb státusszimbólumának számított úgy, hogy mindvégig elkerülte az olyan szocifunkcionárius-hangulat, ami például a Volgákat lengi körül.
