A Mladoniczky

Portré egy elfeledett szerelőről

2011.05.22. 08:23

Orvosnak készült, de klerikális származása miatt nem vették fel egyetemre. Ezért elment ÁVH-sofőrnek, aztán Puch-szerelő lett. Ja, mellesleg hetvenhez közel repült, vitorlázott, az anyjával lakott, de hajkurászta a nagy csöcsű csajokat. Egy nemlétezően furcsa szerelő portréja – szubjektíven.

A rendszerváltás előtti idők szutykos, olajos garázsaiban dolgozó, nem kevésbé szutykos, olajos köpenyekbe bújt szakijai egyformának tűntek ugyan, de ahányat ismertem közülük, annyiféle történet bontakozott ki a múltjukból. Közülük a legérdekesebb arc egy XII. kerületi Steyr-Puch-szerelő, bizonyos Mladoniczky Imre volt. Imre bácsit úgy kaptam egy autóval együtt, mintegy véletlenségből.

Imre barátom – de nem a Mladoniczky, hanem a Tevan – 1986 nyarán úgy döntött, autót vesz. Végül Pestlőrincen vásárolt egy sötétkék, az eredeti fekete vászontető helyén sárga Volán-ponyvát hordó, az ajtajain hatalmas „Lux Taxi" felirattal ellátott, egészen tisztességes Steyr-Puch 500D-t (D mint de Luxe). Nekünk, budai gyerekeknek kicsit olyan volt Lőrincről autót venni, mintha az ördögnek adnánk el a lelkünket egy gombóc fagyiért. Közel volt oda a már akkor is rossz hírű szabadpiac, egyes utcák tele voltak félig szétberhelt autókkal, biztosak voltunk benne, hogy átvernek majd. De volt valami ajánlólevelünk az autóhoz, talán Oláh Zoli Fiat 500-guru barátunk mondta (kis undorral, mert akkoriban a fityósok nem szerették a puchosokat), hogy ezt talán érdemes megnéznünk.

Bár a kocsival később akadtak apróbb bajok, igazából nem volt rossz, annak ellenére, hogy akkor már 19 éves volt, és látott már legalább 3–400 ezer kilométert. Csak a bovdeneket eszegette olykor, meg néha elment benne a fék. De a motor, a váltó mindig működött szépen, és nem is nézett ki rosszul. Olcsó sem volt – akkoriban egy Fiat 500-asért 20-30 ezer forintot kértek általában, a Puchokért olyan 5 ezerrel többet, ez a példány a maga 35 ezrével tehát nagyjából a legdrágább Fiat 500-nak tűnő tárgy volt, amit addig láttunk. Nem hinném, hogy bármi, amit kevesebbért vett volna Imi, bírt volna annyit.

Imréék a XII. kerületi Lóránt utcában laktak, logikusnak tűnt hát, hogy a Puchot ugyanoda vigye szerelni, ahová a szülei évek óta hordták a Zsigulijukat. A Tusnádi utcába. Mladoniczkyhez.

Imre bácsiról már korábban is hallottam, például, amikor Imi barátom a szülői Ladát kérte kölcsön rendszeresen. Abból ismertem a Mladoniczky-specialitást, a „bikás kéziféket”, ami nem azt jelentette, amit logikusan várt volna az ember, hogy a kézifék szörnyű erősen fog, hanem épp ellenkezőleg: bikából be kellett tépni, hogy működjön. Valami szándékosság lehetett a dologban, mert Imiék autóin sose kötözködtek a vizsgán féloldalasan fogó kézifék miatt, tehát a javítást, úgy tűnik, nem bliccelte el az öreg.

A Pucchal – nahát! – éppen hibás kéziféket javíttatni állított be először a Mladóhoz. Mladóból pedig a kocsi láttán feltörtek a szavak. Mert ő Puch-szerelő volt régen, mint kiderült, a három, hivatalos budapesti márkaképviselet közül az ő házának az aljában működött anno az egyik. Innentől kicsit beköltözött az életünkbe az öreg. Rettentő fura fazon volt, a mai napig utánozni szoktuk a furcsa hanghordozását.

Képzeljenek el egy kábé 150 centi alacsony, erősen kopaszodó, ötvenkilós, 60-65 közötti embert. Emelt fejtartásában volt valami úri gőg, magas, szenvedő, vontatott hangon beszélt, a mondatok végén mindig nyögött egyet, mint valami halálos beteg gróf. Az a-kat, e-ket pedig pont úgy torzította beszédében, mint a régi korok bemondói – „Kocsis fut bé élsőnék á célvonálon, ferrrgétégés hájszá után ő nyéri á vérrrsényt, Czuczor á második hélyézétt". Tudják, hogy volt ez, ha nem, művelődjenek Kabos-filmeken.

Imre bácsi óriási, vizenyős kék szemei még óriásibb szemgödrökben ültek. Ezekkel beszéd közben általában révetegen a távolba nézett, csak ritka alkalmakkor pillantott a beszélgetőpartnere szemébe. Olyankor is furcsán, zavarodottan tette ezt, mintha a kapcsolatteremtéssel valami védőfal sérült volna meg.

Eleinte inkább irritált az öreg, mint bírtam. Nem sokkal Imre után nekem is lett egy Puchom, amiről már írtam is korábban, de mivel nekem nem volt pénzem szerelőre, ezért csak alkatrészeket hordtam a Mladótól, meg tippekért jártam hozzá. Mladó viszont nem volt az a nyitott ember.

Az anyjával élt egy porladozó, Tusnádi utcai villában, és mivel ő maga is borzasztó öregnek tűnt, el sem tudtam képzelni, hogyan lehet, hogy még az anyja is él. Semmi nem utalt arra, hogy autószerviz működik a ház mögött: a kerítésen „Mladoniczky Imre – öntözőkészítő kisiparos" feliratú tábla állt, az autóbejárón pedig fixen odacsavarozott – „betegség miatt zárva" – tábla riasztott el bárkit attól, hogy zavarni merészeljen. Mladoniczky Imrénél tehát öntözőkészüléket nem lehet készíttetni – ez jött le egy kívülállónak.

Szűkös anyagi lehetőségeimhez képest Mladó borzalmasan drága volt. Azt a három, parányi, ezüstacél stiftet, ami a lendkereket pozicionálja a főtengelyen, majdnem annyiért adta, amennyibe egy vadiúj Polski 126-os vezérműtengely került a Mobil boltban a Liszt Ferenc téren.

Csakhogy én épp csak sejteni kezdtem akkor, mennyivel ritkább, drágább és kivételesebb autó az alig 45 ezer példányban gyártott Puch a közel négymilliónyi Fiat 500-hoz képest. Fiat-alkatrész mindig volt valahonnan, a Puchhoz mindent gyártatni kellett. Viszont az öreg még 1987-ben is elő tudott húzni új alkatrészeket a tizenöt évvel korábbi szakszervizes készletéből. Ettől még fárasztott a fellengzős dumája, idegesített, hogy csak ritkán mesélt el szerelési trükköket, ráadásul minden alátét miatt ott kellett nála töltenem vagy egy órát, amiből ötvenkilenc perc üresjárat volt.

De ahogy egyre jobban konyítani kezdtem a Puchokhoz (nem mintha abszolút értékben értenék hozzájuk, csak onnantól hozzá tudtam szólni ahhoz, amit beszélt), lassan befogadott. 1990-ben átvettem Imi barátom addigra rendesen lerohasztott, fent említett kék Puchját, és már némi rutinnal a hátam mögött nagygenerálba fogtam. A kaszni valahol Zsámbékon túl készült, az alapozást, kittelést, becsiszolást, alváz- és üregvédelmet, fényezést én kiviteleztem. Utóbbit egy svájci, rezgőnyelves kerítésfestő köpedelemmel, ami lényegében úgy működött, mint valami paintball-puska. Festék-bolygókat lövöldözött a terítendő felület felé, és ha a lötty elég jó volt, terült, ha nem, foltos lett. Motort is generáloztam, meg féket, csapágyakat. Bovdeneket cseréltem, függőcsapszeget csináltattam.

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.